L’elkiismeret

Volker Schlöndorff: Diplomatie / Az utolsó éjszaka Párizsban

A késő 1960-as és 1970-es évek német új filmjének oszlopos tagjaként Volker Schlöndorff a 2000-es évek után sem hagyta abba az alkotást. Legújabb filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) egy klasszikus filmnyelvi stílussal operáló kvázi-zárt szituációs dráma, noha az általa feldolgozott történelmi esemény hordereje nem erre engedne következtetni.

A hazáján kívül Franciaországban és az Egyesült Államokban is nagy karriert befutó Schlöndorfftól korábban sem állt távol a múlt felé fordulás: Kohlhaas Mihály (Michael Kohlhaas – Der Rebell) című, 1969-es kalandfilmje például a középkori Németországban játszódik, míg az életmű csúcsát jelentő, és az amerikai aranyszobrocskát bezsebelő A bádogdob (Die Blechtrommel, 1979) egy gyermek szemén keresztül mutatja be a két világháború eseményeit. Az utolsó éjszaka Párizsban a 20. század egyik legrejtélyesebb történetét meséli el: hogyan menekült meg 1944-ben Párizs és annak teljes lakossága az előretörő szövetséges csapatok elől menekülő németek bosszújától. A film központi alakja Dietrich von Choltitz tábornok (Niels Arestrup), aki Hitlertől azt a parancsot kapja, hogy az egyre reménytelenebb hadihelyzetre reagálván aknázza alá az általa elfoglalt francia fővárost, majd – kulturális értékeivel és teljes civil lakosságával együtt – tüntesse el a Föld színéről. A kötelességét látszólag rendíthetetlenül végrehajtani akaró férfit azonban meglátogatja egy titokzatos barát, Nordling konzul (André Dussollier), aki igyekszik rádöbbenteni Choltitzot a tervezett tett súlyára. Mindössze egy éjszakája maradt lebeszélni a tábornokot.

Kép Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) című filmből

Bár a történet hátterét képező háborús helyzet egy akciódús film lehetőségével kecsegtet, Az utolsó éjszaka Párizsban már a trailerben is megtagadja az attrakciós formát. Schlöndorff alkotásának jelentős része a tábornok lakosztályában játszódik, ahol Nordling váratlanul felbukkan. Bár a külső események megmutatását a dialógusokra épülő – és Choltitz lelkiismereti válságává váló – történet továbbgörgetőinek szánták az alkotók, a kitekintések sajnos minduntalan megszakítják a két briliáns színész játékára alapozott adok-kapokot. Talán bátrabb lett volna a drámát végig a szövetségesek haderőihez hasonlóan körülzáró falak között tartani, aminek zárt szituációs létjogosultságát az is aláhúzza, hogy a film Cyril Gely drámája alapján készült.

Kép Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) című filmből

Az akadémikus konvencióknak való behódolás kényszere azonban nem csak a metaforikusabb jelentés mellőzésében lelhető fel (a zárt tér felveti annak lehetőségét, hogy a tábornok belső, vívódó világában járunk, ahol a konzul a lelkiismeret megtestesítőjeként van jelen), hanem a stílusban is. Bár Az utolsó éjszaka Párizsban egy minden ízében profi filmnyelvvel operál, a kísérletezéshez való bátortalan hozzáállása gyengíti a történet alapját képező lelki drámát. Alig látunk expresszív világítású jeleneteket, az aláfestő zene ugyan mindig a megfelelő pillanatban zendül fel, de túl szépelegve ahhoz, hogy valóban az érzelmekre hasson. Ezen az alkotás konvencionális stílusából kilógó, és a filmet keretbe foglaló archív felvételek sem segítenek, mert – bár céljuk a történelmi esemény és ezáltal a film történetének hitelesítése, de – már százszor előtt kliséként hatnak (pl. Lamerica, Eldorádó). Arról nem is beszélve, hogy ezt a szekvenciát – a mozgóképes alkotásokban nem egyszer felhasznált – Beethoven 7. szimfóniája festi alá (Zuhanás, A király beszéde). Az előcsomagolt stílus különösen rosszul hat a film előrehaladtával egyre inkább valós szereplővé váló Párizs ábrázolására: a Fény Városának képei és a róla való elragadtatott beszéd helyenként feláldozza a valószerűséget az egzotizálás oltárán, és emiatt óhatatlanul giccsbe hajlik. A romantizálás persze betudható Schlöndorff személyes kötődésének is, hiszen 1956 után itt élt családjával, és filmes karrierje is Párizsban vette kezdetét.

Kép Az utolsó éjszaka Párizsban (Diplomatie) című filmből

Az utolsó éjszaka Párizsban a rendkívül sok lehetőséget magában rejtő történet ellenére egy viszonylag középszerű alkotás lett, és noha megvalósítása profi, bátortalan és a konvencióknak szolgamód behódoló stílusa csak úgy-ahogy fejti ki a várt hatást.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó