Incidens, a rendezői szobában

Antoniu Vasile Berenyi: Incidentul Ankara

Román filmek az utóbbi években ritkábban készülnek, ha megjelenik egy-egy, akkor a filmnéző máris felkapja a fejét. Ha nem gördül valamiféle akadály az útjába, el is megy, kötelességének érzi (?), és megpróbálja megnézni. Itt vezetünk be egy kulcsszót, a filmipar egyik kulcsszavát, siker: vagy sikerül végignézni, vagy nem.

Az unalmas művészfilmek kora leáldozóban van mifelénk is, egyre mozgalmasabb és és egyre inkább közönségbarát filmek készülnek, máshol már jól bevált filmfordulatok, történetek, illetve műfajok bukkannak fel, és ennek a filmnéző igencsak örülhetne. Íme egy román, az első (!) kommandós film.

 

Tengerpartot látunk, de semmi romantika, sivárság, kopott színek, minden mocskosnak látszik. Egy terepjáró orra a kép előterében, maszkos katonák készenlétben, rabok érkeznek, keménykötésű fiúk, akik számára egy menekvési lehetőség maradt: beállhatnak zsoldosoknak egy légióba, ahol mindent kockára kell tenni, de jól fizetnek, dollárban. Választási lehetőség meg amúgy sincs, aki nem hajlandó beállni, azt lelövik. A rabok megérkeznek a kiképzés helyszínére, romos téglafalak, burjánzó növényzet, maszkos katonák őrködnek. Bevezetésképpen az újoncok végignézhetik azt a rítust, ami aztán többször is megismétlődik, az engedetlen katonát élve vaskoporsóba teszik, és az olvasztótégelyből rájuk engedik a felolvasztott, forró rezet. Kezdődik az elviselhetetlen terror, egésznapos kiképzés, határhelyzetek sorozata, kíméletlen parancsszavak, miközben ágyukat és ruházatukat is meg kell osztaniuk egy döggel (így nevezik egymás közt a farkaskutyát).

A terror megszemélyesítője, a kiképzés egyszemélyes vezetője, egy idegroncs ezredes, akinek kitűzött célja minden érzelem felszámolása, ezért választja a tipikusan gyökértelen embereket, az árvaházban nevelteket. Időközben a katonák és a kutyák közt érdekes barátság kezd kialakulni (amit a filmben jobban is ki lehetett volna aknázni), másrészt, bármennyire is szeretné az egység vezetője, megakadályozhatatlan az, hogy a katonák között is kapcsolat alakuljon ki, baráti, bajtársi kapcsolat. Az öttagú egységek fővárosneveket viselnek, mi az Ankara nevűvel ismerkedünk meg, öt emberrel, akik az embertelen terror közepette arcot és nevet kapnak, majd sorra elhullnak, nem tudnak eleget tenni a követelményeknek, és minden tévedés halálos.

Felsorolni is sok lenne mindazokat a mozzanatokat, szálakat az Ankarában, amelyből jó filmet lehetett volna csinálni. Éppen a túlzsúfoltság az egyik probléma itt, semmilyen gondolat sem tud kibontakozni, egyetlen viszony sincs következetesen kielemezve, noha meg-megcsillannak a külöféle lehetőségek. Erre mindjárt az első képsor is nagyon jó példa, gyors vágások, alig végigmondott, kapkodó mondatok. A másik probléma, az amatőrizmus: nincs például világítás, amiből következik, hogy a képeknek, képsoroknak nincs hangulata, nem tudok belépni a jelenetekbe, mert nem hiszem el. Nincs színészi alakítás (valami megcsillan a két főszereplőnél: Ştefan Sileanu, Radu Bânzaru), civil embereket látunk, mint egy külvárosi riportfilmben.

A film végére egészen láthatóvá lesz minden dramaturgiai tisztázatlanság. Az ezredes és kedvenc katonája (hol vannak a többiek?) szemtől szembe tűzelnek, indokolatlanul hosszan, nem tudni miért, mint ahogy azt sem, hogy miért jön létre egyáltalán ez a légió.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó