/ / /

· írta

Félmegváltás

Yesim Ustaoglu: Araf / A pokol kapujában

Kritika

Nem könnyű a megfelelő oldalról megközelíteni a tipikus fesztiválfilmeket filmfesztiválok nélkül, márpedig A pokol kapujában tipikusan fesztiválfilm. Ami ráadásul pont a blockbuster-szezon közepén debütál a magyar filmszínházakban, ez pedig egy nem-műfaji mozi esetében szinte egyet jelent a pénzügyi bukással. Pedig jelen esetben kifejezetten jól járhatunk vele, ha nem csak elsétálunk Yesim Ustaoglu új filmjének plakátja előtt, hanem be is ülünk rá.

Ha másért nem, a kiváló török színészek – én például török filmben talán még nem is láttam gyenge alakítást – és a még a színészeknél is meggyőzőbb, érzékenyebb, de mégsem tolakodó képek miatt is érdemes jegyet váltani. Mitöbb, a nyomasztó címhez (az araf törökül szó szerint purgatóriumot jelent) és a hozzá illő narratívához képest a metaforák sincsenek túlerőltetve, az arcunk elé tolva. Ennek ellenére a filmnek mégis sokat kell küzdenie a néző figyelméért, a történet ugyanis sokszor elég keservesen vánszorog.

Kép az Araf (A pokol kapujában) című török filmből

Az érzékenysége, szociális rálátása miatt sokat dicsért Ustaoglu ezúttal két fiatal, Zehra (Neslihan Atagül) és Olgun (Baris Hacihan) történetével foglalkozik. Mindketten egy félreeső, mérsékelten forgalmas autópálya melleti pihenő kifőzdéjében dolgoznak, nem kifejezetten sok perspektívával. Hőseink ráadásul a munkából hazatérve is ugyanolyan nyomasztó és üres térben találják magukat, mint előtte, nem meglepő tehát, hogy mindketten menekülni szeretnének a kilátástalanságból. Zehra célja elég homályos, ő mindössze el akar menni, hogy hová, az tulajdonképpen mindegy. De amint szavakká formálja, és barátnője (Nihal Yalcin) előtt kimondja szándékait, ő is rádöbben, milyen banális és ostoba is a helyzete.

Olgun vele szemben sokkal céltudatosabb, akár azt is mondhatnánk, hogy földhözragadtabb: ő mindössze a török Áll az alkuba akar bekerülni, hogy az ott elnyert rengeteg pénzből négykerék-meghajtásos kocsit és nagy házat vegyen magának, anyjának és leendő feleségének. Ez persze maga lenne a csoda, de mintha Olgun is tudná, hogy jelen helyzetéből csakis egy ehhez hasonló csoda menthetné ki. A dolgok végül akkor zökkennek ki, amikor Zehra egy esküvőn találkozik a kamionsofőr Mahurral (Özcan Deniz), aminek rövidtávon katasztrofális következményei lesznek. A fiatal lányt mágnesként vonzza a némaságba burkolózó férfi – talán azért is, mert úgy érzi, rajta keresztül végre elérhetővé válna az áhított ki- és elszakadás. Ezért Zehra viszonyt kezd a sofőrrel, amivel nem csak a saját, hanem Olgun életét is felforgatja.

Kép az Araf (A pokol kapujában) című török filmből (2)

Ustaoglu filmjét egyfajta mélyrealista coming-of-age történetként is értelmezhetjük, de a felnövés ezúttal nem pusztán a kamaszkori ártatlanság elvesztéséről, hanem annál kicsit többről, a remény, a jobb élet lehetőségébe vetett hit teljes feladásáról szól. Olgun és anyja a családfő láthatatlan, de annál nyomasztóbb szorításában él, és bár csak darabokból rakjuk össze a fiú életét, az apa súlyát folyamatosan érezni. Nem meglepő, hogy a tea boy-ként dolgozó srác számára egyedül az álmodozás és a Zehra iránt érzett szerelme jelent vigasztalást.

Talán kicsit végletes, ám annál érdekesebb ellenpont, hogy a főszereplők szinte kizárólag két, egymásnak majdhogynem teljesen ellentmondó közegben mozognak: a semmi közepén álló autópálya-pihenő ürességében, illetve a zsúfolt isztambuli külváros egymás mellé tákolt házainak labirintusában. Ezt a kettősséget, ami sajátos ritmust is ad a történetnek, Michael Hammon operatőr és Yesim Ustaoglu olyan magától értetődően tudja bemutatni, hogy egy pillanatig sem vesszük észre rajta a megrendezettséget.

Kép az Araf (A pokol kapujában) című török filmből (3)

A finom szimbolika mellett a film egyik legnagyobb erőssége a korábban említett színészi játék. A rutinos Özcan Deniz mellett a két fiatal színész, Neslihan Atagül és Baris Hacihan olyan természetesen viszik el a vállaikon a filmet, hogy azt bármelyik kor- és pályatársuk megirigyelheti. Különösen úgy figyelemreméltó a két főszereplő játéka, hogy Ustaoglu jellemzően nem beszélteti a karaktereit. Dialógusok helyett viszont a kamera nagyon is szívesen időzik el a színészek arcán és gesztusain. De legalább ilyen fontos szerepet kap a helyszín (Isztambul mára igencsak lepusztult ipari negyede) is, ami nem egy pulzáló metropolisz, hanem egy fojtogató, kilátástalan, egyutcás falu hangulatát árasztja. Az Antonioni által tökélyre járatott táj-ember viszonyt ugyan nem hozza hiba nélkül, a török rendezőnő mégis kiváló tanítványnak bizonyult.

Kép az Araf (A pokol kapujában) című török filmből (4)

Ustaoglu voltaképpen semmi újat nem mutat az emberi természetből, de A pokol kapujában pont attól lesz jó film, hogy bár nem ás le a humánum legmélyére, azt viszont megmutatja, hogy igenis lenne még mit feltárni. A történet befejezése talán kicsit elüt a megelőző másfél óra kőkemény realizmusától, de ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: a látszólagos happy enddel távolról sem jár együtt a megváltás. Sőt, Ustaoglu filmjének üzenete éppen abban áll, hogy nem az elkárhozás, hanem a tehetetlen egy helyben toporgás a valódi pokol.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A pokol kapujában (Somewhere in Between)

A pokol kapujában (Somewhere in Between)

Francia–török–német filmdráma, 2012. Rendező: Yesim Ustaoglu. Szereplők: Neslihan Atagül, Baris Hacihan, Özcan Deniz, Nihal Yalcin.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    10 · 2 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film