Székely Bíborka

/ / /

· írta

A káosz lehetőségei

David Benioff, D. B. Weiss: Game of Thrones / Trónok harca

Kritika

Ami egyeseknek morcos szőkék és ostoba dialógusok keveréke, másoknak sokkoló életutak és epizódonként születő szállóigék sorozata. Lehet utálni és lehet imádni, de jelentőségét vitatni nem. Visszavágó a Trónok harcának becsületéért. Rajongói pennából.

Rekordot döntött a Trónok harca negyedik évadjának fináléja, mind az élő közvetítés nézettségében, mind a kalózletöltések számát illetően. A sorozat mára tagadhatatlanul kulturális jelenséggé vált, azon kevés művek egyike, melyek egyaránt büszkélkedhetnek több hadtestnyi rajongótáborral és a kritikusok elismerésével. Kvázi-középkori eposz a fantasy grandomániájával, természetfölötti elemek az önálló világ vaslogikájában, jelképként működő szereplők sorsszerű, de kiszámíthatatlan életúttal – ezek a legfontosabb ismérvei a véres-erotikus HBO-produkciónak, mely sosem becsüli alá a meglepetés erejét és közönségvonzó voltát.

Kép a Trónok harca (Game of Thrones) című tévésorozatból

George R. R. Martin regénye már az első bekezdéstől kezdve magán viselte valami nagyszerű ígéretét, s noha szűkebb körökben már első megjelenésekor tetszést aratott, csak eme, évekkel később bemutatott tévés adaptáció tette híressé. Mégis, a szerző képes volt reprodukálni azt a ritka sikert, amelyet a Harry Potter-jelenségben is nyomon követhettünk, hogy a mozgóképes verzió megjelenése nem rontotta, hanem javította a könyvek olvasottságát (nem utolsósorban azért, mert az írott történet jóval előrébb haladt a képinél). Az adaptáció ehhez hasonlóan erős kezdéssel indít, s már a nyitányban a lehetőségek tárházát vázolja fel, mesterien adagolva az információt (és elhallgatásukkal a feszültséget), a szemünk előtt építve a kibontakozó történetet és az annak alapját képző mitológiát, a múltat. A Trónok harcával kapcsolatban alkották meg a „szexpozíció” szakkifejezést, mely szerint egy erotikus környezetben szerzünk tudomást a gyakran teljesen ellentétes töltetű expozícióról, vagyis valamilyen döntő fontosságú információról.

Az állítólag a Rózsák háborújából ihletődött mű első ránézésre a középkori világ struktúráját mintázza. Erre utal az erős feudális rendszer, a partiarchális és lovagi berendezkedés, a vallásnak a közszférában kifejtett hatalma, valamint a primitív, de nem bibliai alapú moralitás ambivalenciája. S noha a történelmi drámák gyakori problémája, hogy rávetítik mai világlátási módunkat, és egy feljettebb társadalmi szemszögből elítélő megvilágításban mutatják be a kevésbé értelmesnek tartott, noha valójában csak másfajta világszemléleti módot, a Trónok harca sikeresen kikerülte ezt a csapdát is: a felsorolt aspektusok objektíven kerülnek bemutatásra, abszolút értékben, nem mostani tudásunkhoz – vagy technikai, orvostudományi vagy szociális fejlettségünkhöz – hasonlítva, csupán a bennük élő karakterek viszonyában kapnak jelentőséget.

Kép a Trónok harca (Game of Thrones) című tévésorozatból (2)

A vallások például nincsenek se hierarchiába rendezve, se ironikusan bemutatással elintézve (mintha az egy gyermekbetegség lenne az emberi lélek fejlődésének folyamatában). A több párhuzamos vallás, az államvallásnak tartott A Hét Hite, a Régi Istenek és ezáltal az Erdők Gyermekeinek tisztelete, valamint R'hllor-t, a Fény Urát imádók szektája ugyanolyan erővel bírnak az emberi motivációkat illetően – feltéve, ha követői hisznek bennük. Ugyanakkor nem könnyű a hitet fenntartani, amikor az isteni jelek kétségesek és ritkák, értelmük pedig önmagukban nem, csak az értelmezők gondolatain keresztül jelennek meg. A transzcendens mindvégig illékony marad, túl komplex a kicsinyes emberi felfogás számára – ezt szereplők és nézők egyaránt érzik.

