/ / /

· írta

Szent óvszerháború

Vinko Bresan: Svecenikova djeca / A pap gyermekei

Kritika

A mai nézőnek úgy kellenek a minőségi európai komédiák, mint egy falat kenyér, s a horvát Vinko Bresan szerencsére nem is okoz csalódást.

A pap gyermekei esetében persze nem egyszerű vígjátékról van szó: Vinko Bresan ötödik nagyjátékfilmje sok embertípust és társadalmi problémát pellengérre állító, fullánkos szatíra. Már maga az alaphelyzet is a groteszk iskolapéldája: a tengerparti kisvárosba áthelyezett pap, Fabijan atya (Kresimir Mikic) rájön, hogy valamiként serkentenie kéne a helyi népességszaporulatot, s háborút indít a születésszabályozás bevett stratégiái ellen. Kényszerűségből összefog a kelekótya trafikossal, s elkezdik módszeresen kilyukasztani a helyieknek szánt óvszereket, meggátolva ezzel, hogy amazok – a katolikus felfogás szerint – „vétkezzenek”, s egyúttal elősegítve jó néhány gyermek megfogantatását. A szedett-vetett csapat – kiegészülve az ultrakonzervatív nézeteket valló helyi patikussal – eleinte sikert sikerre halmoz, ám végül be kell látniuk, hogy hosszútávon csak megnyomorítják a városlakók életét. Akciójuk végül balul üt ki, és olybá tűnik, az egymás után bekövetkező szerencsétlenségek sorozatát immáron nem lehet megállítani.

Kép A pap gyermekei című horvát filmből

Bresan többszörös fesztiválnyertes munkája túlzás nélkül nevezhető a tavalyi esztendő egyik legjobb európai mozijának. A történetszövés és a főhős alakja olyan – szintén az öreg kontinensről származó – produkciók egész sorát idézheti a közönség emlékezetébe, mint Evald Schorm A pap vége című cseh tragikomédiája, vagy éppen Anders Thomas Jensen Ádám almái című dán filmje. Sőt A pap gyermekei néhol hasonlóan groteszk stílust mutat fel, mint amit a közép-európai vagy skandináv hagyományból ismerhetünk. Bresan munkája más szempontból vizsgálva viszont nagyon is egyedi: olyan széles palettáról választja témáit, s oly vakmerő következetességgel fejti ki azokat, hogy az párját ritkítja manapság. Noha a film egy népességszaporulat körül bonyolódó helyzetet exponál, ahogy a történet előrehalad, számos más téma kerül a csúfondáros irónia célkeresztjébe. Bresan nem átall olyan problémákat is górcső alá venni, mint az aggasztó méreteket öltő kisvárosi bigottság, a vaskalapos nacionalizmus és idegengyűlölet, a nem kívánt terhesség, a léha, perspektívák nélküli életvitel, vagy épp a fegyverkezési mánia. A pap gyermekei elsősorban mégis a klérusba rúg bele, méghozzá jó nagyot. Nincs olyan egyházi személy a filmben, aki ne lenne egyúttal virgonc módon túlrajzolt karikatúra-jellem. A főhős, Fabijan naivitásán csupán elnézően mosolyog a néző, ám Jakov atya és a könnyelmű modorú püspök már a katolikus egyház kortárs mételyeit testesítik meg. Bresan és írótársai még a pedofília témáját is beemelik a történetbe, s ez a bátorság egyrészt imponáló, másrészt viszont éppen ez a történetszál téríti el az alkotás addigi hangvételét egy sokkal borúsabb irányba. A pap gyermekei tehát keserű drámaként zárul, s sajnálatos módon ez az ötletszerű és minden átmenetet nélkülöző váltás kissé megbontja a film egységét.

Kép A pap gyermekei című horvát filmből (2)

Az alkotás humorába azonban elég komoly energiákat invesztáltak az alkotók. A forgatókönyvírók hol sziporkázóan vicces dialógusokat adnak szereplőik szájába, hol pedig burleszket idéző szituációkba keverik őket. Ez utóbbi megoldáshoz egyébiránt jól illeszkedik az egyes jelenetek rajzfilmszerűen elnagyolt, túlzó szcenírozása is. Negatívumként talán az róható fel, hogy a tapintatosabb viccek közé ékelt trágár egysorosok egy idő után kimódoltnak hatnak. Ennek ellenére A pap gyermekeinek sikerül elérnie, hogy a publikum igazán jól szórakozzon rajta, s csupán az utolsó néhány jelenetben kell nélkülöznünk a csípős humort – ez pedig nem rossz mérleg. A groteszk hangvételhez igazodva nyomokban a vizuális stílus terén is találunk valóságtorzító megoldásokat. Feltűnő például némely totálok rendhagyó kameraállása, bizonyos pontokon az élességgel végzett önfeledt játék, de nem mehetünk el szó nélkül a fehér háttérbe helyezett, villanásnyi gondolatmontázsok mellett sem, melyek szintúgy a rajzfilmszerű jelleget erősítik. Mindezek után nagy kár, hogy a filmhez komponált zene túlságosan lomha, ráadásul önismétlő is.

Kép A pap gyermekei című horvát filmből (3)

De ne kukacoskodjunk: a nyilvánvaló szépséghibáktól eltekintve egy kifinomult és minden porcikájában őszinte szatírát kapunk, mely szerencsére elég intelligens ahhoz, hogy bölcsen tartózkodjon a mai (főként amerikai) vígjátéksztenderdben uralkodó közönséges stílustól. Azt pedig talán már említeni sem kell, hogy a főszerepet nagyszerűen alakító Kresimir Mikicre ezek után minden rendezőnek illendő lenne felfigyelnie, amennyiben komédiába kívánja vágni a fejszéjét.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A pap gyermekei (The Priest's Children)

A pap gyermekei (The Priest's Children)

Horvát vígjáték, filmdráma, 2013. Rendező: Vinko Brešan. Szereplők: Kresimir Mikic, Niksa Butijer, Marija Skaricic, Inge Appelt, Lazar Ristovski.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film