Tarantino brigantyja

Interjú Navot Papushadóval, a Veszettség és a Csúnya, gonosz bácsik társrendezőjével

Tarantino és a Coen fivérek tanítványa Navot Papushado és Aharon Keshales, akik Izrael legnevesebb színészeivel karöltve emelik a műfajfilm ázsióját országukban. Tarantino egyenesen 2013 legjobb filmjének nevezte a Csúnya, gonosz bácsik fekete komédiába oltott sajátos zsaruthrillerét, amely még mélyebbre fúrt az izraeli erőszak természetrajzának feltérképezésében, mint a slasherek logikáját kiforgató Veszettség. Navot Papushadóval QT-ről, erőszakról és az izraeli filmkészítésről beszélgettünk.

A Veszettséget az első izraeli slasherként harangoztátok be. Mennyire volt nehéz támogatást szerezni Izraelben egy horrorfilmre?

Nem akartunk a kormányhoz fordulni finanszírozásért, a pénzügyi támogatást persze nem bántuk volna, de nem akartunk annyi helyen kilincselni érte. Ezért Izraelben szokatlan megoldást választottunk, és kerestünk egy olyan producert, aki a saját pénzét tenné bele a filmbe. Csak úgy tudhatjuk, hogy jó a filmtervünk, ha van olyan ember, aki kockáztatni meri érte a pénzét. A producer persze csak a pénz felét, 20 helyett pedig csak 15 forgatási napot adott, de az egyik állami filmintézménynek, a Rabinovits Fundnak tetszett a nyers vágás, így kaptunk pénzt arra, hogy befejezzük a filmet. A Veszettség mozikba kerülése a legnagyobb filmes esemény volt Izraelben, mivel tele volt A-listás színészekkel – mintha összehoztad volna az Alkonyat gárdáját Tom Cruise-zal, George Clooney-val és Cate Blanchettel. Aharont még az esti híradóba is meghívták egy beszélgetésre, a legnagyobb magazinok címlapon hozták a filmet, ami horrorhoz képest nagyon jól teljesített. Maga a műfaj nem túl sikeres nálunk, a legnagyobb amerikai horrorfilmek 10 000 nézőt ha bevonzanak a moziba, a Veszettséget viszont 30 000-en nézték meg. Ez egy szolid eredmény, de messze felülmúlta az elvárásainkat, aminél csak a nemzetközi siker lepett meg jobban minket. Ezek után már sokkal könnyebb volt pénzt szerezni a Csúnya, gonosz bácsikra: csak bemutattuk a forgatókönyvet, és már csinálhattuk is.

Hogyan győztétek meg az ország legnevesebb színészeit, hogy egy horrorfilmben szerepeljenek? Magyarországon ez elég nehéz vállalkozás lenne…

Először a legnagyobb színészt – Izrael George Clooney-ját –, Lior Ashkenazit kerestük meg, aki mindkét filmünkben a rendőrt játszotta. Elhívtuk a házunkba, odaadtuk neki a szkriptet, majd megnézte pár iskolai filmemet, és egy nap múlva hívott, hogy vállalja. Ezután ment minden, mint a karikacsapás, a legnagyobb színészek akartak szerepelni a filmben, és az ügynökségek hívtak fel minket, hogy meghallgatásra küldjék a klienseiket. Ania Bukstein, a legnagyobb női filmsztár Izraelben, így került a filmbe.

Navot Papushado, Ania Bukstein és Aharon Keshales

Miért nincs hagyománya a zsánerfilmezésnek Izraelben?