A másik vitatott kérdésben, a nők alárendelt helyzetét illetően rgy patriarchális világrendszerben, a miénktől eltérő mentalitással való szembesülés szintén nem eredményez sematikusan jelentéktelen női alakokat, vagy anakronisztikusan emacipáltakat. A nők nem tudják, hogy nemük által diszkrimináltak, ezért úgy viselkednek, mintha nem lennének azok. Azt teszik, amit adott helyzetben képességeikhez és lehetőségeikhez mérten megtehetnek: hatalmukkal, eszükkel és nem utolsó sorban testükkel manipulálják, alakítják embertársaik és saját sorsukat.

Említésre méltó ezen kívül a természetes és természetfölötti sikeres ötvözése, melyben a mitikus lények kezdetben csupán mesék szereplőiként jelennek meg, majd mind több és több karakter bizonyosodik meg létezésükről, míg mások a nézők szkepticizmusával illetik a csak szóbeszéd tárgyának tartott lényeket. Ezzel a mű egyaránt promoválja a pluralizmust (a tényt, hogy nem mindenki hisz és kell hogy higgyen ugyanabban), és az egyediséget (azt, hogy e lények a fantasy világán belül is rendhagyónak számítanak).

Kép a Trónok harca (Game of Thrones) című tévésorozatból (3)

A fantasy viszont nem csak a sárkányok és varázslatok, hanem a felépített világ külsejére vonatkozó aduját is sikeresen kiaknázza. A grandiózus díszletek és kosztümök mellett minden évadban megjelennek újabb egzotikus helyszínek, melyek csodálatos tájai csak valódibbá, kézzelfoghatóvá teszik a fantáziavilágot. (Rengeteg fantasy-sorozattal szemben, melyekben ugyan felépítenek egy teremnyi díszletet háttérnek, de a külsők szinte mindig ugyanabban az erdőben, tengerparton, barlangban játszódnak). Izgalmas adalék a sorozat készítését illetően, hogy maguk a forgatási munkák is évi több, szinte ismeretlen, de annál lenyűgözőbb helyszínen folynak olyan országokban, mint Horvátország, Írország, Izland, Málta és Marokkó.

De mi is az, ami a leginkább vonzóvá teszi a sorozatot? Van egyfajta tiltott élvezet abban, ahogyan borzalommal vegyes izgalommal nézzük az erőszak ténykedését mai túlszabályozott, hiperkorrekt társadalmunkból. Valami ősi érzékünk fedezi fel az embertelenség mögött megbúvó szépséget, az anarchiában feltűnő szabadságot, a kegyetlenség mögött felsejlő gyönyört. Itt a káosz ugyanis valóban egy létra, mely elképzelhetetlen magasságokba emelhet, s csupán a CCTV-k és az állami megfigyelés árnyékában élők értékelhetik igazán ezt. Westeros lakosai elveszettek és boldogtalanok, lehetőséggel teltek és korlátoltak egyszerre. Bárki felemelkedhet a nagyság magasságába, ha hajlandó megfizetni az árat – s a tény, hogy tudni, hogy megfizethető ára van, oly ösztönzően megnyugtató. S noha oly aránytalanul gazdagok e szereplők, mégis kielégíthetetlen nélkülözésben élnek, hiszen a trónok harcában vagy győzöl, vagy meghalsz, köztes út nincs. A győzelem pedig sosem lehet elég, mert a tét nem a hatalom, a jólét, a boldogság, hanem a győzelem maga, melyért, mint egy lovagi tornán, mindig újra és újra vívni kell. Nemhiába kezdődik a mű azzal, hogy az egyetlen elégedett, becsületes, önzetlen szereplő elhagyja otthonát, a boldogságot, a biztonságot, a banalitást. Családi vitákra senki nem kíváncsi, trónok harcára mindenki.

