Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Tündökléses bukás

Olivier Dahan: Grace of Monaco / Grace – Monaco csillaga

Kritika

A Grace Monaco csillaga olyan kollektív, s meglehetősen kíméletlen hahotázás közepette vezette fel az idei Cannes-i Filmfesztivált, hogy az arra jegyet váltó balsorsú néző lelkiismeretétől gyötörve szinte kötelességének érzi, hogy egy kissé drukkoljon Olivier Dahan filmjének. Ugyanakkor a művet elnézve nyilvánvaló, hogy a cannes-i közönség nem hiába cincálta azt apró darabokra. Az a füttykoncert ugyanis, ami a filmet fogadta, feltehetően precízebben és következetesebben vezényeltetett le, mint maga a film.

A történet szerint – restül egyszerűsítve – Franciaországnak nem fekszik Monaco paradicsomi adómentessége. De Gaulle (André Penvern) és Monaco hercege (Tim Roth tévedése) tehát összeakasztják – az amúgy lenyűgöző – bajszukat. Mindeközben Grace Kelly (Nicole Kidman) nem tudja, hogy mit akar. Leforgatni a Marnie-t? Szerető feleséggé válni? Beletanulni a hercegnőségbe és megmenteni a hercegséget? Mindet egyszerre? Valahogy úgy. A cselekmény megtörtént eseményeken – azaz egymástól fényévtávolságra elhelyezkedő tényeken és mendemondákon – alapul, ugyanakkor fikció szüleménye. Ha a film elején az ezt hirdető felirat vörös vészjelzésként villogna, az érthető volna – ebben a képmutató formában viszont csak mentegetőzésként hat.

Grace of Monaco (Grace - Monaco csillaga)

Nicole Kidman pedig nem biztos, hogy megérdemelte azt a hideget, amit ezért az alakításért kapott. Rajta az olyan kritikusok ostora csattan csak, akik nem veszik a fáradtságot ahhoz, hogy a jó ízlés határain belül megérdemelten alázzák meg Dahan minden létező filmkészítési dimenzióra kiterjedő kozmikus dilletantizmusát, és Amel kontár irományát. Ugyanis Kidman alakításának sutasága azért oly szembeszökő, mert miközben ő tiszta és tökéletesre formált porcelánarcából a maximumot szeretné kihozni, addig az egész filmépítmény lángolva borul körülötte össze. A narratíva menthetetlen katasztrófájához pedig nem csupán a következetlenül egymás mellé állított eseményszálak járóképtelensége vezet, noha a hörghurutos télapóként bölcselkedő Hitchcock (Roger Ashton-Griffiths), a hercegségi protokoll szakértőjének (Derek Jacobi) gyorstalpaló mesterképzése, a vészjóslóan komoly amerikai pap (Frank Langella) barátsága, valamint az abszurd módon súlytalan kémtörténet gyermekbénulása jócskán tehetnek róla. A filmet igazán értelmezhetetlen kognitív csapdahelyzetté azonban a sietősen kattogó vágóolló mészárlása, valamint a nyálas mézként hömpölygő zongorafutamok mellett a keresztbe-kasul táncoló kameramozgások és a Kidman könnycsatornájába hatoló gigantikus szuperközelik között fellelhetetlen konceptuális koherencia teszi. Miközben a rendre puha fókuszpontokat rettenetes pacává mossa minden egyes apró svenk, addig Kidman szemgolyója külön helyet érdemelne a stáblistán. A film esetlen, koravén, modoros vizualitásának csúcsa pedig a bézs kompozíciók dominanciája, mely még az éjszakai jelenetek során is olyan érzést kelt a nézőben, mintha túl közelről vettek volna fel egy tál barack-krémlevest. Az már csak félve említendő, hogy a film minden egyes kockája ragyog és tündököl – mármint szó szerint, mivel Eric Gautier képei annyira ki vannak égetve, hogy a Napra lehet nézni, de rájuk nem.

Grace of Monaco (Grace - Monaco csillaga) (2)

Kelly karakterének alapvetően félvállról vett szubsztanciája tehát a történelmi háttértörténet és a fikciós melodráma következetlenül egybemosott és túlírt mellékszálainak kibonthatatlansága – valamint a filmnyelv elharapása – után már alig juthat érdemi szerephez. Így pedig Kidman minden momentuma döbbenetesen kontextus-idegenné és – ami talán jobb, esetleg rosszabb – nevetségessé válik. Pedig micsoda metareflexív színészetértelmezés kerekedhetett volna a hétköznapi hercegnői életet eljátszó színésznő tetteiből.

Dahan és Amel mindössze csak a szerzői fikcióval alátákolt portré színtiszta blöffje mögé rejtőzve próbálja meg eladható bizsuvá fényesíteni minden idők legérdektelenebb történelmi „válságát”, melynek köszönhetően a protagonistaként durván polarizált Monaco és a szintén erősen sztereotipizált antagonista Franciaország népe is megsértődhetne, ha akarna. Szerencsére a film látványosan gyermeteg politikai, szociológiai, és történelmi állásfoglalását komolyan venni teljesen lehetetlen. Olyan az egész, mintha valaki egy orkán közepén állva próbálná meg egybefonni a Hamupipőke, a Király beszéde, és a My Fair Lady celluloidszalagjait.

Grace of Monaco (Grace - Monaco csillaga) (3)

Annak ellenére, hogy Dahan és Amel a filmet nyitó Kelly-idézettel („The idea of my life as a fairytale is itself a fairytale”) megpróbálja validálni az elveszett hercegnő bús életének rögvalóságát, filmjük mégis inkább egy tipikusan sarkított erőviszonyokból építkező melodrámai status quo áldozata lesz. A mesei hősnőt testben és lélekben is elnyomja társadalmi és földrajzi környezete, családja, történelme, saját elfojtott vágyai és álmai. Mindezen pedig látványosan felül kell emelkednie, meg kell vívnia velük, s – jelen esetben – elvitathatatlanul győzedelmeskednie kell az emancipáció nevében, nagy tömegek szeme láttára, karöltve a tenyérbemászó glamour-giccsel, valamint a szeretet erejével.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Grace - Monaco csillaga (Grace of Monaco)

Grace - Monaco csillaga (Grace of Monaco)

Francia–amerikai–belga–olasz életrajzi, 2014. Rendező: Olivier Dahan. Szereplők: Nicole Kidman, Milo Ventimiglia, Parker Posey, Tim Roth, Paz Vega, Frank Langella, Derek Jacobi, Geraldine Somerville, Roger Ashton-Griffiths, Nicholas Farrell, Robert Lindsay.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    3/10
  • A látogatók szerint
    10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film