Ez a millió dolláros kérdés... Csupán elméleteink vannak róla. Az egyik szerint túl sok horror és erőszak van az életünkben, ezért nincs szükségünk rá a moziban. Ugyanakkor a legsikeresebb filmjeink a háborús konfliktusról vagy a Holokausztról szólnak. Szerintünk a műfaji film katarzis: élvezed vagy kineveted az erőszakot, ezért egyáltalán nem olyan, mint a valóságban. Ha Amerikából jönnek az autós robbantások, azt már persze szereti a közönség. Szerintem korábban nem látták a műfaji filmek művészi értékét, mert csak kommersz és művészfilmekre bontották a spektrumot. Izraelben a filmesek azt szeretnék, ha fontos rendezőként emlékeznének rájuk. Sokuk egyetlen célja, hogy bejussanak a Cannes-i Fesztiválra, ezért olyan filmeket készítenek, amiket szerintük ott díjazni fognak. Mi viszont olyan filmeket csinálunk, amilyeneket mi szeretnénk látni. Az a lényeg, hogy hű legyél önmagadhoz. Mi bebizonyítottuk, hogy a kommersz filmnek is kijárhat a filmfesztiválok presztízse. Most már mindenki műfaji filmet akar csinálni Izraelben, mert látják, hogy a Csúnya, gonosz bácsik a fesztiválporondon és a pénztáraknál is jól teljesített.

Azért a tévében voltak műfaji kezdeményezések nálatok is, a Homeland például egy izraeli sorozaton alapul...

Igen, de ha megnézed, az eredetiben alig van akció, és nagyon más, mint a Homeland: az amerikai verzió sokkal jobb. Volt pár próbálkozás a televízióban, de nem értették meg, mitől is működnek a zsánerfilmek. Ha például zsarukról forgattak sorozatot, az is inkább dráma lett, nem pedig műfaji sorozat. De tanulunk, és egyre több olyan fiatal filmes bukkan fel, aki nem érzi úgy, hogy az előző generáció történeteit kell mesélnie. Én már várom az izraeli sci-fiket és fantasyfilmeket, meg a romantikus komédiákat, amikből szinte egy sincs Izraelben, mivel minden csak a diszfunkcionális családokról szól. Kell az is, de a változatosság a legfontosabb.

Kép a Veszettség (Kalevet) című filmből

Az erőszak- és a szexábrázolás terén akad tabu Izraelben?

A Veszettség nyitójelenetében incesztust láthatsz: egy fiú- és egy lánytestvér csókolózik. Vannak olyan tabuk, amiket nemrég törtek meg, de nem nagyon tudok olyat mondani, amit még nem. De ez a jelenet sem arról szólt, hogy tabut sértsünk, az incesztust inkább a testvéri szeretet szélsőséges metaforájaként használtuk. Annak viszont nem érezzük szükségét, hogy meztelenséget mutassunk a filmjeinkben. Soha nem fogunk gyerekek elleni erőszakot ábrázolni, és ha egy állatot bántalmaznak, azt sem öncélúan jelenítjük meg, hanem az adott karakterről szeretnénk mondani valamit. Morálisan gerincesnek kell lenni, és elgondolkodni, mi az, amit megmutatsz, és mi az, amit már nem. Minden rendezőnek más az értékrendje. Nekünk a Csúnya, gonosz bácsik esetében fontos volt, hogy hiába szól olyan súlyos témáról, mint a gyerekmolesztálás, mégsem mutatunk semmit belőle, csupán az utóhatásról beszélünk. Szerintem sokkal félelmetesebb, amikor azt figyeled, ahogy az apa olvassa a rendőrségi jelentést... Azt pedig már Quentin Tarantinótól és a Coen testvérektől tanultuk meg, hogyan játsszunk az elvárásokkal, mit fedjünk fel a közönségnek és mit nem. Mindkét filmünkben sok tabutéma kerül terítékre, de kicsit felcukroztunk ezeket, hogy már-már mainstreammé váljanak. A Csúnya, gonosz bácsiknak csak a megtekintése után jössz rá, hogy jól szórakoztál egy gyerekeket lefejező gyilkos történetén. A nézőben ez az ellentmondás nagyobb konfliktust okoz, mint a filmben.