Kép a Trónok harca (Game of Thrones) című tévésorozatból (4)

Nagyon eltalálta tehát George R. R. Martin, hogy mi is kell a mai nagyérdeműnek, és a Benioff-Weiss páros, mint szorgos tanítvány, e másik médiumba is hűen ültette át mindezt. A karakterek azt az életutat jelképezik, amelyet a – meséken és a képernyőkből áradó – mitológiákon keresztül mindig is csodáltunk. Mert az erő mindig impozáns, a szépség mindig vonzó, a cselszövés mindig érdekfeszítő. Az idegenben felnevelt királylány meg kell hogy szelidítse a vadakat, be kell bizonyítsa követőinek az érdemét, mielőtt azok követői lennének. Daenerys Targeryen a megmentő, a cselekvő, a túlélő. Sorsa van, vesztenivalója nincs. Akkor sem tudna megállni, ha akarna, ha lenne kiért, miért itt maradnia. Winterfell (avagy Deres), a paradicsom, az otthon melege, ahonnan kilépve már nincs visszaút. Ez jelenti a gyerekkort, mely apjuk útrakeltével mindegyik Stark-csemetének végetér. King’s Landing, vagyis Királyvár a délibáb, mely távolról oly csábító, közelről oly piszkos. A hatalmat vérrel és csellel megszerezni korántsem ugyanaz, mint csip-csup ügyekben gyakorolni – ezért is olyan fáradt és dekadens a Lannister-ház, az önnön fényét túlélő civilizáció. Tagjai csak megszokásból szövik tovább terveiket, csak azért, hogy a játékban maradjanak. Hanyatlásuk elkerülhetetlen, s ezt mindannyian tudják, ezért is ragaszkodnak olyannyira a hatalmukhoz. Cercei, a királyné fiatalságának és szépségének delén jár, s érzi, hogyan hagyják el lassan manipulációinak eszközei, a saját teste lesz hűtlen hozzá, tagadja meg az engedelmességet. Jaime, az aranyifjú, ki elherdálta erejét, fiatalságát, hírnevét, a lovagok nagykönyvében csupán mint becstelen királygyilkos jegyeztetett fel az utókor számára. Tywin, a legfőbb családfő pedig mindig mindent képes irányítani, kiszámítani, elintézni, kivéve saját gyermekeit, akik a számára oly fontos családi becsületet teszik kockára legjobb akaratuk ellenére. Egyedül Tyrionnak, a törpének van jövője, hisz őt a természet korán megtanította az értékek relativitására, de még neki is rá kell jönnie, hogy bármennyire is kevésbé privilegizáltnak tartotta magát, mindig van lejjebb is. És még folytathatnám.

Kép a Trónok harca (Game of Thrones) című tévésorozatból (5)

A közönség nem tud ellenállni e meséknek, mert oly alapvetően emberiek: a nagyság megnyilatkozásai és az elbaltázott lehetőségek örökös váltakozásai. Noha a Trónok harca szereplőivel és nézőivel egyaránt mostoha, a közönség felháborodását kiváltó, a fiktív karakterek iránti „jogtalan” bánásmód megnyilatkozásai ritkák és jól alátámasztottak. Az első jelei ennek a nézők érzékenysége, elvárásai és szokásai iránti brutális és korántsem megszokott viszonyulásmódnak már a legelső részekben feltűntek, és pontosan visszakövethető a drámai növekedés, amely a [spoiler!] Sean Bean által játszott Ned Stark kivégzésében kulminálódott. A sorozat plakátjain ábrázolt, egyetlen tiszta moralitással rendelkező, szimpatikus felnőtt főszereplő megölése egyszerre volt sokkoló és teljesen logikus, hiszen a történet részéről egyértelmű volt, hogy nézeteit és erkölcsét a hatalmi játszma többi résztvevője nem osztotta, és az általa felvázolt jövőképre senki támogatását nem nyerte el. A közönség tetszését elnyerő pozitív hősök periodikus kiiktatása egyaránt türközi a korszak kegyetlen mentalitását, a játszma halálkomoly tétjét, és rájátszás a klasszikus sorozatok nézőbarát taktikáira, mely szerint akármilyen veszélyes helyzetben is lenne a főszereplő, mindig (ha hajszál híján is, de) megmenekül. A Trónok harca mesterien adagolja a meglepőt és az előreláthatót: hízeleg a nézők dedukciós képességének, ha az ismertetett nyomok egyértelműen vezetnek valahová; és megmutatja mindenhatóságát, amikor semmibe veszi a nézői elvárásokat.

Kép a Trónok harca (Game of Thrones) című tévésorozatból (6)

Az expozíciószerű első két évad (amely a háború előkészítését és lassú beindulását vezette fel), valamint a legsötétebb háborús mélységeket elérő harmadik évad után –  ez utóbbiban már attól tarthattunk, hogy a „valar morghulis” (mindenkinek meg kell halnia) a szerző mottója és szándéka egyben – újra mozgásba lendül a sztori, már a nyitányban előrevetítve, hogy most a bajnokokat fogja támogatni, még ha az ezek iránti szülői szeretetről csak lannisteri fogalmai vannak is. Az ötödik évadra pedig a teljes káosz előszele lebeg, a várakozást izgalmasabbá téve, mint valaha.

Rajzolt pergamenpapíron fém fogaskerekek építik a városokat – illusztrálja a sorozat főcím-animációja a meseszerű díszletek és archetípusok mellett is pontos szerkezetű fikciós világot, ahol a hatalom kerekei és küllői óramű pontossággal járnak, kemény logikára és szabályokra épülve. Csak nem a mi szabályainkra. Ez az alapja a Trónok harca című kultuszsorozatnak, ahol a fantasyből és a saját világunkból oly jól ismert hőstipusok életútjainak fordulataiban tobzódhatunk. Hiszen minden egyes cselszövésben, minden egyes gyilkosságban és halálban kissé mi is benne vagyunk. Hiszen csak a nagy fájdalomból születhet nagy érték, szépség, s nincs nagyobb gyönyör, mint átélni a a katarzist – nem magyarázva, elemezve, hanem gyomorszorító, zsigeri módon.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Trónok harca (Game of Thrones)

Trónok harca (Game of Thrones)

Amerikai kalandfilm, filmdráma, fantasy, tévésorozat, 2011. Rendező: Alan Taylor, Daniel Minahan, David Nutter, Brian Kirk. Szereplők: Peter Dinklage, Lena Headey, Emilia Clarke, Kit Harington, Maisie Williams, Michelle Fairley, Sean Bean, Sophie Turner, Isaac Hempstead-Wright, Richard Madden, Alfie Allen, Iain Glen, Jack Gleeson, Aidan Gillen, Nikolaj Coster-Waldau, Charles Dance, Jerome Flynn, Conleth Hill, Donald Sumpter, Rory McCann, Ron Donachie, Julian Glover, John Bradley, Kristian Nairn, Sibel Kekilli, Natalia Tena, Joe Dempsie, Jason Momoa, James Cosmo, Stephen Dillane, Gethin Anthony, Gwendoline Christie, Mark Addy, Callum Wharry, Aimee Richardson, Liam Cunningham, Art Parkinson, Esmé Bianco, Francis Magee, Finn Jones, Eugene Simon, Ian McElhinney, Tom Wlaschiha, Carice van Houten, Harry Lloyd, Natalie Dormer, Oona Chaplin, Ben Hawkey, Amrita Acharia, Roxanne McKee, Steven Cole, Elyes Gabel, Mark Stanley, Josef Altin, Luke McEwan, Susan Brown, Jamie Sives, Dar Salim, Nonso Anozie, Dominic Carter, Ian Whyte, Rose Leslie, Joseph Mawle, Gemma Whelan, Patrick Malahide, Michael McElhatton, Wilko Johnson, Owen Teale, Lino Facioli, Kate Dickie, Peter Vaughan, Miltos Yerolemou, Ian Hanmore, Simon Armstrong, Ben Crompton, Hannah Murray, Roger Allam, Daniel Portman, Ian Beattie, Fintan McKeown, Kerr Logan, Emun Elliott, Eros Vlahos, Sahara Knite, Robert Pugh, Ralph Ineson, Clive Mantle, Tony Way, Forbes KB, Tobias Winter, Thomas Brodie-Sangster, Ciarán Hinds, Kristofer Hivju.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    10 · 65 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film