A lét elviselhetetlen

R.J. Cutler: If I Stay / Ha maradnék

Szinte minden évben készül egy gyorsan kultikussá váló és többé-kevésbé hosszú ideig az is maradó young adult-film. Az idei évet persze már elvitte a Fault in Our Stars, de R.J. Cutler játékfilmes bemutatkozása ettől még lehetett volna az év másik durranása. Helyette az egyik legkínosabb film lett, nemcsak a műfaján belül.

Ez több okból is meglepő és szomorú egyben. Meglepő, mert Gayle Forman 2010-es, azonos című regénye viszonylag nagyobb sikernek örvendett (nemrég magyar nyelvre is lefordították), és népszerűségén túl a filmre adaptálás könnyűsége is mellette szólt. Az alapsztori aligha dolgozik bármiféle újdonsággal, de attól még kellőképp ízesek a párbeszédek, szerethetők a szereplők, hangulatosak a semmiről sem szóló átvezető jelenetek, és végső soron korrekt a történet is. Lehetne egy kicsit olyan a film is, mint maga a könyv.

Kép az If I Stay című filmből

És az a leginkább meglepő, hogy a film meglehetősen pontosan követi a könyvet. Épp csak a hangulatát és a súlyát nem sikerül átadnia. Pedig nem olyan nagy súly az: a fapados, mondhatni banális történet egy fiatal csellista lányról szól, aki kiskora óta a csellónak él, és a töretlen szülői támogatásnak köszönhetően mindig is megtehette, hogy ne kelljen törődnie semmi mással. Igen ám, de a húszhoz közeledvén most már őt is észreveszik a fiúk (merthogy Chloë Grace Moretzről van szó), ő is észreveszi a fiúkat, pontosabban egy fiút, aki szerencsére szintén zenész, jóllehet az ellentétes pólusú rockzene képviselője. Mégis egymásba szeretnek szinte azonnal, és élnének is boldogan, míg a halál el nem választja őket. Aztán sajnos elválasztja: a lány a családjával együtt autóbalesetet szenved a film első perceiben. Az anyuka a helyszínen meghal, az öcskös, az apa és Mia pedig kritikus állapotban érkezik a kórházba. Mia ezután kilép a saját testéből, és embernek tűnő, de a világgal érintkezni mégis képtelen szellemként kezdi járni a kórház folyosóit, és várja, hogy most meghal-e, vagy sem.

Kép az If I Stay című filmből

A halál kapujában persze mi mást is tehetne, mint felidézi az élete legfontosabb pillanatait, ami 99%-ban a csellóhoz kötődik, a maradék egy százalékot pedig sikerült kiérdemelnie és folyamatosan növelnie az újdonsült udvarlónak. Ahogy azonban Mia egyre több eseményre tekint vissza, rájön, hogy ez a százalékos arány aligha elfogadható. Hiszen van egy (szinte bosszantóan) idilli családja, és hát a rocksztár pasi sem mondható rossznak éppenséggel. Épp itt vérzik el az egész film – hogy ennek a Mia nevű lánynak mindene megvan. Abszolút mindene. És nem a halála pillanatában veszíti el ezt a rengeteg mindent, hanem már előtte. Ennek a konfliktusnak a kibontása pedig pofátlanul ügyetlen és gyermeteg.

A cselekvés- és döntésképtelen nagykamaszok szenvelgésbe hajló filozofálgatása, mely bölcsnek szánt narráció keretében végig is kíséri a filmet, már önmagában is olyan téma, amit csupán maroknyi forgatókönyvíró tud élvezetesen tálalni (például az Egy különc srác feljegyzései / Perks of Being a Wallflower Stephen Chboskyja, vagy a Nyakunkon az élet / Reality Bites forgatókönyvét jegyző Helen Childress), a többi pedig csak kínos helyzetbe hozza saját magát. Shauna Cross az időben való folyamatos ugrálással próbálja érdekesebbé varázsolni a cselekményt, a végeredmény mégsem több egy másfélórás hisztinél.

Kép az If I Stay című filmből

Nem lenne pedig reménytelen az alapfelállás. Humor kéne csak bele. A young adult filmeket – mostanában legalábbis – az különbözteti meg a többi tinifilmtől, hogy a vígjátéki alapvázat kisebb-nagyobb drámai elemekkel ruházza fel, szerencsés esetben mindvégig ügyesen egyensúlyozva bú és boldogság között. Ez utóbbitól, vagy egyáltalán bárminemű pozitív árnyalattól úgy ódzkodik a Ha maradnék, mint valami fertőtől. Steril komolykodása mellé már csak Coelho-pozitív egysorosok és több hektoliter könny fért. Meg néhány soft-rock betétdal, köztük egy Smashing Pumpkins-feldolgozás. Pont a drámai erő, a történet súlya maradt le. És mikor az egyébként is nevetséges konfliktust a fiú egyetlen félmondattal megoldja, majd ennek ellenére mégis tovább megy a vaskos és teljességgel céltalan lamentálás – na, akkor érzi úgy az ember, hogy inkább elővesz valami poros, de örökérvényű klasszikust, mondjuk Az utolsó mozielőadást (The Last Picture Show), az Amerikai graffitit, a Nulladik órát (The Breakfast Club), a Tuti dolgot (Sure Thing), a Tétova tinédzsereket (Ghost World), vagy akár magát a Ghostot.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.