Erőszakábrázolás terén már mindent láttunk, az amerikai filmipar szorgos igyekezetének köszönhetően. Törni kellett a fejeteket, hogy hatásossá tegyétek az erőszakot a Csúnya, gonosz bácsikban – például a lángvágó esetében?

Eljutottunk arra a pontra, amikor a technika megengedi, hogy szinte bármit megmutassunk, de a néző akkor is a karakterekkel és a történettel törődik igazán. A Csúnya, gonosz bácsikban azt akartuk, hogy a néző azonosuljon a szereplőkkel, és minden pofon, ujjtörés vagy körömtépés fájjon neki. Nem kell felnyitni a hasukat és belekukkantani, az ilyen apróságok is nagyon fájdalmasak lehetnek. Az egyetlen dolog, amit teljesen megmutatunk, az a lángvágós rész, ami nagyon elevenen hat, de nyilván nem csinálhattuk meg CGI nélkül. (nevet) Ez a mi money shotunk, ez az, amit mindenképp meg akartunk mutatni. Hosszú beállításként kezdődik, oldalról vesszük, majd rávágunk, miközben a néző azt gondolja, hogy a rendőr odaér időben, és ezért ellazul. Aztán meg… Mindent megér, ha hallod, ahogy elakad a nézők lélegzete. Ha nem jön a fizikai reakció, és csak legyintenek az erőszakra, akkor nem játszottál velük megfelelően. Túl sokat vagy túl keveset mutattál. Ha viszont a jó részeket mutatod, akkor megbocsájtanak az erőszakért.

Ha már említetted Tarantinót, tőle leshettétek el azt is, hogyan csempésszetek be egészen triviális momentumokat a zsánerfordulatok közé. Például amikor a zsaruk a vallatás után hosszú perceken keresztül fuvarozzák haza a feltételezett pedofilt, az egy egészen fekete humorú epizód.

A filmekből általában kivágják a való élet pillanatait, mert nem elég intenzívek, vagy nem elég sokkolóak. Pedig ezek a legizgalmasabb részek. A kedvenc kérdésem, hogy „na és mi történik azután?”. Mindig érdekes kicsit továbbgörgetni a jelenetet, vagy más nézőpontból rátekinteni. A legjobb, amikor a hétköznapi élet találkozik szembe egy horror- vagy thrillerfilmmel. Tortát sütni egy thriller közepén – ezeket a jeleneteket általában kihagyják a forgatókönyvből, de mi igyekeztünk humort csikarni az ilyen epizódokból.

Kép a Csúnya, gonosz bácsik (Big Bad Wolves) című filmből

Quentin Tarantino a tavalyi év legjobb filmjének nevezte a Csúnya, gonosz bácsikat, ráadásul te találkoztál is vele a film vetítése előtt a dél-koreai Busan Filmfesztiválon.

Igen, az egész napot együtt töltöttük, így elmerülhettem az aurájában. Aharonnal feldobtunk egy érmét, hogy ki melyik fesztiválra megy: ő Chicagóba, én meg Busanba utaztam. Amíg én Tarantinóval poharazgattam, Aharon öreg zsidó néniket szórakoztatott. (nevet) Nagyon sokat jelent számunkra, hogy Tarantinónak tetszett a filmünk, hiszen nem titok, hogy nagy hatást gyakorolt ránk. Mindig is arról álmodoztunk, hogy DVD-n eljuttatjuk hozzá az egyik filmünket, de arra nem gondoltam volna, hogy egyszer ugyanabban a beszélgetésben fogjuk megvitatni Tarantinóval a Csúnya, gonosz bácsikat és a Becstelen brigantykat. Arról nem is beszélve, hogy Tarantino felrakta Izraelt a térképre azzal, hogy a tavalyi év legjobb filmjének nevezte a Csúnya, gonosz bácsikat. Olyan ez, mintha megnyertük volna az Oscart. Az elvárások persze jó magasba szöktek a harmadik filmünkkel kapcsolatban.

A marketingeseitek munkáját is megkönnyítette, az biztos.

