Ezt láttuk a 13. TIFF-en 3.

Fekete szén, vékony jég / Black Coal Thin Ice; La Vénus à la fourrure; Vakon / Blind; 20.000 Days on Earth

A becstelen idő ellenére is dübörög tovább a TIFF, az idei Arany Medvés film mellett itt van Polanski új darabja, egy kísérletező norvég versenyfilm, valamint a jó öreg Nick Cave portréfilmje.

Diao Yinan: Fekete szén, vékony jég (Bai ri yan huo / Black Coal, Thin Ice), 2013, kínai-hongkongi, 106 perc

[Szupernóva] Az idei Berlinale-győztes kínai filmet lépten-nyomon a Raymond Chandler-féle krimik világához hasonlítják. A szüzsé legfontosabb elemei tényleg erősen ezekre a klasszikus bűnügyi sztorikra hasonlítanak, a fíling viszont teljesen más, ráadásul csontig hatoló hidegsége ellenére is otthonos: a hóval és jéggel takart, lepattant kínai külvárosban és ipari környékeken játszódó történet színtereit mi, kelet-európaiak jobban ismerjük, mint egy chicagói gengszterfilmét. A prológus 1999-ben játszódik: néhány gyári szénszállítmányban különböző testrészeket találnak meg. Hamar azonosítják a holttestet, s a kemény detektív főhős, Zhang elindul a nyomon. Egy zseniális, egysnittes lövöldözés-jelenet után azonban a nyom kihűl, detektívünket elbocsátják, alkoholista lesz, viszont egy ötévnyi ugrás után újból felbukkan pár testrész.

A megkeseredett (ismerős?) ex-zsaru újból nyomozni kezd, s a szálak egy helyi mosodában dolgozó nő körül csomósodnak össze. Az árta(lma)tlannak tűnő femme fatale (ismerős?) követése azonban nem szolgál egyértelmű magyarázatokkal, detektívünk ráadásul belehabarodni látszik a lányba (ismerős?). A klasszikus noirokra hajazó sztori alaposan megdolgoztatja az egyértelmű nyugati értékrenden hizlalt szemeket és agyakat: a végtelenül egyszerű történet a végére meglehetősen kuszává válik, s az elliptikus elbeszélés hoz-egy két nagyszerű csavart. És amikor azt hinnénk, hogy vége, még kapunk egy rejtélyt a végére. A detektívsztorin túl is érdekes a film: igen nyomasztó társadalomrajz az új évezred Kínájáról, a Fekete szenet folyamatos fenyegetettség-érzés lengi be, ami szintén a noirok fatalizmusára hajaz. S mindez néhány igazán nagyszerű rendezői és operatőri bravúrral megtoldva. Kétszer, többször megnézhető, megnézendő film. (jbn)

Még vetítik: június 7., vasárnap , Köztársaság / Florin Piersic mozi, 23:00 (Artificii în plină zi)

Roman Polanski: La Vénus à la fourrure (Venus in Fur), 2013, lengyel, 87 perc

[Szupernóva] Polanski új filmjében egy – a fiatal Polanskira eléggé hasonlító – színházrendező próbálja adaptálni a Vénusz bundábant, de egy színésznőt sem talál megfelelőnek. Aztán befut egy szeleburdi lány (akit a rendező felesége alakít, hohó!), aki jó a szerepre, és addig próbálnak, míg elmosódik a határ a valóság és a színház között. Én az igazat megvallva sosem értettem igazán a színházközvetítések lényegét sem. Bár szégyenkezve, de bevallom, hogy hülye vagyok én a színházhoz, és úgy igazán sosem vonzott, én úgy tudtam, az a lényege, a varázsa, hogy egy légtérben vagy a színészekkel, akik életre keltik a történetet. Vagyis az egyik fontos eleme az a privilégium, ami a művészetben ismeretes, de a filmnek pont nem sajátja: csak itt, csak most látod azt pár kevés beavatottal és az orrod előtt születik meg a csoda, vagy legalább is ott van karnyújtásnyira. Mint a koncert, amit felvételről nézni szintén nem az igazi.

