Veres Szilárd

/ / /

· írta

A fele királyság

Robert Stromberg: Maleficent / Demóna

Kritika

Meglepő, de a Demóna tud többet is annál, hogy Angelina Jolie és a látványvilág egyaránt dögös. Nagy kár, hogy helyenként kifejezetten bugyuta.

Tim Burton Alice Csodaországbanja elindított egy rettenetesen unalmas trendet, így az elmúlt években egyre-másra jöttek a látványos fantasy-be oltott mesefeldolgozások, és egyik rosszabb lett, mint a másik. Ennek fényében a Demóna sem ígérkezett túl izgalmasnak, de végül a várakozásokra rácáfolva a trend egy kifejezetten érdekes és kiemelkedő darabja lett, ami egyszerre világít rá annak gyengeségeire, és mutat neki irányt: mi az, amit jó, ha mintának vesznek a további látványorgiába oltott mesefeldolgozások készítésénél. Az alapelv, amit minden, gyerekeket megcélzó, családi szórakozást ígérő forgatókönyv írójának mantráznia kéne folyamatosan az alkotói folyamat során: a gyerekek nem hülyék. Ez közhely, de valamiért a legtöbb családi filmen mégsem érezni, hogy ezt az alkotók is így gondolták volna, s helyenként a Demónánál is ez a helyzet. De nem mindig, és ez abszolút pozitívum, mivel amikor nem a célözönségéhez ereszkedik le, akkor kifejezetten szórakoztató kicsiknek, nagyoknak, meg közepeseknek egyaránt.

Demóna (Maleficent)

Már önmagában a felütés is érdekes, hisz a Csipkerózsika történetén csavar egyet, és a főgonosz szemszögéből meséli el a történetet, alaposan át is írva a klasszikus mese történetét. Áthelyeződnek a szerepek, Csipkerózsika mellékkarakter lesz, Demónából viszonylag komplex protagonista, Lipót királyból pedig viszonylag komplex antigonista válik. A címszereplő személyében a gyerekek egy olyan hőst kapnak, aki sokkal tökösebb és menőbb mindenki másnál a filmben; aki ugyan hibázik, de képes ezt beismerni; és megoldja a problémákat a töketlenkedő többiek helyett. Ergo egy kompetens karakter, Angelina Jolie pedig végig uralja a vásznat jelenlétével. Ez pedig azért is üdvös, mert általában az ilyen filmek elintézik a problémákat annyival, hogy jó, rossz, fekete és fehér. Kifejezetten jó, hogy nem ennyire végletekben gondolkodik a film, és olyan komplex karakterekkel dolgozik, akik nem szélsőségesen gonoszak vagy jóságosak – Demóna és Lipót személyében –, sérelmeik és traumáik alapvetően befolyásolják tetteiket, a különbség kettőjük közt pedig szimplán annyi, hogy melyikük tud felülemelkedni azokon, melyikük karaktere képes pozitív irányba fejlődni.

Demóna (Maleficent) (2)

Tehát a családi filmek kulcsa ott keresendő, hogy ne a történet, hanem a tálalás és a közlésmód legyen egyszerű – észben tartva azt, hogy az egyszerű nem egyenlő a lebutítottal. Ez a Demónának többnyire sikerülne is, de továbbra is magán hordozza azokat a gyermekbetegségeket, amiket elődei hagyományoztak rá. Sokkal szórakoztatóbb lett volna például, ha a szereplők a játékidő alatt szinte egyáltalán nem szólalnak meg: amikor ugyanis szóra nyitják a szájukat, olyan kínos modorosságok és túlfogalmazott debilségek hagyják el azt, amik alaposan befolyásolják a mű élvezhetőségét. A zsáner kötelező kellékének számító, idegesítő comic relief-karaktert sem mellőzik, sőt, rögtön hármat is kapunk belőle, és a játékidő minden olyan perce nyomorúságos, amikor ezek a vásznon vannak. Fájdalmasan nem viccesek, a történet szempontjából abszolút kihagyhatóak lennének, mivel nem viszik azt előre, sőt, kifejezetten lassítják, és csak ugyanazt az egy rossz karaktert kapjuk meg háromszorosan. Különösen rossz nézni, ahogy a fiatal színészgeneráció egyik nagy tehetsége, Juno Temple komplett idiótát csinál magából. Aztán meg ott van Csipkerózsika és az említett színészgeneráció másik nagy tehetsége, Elle Fanning, aki végig olyan a filmben, mintha be lenne tépve, a karaktere pedig kimerül abban, hogy kedves és folyamatosan vigyorog.

Demóna (Maleficent) (3)

Aztán meg ott van a rengeteg felesleges narráció is, ami arra hivatott, hogy a film mese mivoltát hangsúlyozza – de a látottakhoz semmit nem ad hozzá, csak elismétli azokat. Az ilyeneken pedig alaposan megbicsaklik az addig felépített vár, és azt érzem, hogy a Disney-nél még mindig nem bíznak eléggé abban, hogy egy átlag-gyerek nem egy karalábé értelmi szintjén vegetál. Ezek miatt nem képes a Demóna maradandó filmélmény lenni, viszont képes arra, amire elődei nem igazán voltak: elszórakoztatni. A maga műfajában pedig még talán egyetlen filmnek sem volt ennyire letisztult, egységes, és lenyűgöző látványvilága. A tövistróntól kezdve a címszereplő kígyóbőrrel körbetekert szarvain át egészen a varrószékek dizájnjáig minden arról árulkodik, hogy egy végiggondolt, minden részletre alaposan kiterjedő vizuális koncepcióval dolgoztak a filmen, ez pedig sokat hozzáad a hangulathoz és az élményhez. Összességében tehát a Demóna egy nagyon ízlésesen kinéző, helyeként kifejezetten bugyuta, de többnyire szórakoztató, műfajtársainál többet nyújtó egyszeri könnyed szórakozás.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Demóna (Maleficent)

Demóna (Maleficent)

Amerikai akciófilm, kalandfilm, családi, 2014. Rendező: Robert Stromberg. Szereplők: Angelina Jolie, Elle Fanning, Sharlto Copley, Lesley Manville, Imelda Staunton.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6/10
  • A látogatók szerint
    10 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film