Igen. (nevet) De kihangsúlyozta, hogy szeretne segíteni nekünk. Leírta külön egy papírra az idézetet, hogy biztosan ne legyen semmi gond.

A Csúnya, gonosz bácsikat már egyértelműen nemzetközi piacra szántátok, de a film speciálisan izraeli témákkal (is) foglalkozik. Kibontanád azokat az utalásokat, amiket egy magyar néző esetleg nem érthet meg?

Szerintem az Izraellel kapcsolatos alaptudás elegendő ahhoz, hogy megértsék a filmet. Izrael egy nagyon kis ország, de nagy zajt csap: mi vagyunk a világ celebjei, néha jó, néha rossz értelemben. A magyarok bizonyára tudják, hogy van még sorkötelesség, a karaktereknek ezért van katonai hátterük. Tudják azt is, hogy Izraelt arab országok veszik körül, ahogy a pincés lakást arab falvak ölelik körbe. Amikor elkezdtük írni a Csúnya, gonosz bácsikat, a lehető legzsidóbb filmet akartuk kihozni belőle. Nézzük például a zsidó édesanya figuráját: direkt zsémbesre, túlzóan aggodalmasra vettük. De ahogy jártuk a fesztiválokat és hallgattuk a közönséget, rájöttünk, hogy mindenkinek van egy zsidó mamája. Még ha nem is zsidók, de minden édesanya hasonló. (nevet)

Egyik interjútokban azt mondtátok, hogy elsősorban szórakoztatni szeretnétek a közönséget, és ha szerették a filmet, úgyis feltesznek majd olyan kérdéseket, minthogy „miért szerepel ebben az istenverte filmben egy arab lóháton”? Szóval: miért szerepel az istenverte filmetekben egy arab lóháton? (nevet)

Az izraeli filmek 99%-ában kétfajta sztereotípia van: az arab vagy az áldozat, vagy a bűnelkövető; vagy a megszállás konfliktusának elszenvedője, vagy a terrorista. De egyik izraeli film sem mutatja átlagosnak, normálisnak az arabokat, akik csak ott laknak az utca túloldalán. Mi ezzel szemben egyfajta nemes vademberként akartuk bemutatni, mint egy indiánt, aki elszív egy békepipát – cigarettát – az izraeli karakterrel. Azt akartuk, hogy az arab legyen a legrendesebb srác a történetben; miközben mindenki szörnyű dolgokat művel az alagsorban, az arabról kiderül, hogy akár jó barátok is lehetnének az izraelivel, ha az nem kínozna embereket a pincéjében. Mint férfi a férfival, csak beszélgetnek, megosztanak egy staubot, pedig az arab srácnak a felesége, az izraelinek az anyja nem szereti, ha dohányzik. Szerintünk ez egy szimpla metafora, a mi hozzájárulásunk a világbékéhez... (nevet) Csak vicceltem! Mindenesetre fontosnak tartottuk ezt megmutatni, pláne egy zsánerfilmben, ahol szembemegy a film többi részével. Mi az olyan részeket szeretjük, amik megakasztják a műfajfilm kerekét…

Mennyire tudatosan építitek az életműveteket? Egyelőre két filmet jegyeztek, de mindkettőben felbukkannak hasonló témák, mint a váratlanul elszabaduló erőszak, vagy a hősök hiánya.

Azt a határt vizsgáljuk, amin túl az átlagember erőszakossá válik. Amíg Izraelben, héber nyelven filmezünk, mindig is feszegetni fogjuk ezt a témát. Habár a nagyon gyorsan, nagyon rossz irányt vevő erőszak érdekel minket, de a filmjeinket nem pesszimista véleménynek, sokkal inkább figyelmeztetésnek szánjuk. Amikor azt gondoljuk, túl messzire mentünk a filmünkben, a valóság mindig utolér minket, és arról olvasunk az újságban, hogyan darabolta fel egy édesanya a gyermekeit Izraelben. És még azt hittük, mi vagyunk extrémek...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó