/ / /

· írta

Nehéz örökség

Francis Ford Coppola: The Godfather: Part II / A Keresztapa 2.

Kritika

A Keresztapa első része kimagaslott azon ortodox építkezésű filmsikerek közül, melyek a hetvenes évek elején lerakták Új-Hollywood alapköveit. A két évvel későbbi folytatás grandiozitás tekintetében felülmúlja a nagy elődöt, ám bizonyos részletmegoldásai miatt mégis elmarad mögötte.

A Nagy Oscar-maraton

Francis Ford Coppola 1972-ben az első mozi-fenegyerek volt, akinek sikerült megvetnie a lábát Hollywoodban. Eposzi regényadaptációja, A Keresztapa kielégítette a klasszikus felépítésű stúdiófilmektől némiképp elszokott közönség szinte minden igényét. Nem egyetlen zsánerhagyomány biztosította a sikert: Coppola a családregény irodalmi műfaját és a rég elfeledett gengszterfilmet hozta közös platformra. Az eredmény: három Oscar-díj (melyből egyet a főszereplőként díjazott Marlon Brando hangos botrány kíséretében utasított vissza, követve színésztársa, George C. Scott néhány évvel korábbi példáját), számos egyéb szakmai elismerés, Brando rehabilitálása, és egy új színésznemzedék (Al Pacino, James Caan, Robert Duvall) berobbantása a köztudatba. Nem volt kérdéses, hogy a Corleonék történetét néhány éven belül folytatni kell. A Keresztapa második része 1974-ben készült; egy olyan időszak terméke, amikor a tengerentúli filmgyártásban még nem honosodtak meg olyan kifejezések, mint „brand”, „franchise” vagy „sequel”, továbbá nem létezett az ezen fogalmakhoz kapcsolódó, kórosan profitorientált gondolkodásmód sem. Ebből az is következik, hogy A Keresztapa második része nem szolgaian másolja a nagy elődöt, nem próbálja hatványra emelni annak értékeit, hanem egy legendás trilógia önmagában is tökéletesen megálló darabja.

Kép A Keresztapa 2. (The Godfather part II) című filmből (1974)

A Keresztapa 2. grandiozitás tekintetében mindenképpen felülmúlja az előző részt. Két párhuzamosan váltakozó cselekményszálon fut a történet: az egyik a múltba tekint, és Vito Corleone (Robert De Niro) fiatalkorát térképezi fel, bemutatva, hogy az ifjú olasz bevándorló miként került kapcsolatba a szervezett bűnözéssel, és hogyan rakta le későbbi birodalma alapjait a századelő New Yorkjában; a másik az ötvenes évek alkonyát eleveníti fel, amikor már Don Michael Corleone (Pacino) a család feje. Michael a klán hatalmának megnövelését célozza, csakhogy egy régi rivális, az idős, ámde roppant körmönfont Hyman Roth (Lee Strasberg) meggátolja erőfeszítéseit, és nyíltan hadat üzen neki. Az új keresztapa nem retten meg ellenfelétől: minden követ megmozgat, hogy leszámoljon nemcsak vele, de azon korrupt politikusokkal és hűtlen családtagokkal is, akik szintén keresztezik az útját. A cselekménytér – igazodván a történet monumentalitásához – merészen kiszélesedik: betekintést nyerünk a régi idők New Yorkjába, sőt végigjárjuk Nevadát, Miamit és Havannát is. A közel három és fél órásra dagasztott mozi még elődjénél is intenzívebb élményt kínál: több a cselszövés, az árulás, a rideg üzleti machináció, de még a korrajz is átfogóbb. Emellett a film nehezen túlbecsülhető erénye, hogy a hangnemet illetően van bátorsága irányt váltani az első részhez képest. Jóllehet az ifjú Vito felemelkedéséről szóló történet ugyanolyan idealizáltan mutatja be a Corleonék mikrokozmoszát, mint az előd, Michael históriájáról ezt már korántsem lehet elmondani. A második nemzedék sorsa a családregények jól ismert mintázata szerint alakul: családi dezintegráció, hanyatló erkölcsök, széthúzás, kicsinyesség. Éppen ez a cselekményszál – mely a forgatókönyvírók leleménye, s nem tekint vissza regényelőzményekre – A Keresztapa 2. igazi erőssége.

Kép A Keresztapa 2. (The Godfather part II) című filmből (1974) (2)

Különösen imponáló, hogy a Michael köré összpontosuló szál nem csupán amolyan összegző kortabló, hanem személyes tragédia, ha tetszik, bukástörténet is egyben (melynek kezdeményei már az első részben is jól kitapinthatók, s mely a befejező rész alkalmával teljesedik ki). Mindez persze nem volna komoly fegyvertény, ha az alkotók nem csillogtatnának különleges erényeket a karakterizálás frontján. Michael figurája minden epizód során más és más jellemzőkkel bír, ámde talán ebben a legegységesebb. Aprólékos módon kidolgozott hős; még hajviselete, öltözködése, beszédmódja is roppant egyedi, s teljesen elüt a többi résztől. Itt az ifjabb keresztapa egyszerre hátborzongató és szánandó alak: midőn igyekszik görcsösen kapaszkodni atyja szellemi örökségébe, azonközben mégiscsak kénytelen a változó idők kívánalmainak megfelelően alakítani üzletpolitikáját, és szinte észre sem veszi, hogy a mostoha kihívások miként mételyezik meg a lelkét. Puzo és Coppola már-már egy shakespeare-i hős rangjára emelik a karaktert, akinek személyisége beleroppan a hatalom mámorító igézetébe.

Kép A Keresztapa 2. (The Godfather part II) című filmből (1974) (3)

A szerepet másodjára alakító Al Pacino játéka bámulatos. Megnyerő arányérzékkel egyensúlyoz a kimért, rezzenéstelen arcú stratéga és az üvöltöző zsarnok között; színésziskolákban kellene tanítani, ahogy beosztja az erejét. A fiatal színész rájött: Corleone megformálásához nem kellenek látványos gesztusok, túlzó manírok – elég, ha a néző belenéz Michael fagyos, gyíkszerű tekintetébe, s máris mindent ért. E karakter ezúttal csupa elfojtódás, talány, leplezett indulat: kiismerhetetlen mivolta töprengésre késztet. Azoknak, akik azzal vádolják Pacinót, hogy csupán egyetlen, jól bejáratott eszköztárból dolgozik, érdemes újra megtekinteniük a színész ifjúkori alakításait. A Keresztapa 2. mellett a Madárijesztő (1973), a Serpico (1973) és a Bobby Deerfield (1977) is megcáfolja e tévképzetet. Pacino hősei (kiváltképp gengszteralakjai) inkább csak A sebhelyesarcútól (1983) kezdve ragadtatják magukat természetellenesnek tetsző gesztusokra, korábbi korszakát egy visszafogottabb, egyszersmind kontrolláltabb játékstílus fémjelezte.

Kép A Keresztapa 2. (The Godfather part II) című filmből (1974) (4)

Hasonlóan meggyőző az ifjú Vito Corleonét alakító Robert De Niro is, aki már erre a szerepre is jól ismert precizitásával készült (figyelmesen tanulmányozta például a szicíliai dialektust, hogy megszólalásai minél hitelesebbek legyenek, sőt rövid időre a szigetre költözött, hogy szokja annak miliőjét). Az utókor kíváncsiságát mégis piszkálja, mi lett volna, ha a fiatal titán helyett Marlon Brando tér vissza, akire Coppola eredetileg gondolt – ám miután ismét megtekintett néhány, még A Keresztapához készült próbafelvételt De Niróról, meggondolta magát. Voltaképpen így sem döntött rosszul, ám ugyanez már nem mondható el az Amerikai Filmakadémiáról. De Niro alakítása ugyan kitűnő, csakhogy később még számos – ennél is színvonalasabb – Oscar-díjra méltó alakítást tett le az asztalra, ezen alkalmakkor viszont a tisztes ítészek igaztalanul mellőzték. Gondoljunk csak a Taxisofőrben (1975) és A szarvasvadászban (1977) nyújtott megrázó játékára, vagy akár az Ébredésekre (1990), mely karrierje egyik meglepően érzékeny és különleges csúcsteljesítménye. Szintén nehezen érthető az a vak közöny, mellyel az Akadémia Pacino iránt viseltetett (miközben Coppola húga, a Connie-t alakító Talia Shire, valamint a rendező édesapja, a Nino Rota mellett zeneszerzőként közreműködő Carmine Coppola nem túl meghatározó munkájuk ellenére szintén begyűjtöttek egy-egy jelölést), ámde a szakmai elismerések helyett sokkal inkább értékmérő az adott teljesítménynek a kollektív emlékezetben elfoglalt helye. E tekintetben sem Pacino, sem De Niro nem szégyenkezhet.

Kép A Keresztapa 2. (The Godfather part II) című filmből (1974) (5)

A Keresztapa 2. tehát majdnem olyan nagyszerű, mint elődje, ám viszonylag feltűnő szépséghibái miatt kicsivel mégis elmarad attól. Michael cselekményszálát illetően például komoly probléma, hogy mivel teljes egészében ő áll az események homlokterében, a történet nem eléggé centírozott. A korábbi részben kulcsszerepet betöltő mellékszereplők feltűnően kevés mozgásteret kapnak, s ha feltűnnek, jelenlétük olykor funkciótlan. Emellett nem eléggé kidolgozott az idős maffiózó, Frankie Pentangeli háttértörténete sem, de Michaelnek az egyes családtagokhoz való viszonya is kifejtetlen marad. Feleségével, Kay-jel (Diane Keaton) való konfliktusa a hézagos dramaturgiának köszönhetően minden átmenet nélküli, s kissé hamisnak hat. A Vito fiatalkorába kalauzoló cselekményszál ezzel szemben túlságosan nagy léptékű, és habár a bosszú motívuma jól körvonalazott egységbe foglalja, mozaikszerű jellege némi hiányérzetet hagy az emberben. Mindezen negatívumok azonban elenyésznek a produkció számos erénye mellett. A Keresztapa 2. elődjéhez hasonlóan kiváló mozi, méltán lett világhíres klasszikus. Hogy mégsem tud egészen felérni amazzal, ennek egy oka van: a ’72-es film öröksége nyomasztóan nagy teher. Akárcsak Vito szellemi hagyatéka Michael vállain.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A keresztapa 2. (The Godfather: Part II)

A keresztapa 2. (The Godfather: Part II)

Amerikai bűnügyi, filmdráma, 1974. Rendező: Francis Ford Coppola. Szereplők: Al Pacino, Robert Duvall, Diane Keaton, Robert De Niro, John Cazale, Talia Shire, Lee Strasberg, Michael V. Gazzo.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film