A háború démonjai (The Railway Man) egy angol volt háborús fogolyról szól, aki úgy dönt, visszatér fogsága, a vasútépítő munkatábor helyszínére Japánba, hogy ott többek között egykori fogvatartójával is újra találkozzon. E csöppet sem vidám, valós történeteken alapuló alkotás rendezőjével, az ausztrál Jonathan Teplitzkyvel Dubaiban találkoztunk.
Miért választotta pont ezt a témát? Az Egyesült Királyságban például nem is tudtak arról, hogy ez az egész megtörtént, legalábbis angol ismerőseim elmondása szerint...
Amikor először elolvastam a forgatókönyvet, már akkor éreztem, meg kell csinálnom a filmet, és pont azért érdekelt a téma, mert nemhogy Angliában, de hazámban, Ausztráliában is nagyon kevéssé ismeretes az egész, nem is beszélve Japánról, ahol senki még csak hírét sem hallotta a vasútépítő munkatábornak. Így amellett, hogy igyekeztem minél drámaibb és izgalmasabb filmet csinálni, olyat, amely nemcsak leköti, hanem érzelmileg is megmozgatja a közönséget, valami újat akartam tanítani a számukra, míg a történet egy varázslatos utazásra viszi őket.
Legutóbb A szexnél is jobb című filmjét vetítették nálunk, ami egy romantikus vígjáték volt. Hogy jött ez az erős váltás az érdeklődési területében, miért a sötét, mondhatni depressziós téma?
Én azért nem mondanám, hogy depressziós a filmem, persze, borzasztó dolog, amit a japánok tettek, de ugyanakkor Eric útja igenis egy életigenlő folyamat, főleg az, ahogy hajlandó megbékülni az egykori fogvatartójával. Egyébként az eggyel korábbi filmemben, a Burning Manben – amelyet ezek szerint Önöknél nem forgalmaztak – már foglalkoztam azzal, hogy mi történik akkor, ha az ember a saját múltjába tesz utazást, hogy azzal el tudjon számolni. Mindenesetre, még akkor is, ha teljesen más volt az a filmem, amit tőlem korábban látott, akkor se kellene megrökönyödnie, ez teljesen normális, hiszen, mint midenki mást, engem is sokféle dolog érdekel, a komédia éppúgy, mint a dráma, az emberi lét kondíciói minden szinten és történetben megmozgatják a fantáziámat, legyenek azok akár embert próbálóak és nehezek is.
A színészválasztásánál felkeltette a figyelmemet, hogy Nicole Kidman és Stellan Skarsgård megint együtt játszott, akárcsak Lars von Trier Dogville-jében, ez véletlen egybeesés?
Érdekes, hogy mondja, a filmbe Stellan nem is annyira Nicole, hanem inkább Colin Firth révén került be, hiszen ők ketten is nagyon jó barátok (és amúgy Nicole-t is Colin ajánlotta, hiszen először a férfi főszereplőt találtam meg a filmhez). Finlay figurájához sokáig kerestem a megfelelő embert, amikor Colin megemlítette Stellan nevét, és nagyon örülök, hogy végül őt kértem fel a szerepre, hiszen brilliáns színész, rengeteget tudott hozzáadni a játékával a filmbéli karakterhez, hogy így teljes mértékben életre keltse azt.
És a japán szereplők hogy kerültek a filmbe?
Hiroyuki Sanada például nagyon nagy sztár Japánban, ezért gondoltunk rá. Nagyon fontos volt a hozzáállása a szerepéhez, elfogadó és nyitott azzal szemben, hogy fel akartuk dolgozni hazája történelmének ezt a nagyon is sötét szeletét, amelyről, ahogy korábban említettem, Japánban eddig szinte egy szó sem esett. De ez egy az egyben vonatkozik az egész japán szereplőgárdára: mindegyikük esetében fontos volt, hogy megfelelően viszonyuljanak a történethez és a filmemhez.
Milyen volt a film fogadtatása Angliában, Ausztráliában, vagy éppen Japánban?
Eltérő, mivel maga a kiinduló helyzet is különböző. A szigetországban, illetve hazámban, valamint Hollandiában, hiszen ez volt még a harmadik olyan ország, ahonnan rengeteg fogoly került ezekbe a munkatáborokba, a közönség nagyon pozitívan reagált. Úgy gondolom, fontosnak tartották, különösen az áldozatok még ma is élő családtagjai, szerettei, a gyerekeik, vagy éppen maguk a túlélők is, hogy végre szó esik erről a szörnyűségről, amelyről eddig nem nagyon volt senkinek sem ereje beszélni. Míg Japánban – itt hozzá kell tennem, eddig még csak egy fesztiválvetítése volt a filmnek az országban – nagyon befogadó volt a közönség, egyfajta döbbentséggel vegyes meglepettséget éreztem a körükben, hiszen a nézők közül sem tudott senki sem a munkatáborokról, vagy éppen a vasútépítésről, se arról, hogy az ott közreműködő tiszjeik hogyan bántak a foglyokkal, egy sor sem volt erről a történelemkönyveikben, generáció generáció után hallgatott a témáról. De ez amiatt is van ugye, míg mi otthon Ausztráliában mindig is nagy örömmel ünnepeltük a második világháború végét, addig Japánban – mivel ugye a vesztesek közé tartoztak – ez gyászos eseménynek számít, amely számos szenvedést és megmérettetést vont maga után a 20. században.
Mintha csak rólunk, magyarokról beszélne...
Igen, pontosan. Emlékszem, az első filmemet én is elkísértem a magyar bemutatóra, és akkor a vetítés utáni beszélgetés egyszer csak nagyon izgalmas fordulatot vett. Holott, ahogy Ön is felemlegette, a film romantikus vígjáték volt, mégis valami teljesen másról kezdtünk el beszélgetni, tehát, hogy Önök hogy élték meg a változásokat, a demokrácia visszatérését, ami akkor még viszonylag friss élmény volt az országuk számára.
A következő filmje ismét teljesen más lesz, mint az előző, esetleg egy sci-fi vagy talán horror követi majd A háború démonjait?
Most éppen több ötletem is van, de ezek közül talán a számomra legkedvesebb az, miszerint egy buddhista szerzetes és egy New York-i milliomos egy és ugyanazon a napon tudják meg, hogy halálos kimenetelű gyomorrákban szenvednek: mivel töltik ki életük utolsó évét, mit csinálnak a végső napjaikban – erről szólna a film, szerintem ez nagyon érdekes történet.