Éppen ezért nem is értem, miért próbálkozott meg az egyik legzseniálisabb filmrendező, Polanski, aki mestere a képekkel mesélésnek, betuszkolni egy színházi előadást a mozitermekbe. Merthogy a Venus Is Fur egy kvázi lefilmezett színházi darab, méghozzá kétszereplős kamaradráma. Persze attól, hogy valami kétszereplős kamaradráma, még működhetne, a Vacsorám Andréval lebilincselő, de az film. És bár színházban és filmben vannak közös tulajdonságok, a kettő merőben más műfaj. Másfél órányi beállítás-ellenbeállítás vizuálisan nem túl érdekes, a teátrálisság meg eléggé ellensége a mozinak általában. Mint például itt. Színpadon valószínűleg működne, így viszont borzasztóan statikus és vontatott, hiába jó Almaric és Seigner amúgy. (vsz)

Még vetítik: június 1., vasárnap, Diákművelődési Ház, 21:00, illetve
június 7., vasárnap, Diákművelődési Ház, 21:00 (Venus înveșmântată în blănuri)

Eskil Vogt: Vakon (Blind), 2014, norvég-holland, 96 perc

[Verseny] Eskil Vogt eddig Joachim Trier, a Szerzők és az Oslo, augusztus rendezőjének házi forgatókönyvírójaként volt ismert, rendezői bemutatkozásánál pedig mintha megpróbálta volna bebizonyítani, hogy a vizuális bravúrokhoz is ért, ennek hatására pedig mintha a forgatókönyvírói képességei csorbultak volna. Pedig megpróbálta megcsinálni a maga Adaptációját, csak közel sem lett a végeredmény olyan bravúros, mint Charlie Kaufman és Spike Jonze mesterműve, és helyenként maga is belezavarodik szálai egymásba szövésébe. A történet főhőse egy megvakult nő, aki próbálja egy regény írása révén próbálja megőrizni vizuális memóriáját, a fikciót is segítségül hívva.

Fikciós karaktereit a saját problémáiból, félelmeiből építi, viszont azáltal, hogy idejekorán lelövi Vogt, hogy ezek az emberek csak a főhős fejében léteznek, mindenféle izgalom elvész történetük alakulását illetően, innentől meg érdektelenné válik a film nagyrésze. Bár akad jó néhány ötletes képi megoldás, de ezek inkább érződnek a bizonyítási kényszer végtermékének, és nem mindig szolgálják a történetmesélést, a forgatókönyvnél pedig mintha csak ötletek lennének egymásra dobálva. Ugyanakkor a film időnként vicces: humorosan és szellemesen kezeli a vakság problémáját. Szóval ambiciózus, jó szándékú film ugyan a Vakon, de kissé esetlen és üresjáratoktól sem mentes, így ha az ambícióihoz mérjük, akkor kudarc. Viszont szimpatikus kudarc. (vsz)

Még vetítik: június 4., szerda, Győzelem / Victoria mozi, 17:00 (Orbire)

Iain Forsyth, Jane Pollard: 20.000 Days on Earth, 2014, brit, 97 perc

[What's Up, Doc?] Az ember mit vár egy zenéről, zenekarról, zenészről szóló dokfilmtől? Elsősorban sok zenét. Aztán koncertfelvételeket. Aztán azt, hogy ki-ki elmondja a tutit. Aztán meg a rajongók is megmondják a magukét. Meg a szakma. Meg a nők. Meg a férfiak. Nahát, Iain Forsyth és Jane Pollard Nick Cave-ről szóló, 97 perces dokfilmjében mindezt az első másfél perc alatt megkapja a néző. Pereg a számláló, nullától a húszezer fele, és peregnek a képek, Nick Cave születésétől a jelenig. A rendezők másfél perc alatt végeznek a műfaji klisékkel. Aztán kezdődik a film: Nick Cave életének húszezredik napja a Földön. De ha a néző azt hiszi, most majd jól bekukkint a sztár intimzónájába, akkor megint téved. A feleséget egy pillanatig látjuk, egy ágyban, aztán egy fotón, a gyermekeket (feltételezem, az övéi) szintén alig egy percig. Ennyit a Blikknek.

Igazából nem is dokumentumfilm ez. A célja talán dokumentarista: itt van ez a rock-ikon, mondja már el, mi a fenétől olyan hihetetlenül erős az, amit csinál. A fikció viszont szinte azonnal beépül a történetbe. A néző érzi, hogy ez a húszezredik nap tulajdonképpen nincs is. Mármint a valóságnak abban az értelmében, ahogy, mondjuk, a moziban ülünk. Cave jön-megy, a pszichológusával beszélget (a pali igazi szaki, de színfalak közt dumálnak), aztán elmegy az egyik Bad Seeds-taghoz, aztán próbák, aztán archívum, ahol régi fotókat néznek, aztán van egy-két dal is, és közben narrál is az élő legenda. Kicsit néha az volt az érzésem, hogy az egész történet úgy alakul, ahogy Cave szeretné. Kitalálta magának ezt a mítoszt, annyi más után, hozzárendelte magát, mint valamiféle vad Orpheuszt, és utána tálalta, a rendezőpárossal közösen. Kerek, egész, de mégis... talán túl művi? (szj)

Még vetítik: június 6., szombat, Köztársaság / Florin Piersic mozi, 23:00 (20.000 de zile pe pământ)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó