Egy apró elme ragyogása

Jean-Pierre Jeunet: The Young and Prodigious T.S. Spivet / T.S. Spivet különös utazása

Jeunet hetedik nagyjátékfilmjére visszafogta túlburjánzó vizualitását, aminek egy szimpatikus, „kicsiknek és nagyoknak" egyaránt szóló mesefilm lett az eredménye.

A francia rendező megrögzötten vonzódik a fantasztikumhoz és kiváló érzéke van a lenyűgöző képek teremtéséhez – ám egyedi formavilága, amelyben alkotásai kivétel nélkül tobzódnak, sajnos néha beárnyékolja elbeszélői képességét. Pályájának első nagyjátékfilmje, a sikeres Delicatessen (1991) egy fekete komédia, amelynek helyszíne egy társasház a posztapokaliptikus élelmiszerválság közepette, az ambíciózúsabb Elveszett gyerekek városa pedig ötletes rémmese egy orvosról, aki gyerekek álmait lopdossa, hogy megállítsa öregedését, azonban a felvonultatott steam-punk díszlet-monstrumok és a ripacskodó furcsa figurák a történetmesélés elé tolakodnak és csak egy elnagyolt forma-kavalkádot képeznek. Hirtelen megszerzett népszerűsége egy hollywoodi bérmunkához is hozzásegítette, bárcsak ne tette volna: az Alien 4. – Feltámad a Halál (1997) a sorozat leggyengébbike. Hazatérve leforgatta a kisebb léptékű, de messzemenően sikeresebb Amélie csodálatos életét (2001). A pofonegyszerű, ezernyi közhelyből építkező párizsi romantikus komédiát úgy sikerült bevonnia saját keverésű cukormázával (csodabogár karakterekkel, stilizált képekkel, intermediális szekvenciákkal és apró humoros minitörténetekkel), hogy egy elbűvölő mesét kapunk egy különc lány érzelmi életének viszontagságairól.

2004-ben viszi vászonra Sébastien Japrisot első világháborús regényét (Hosszú jegyesség) amelyben az ugyancsak Audrey Tatou által formált női főszereplő megszállottan keresi jegyesét, egy katonaszökevényt. Azzal, hogy Amélie tündéri világát beleoltotta a történelem borzalmaiba, annyit ért el, hogy felnagyította a háborús melodrámák rendszeresen giccsbe hajló mechanizmusát. A drámai mélységek sikertelen feltárása után készült a könnyedebb hangvételű Micmacs - (N)Agyban megy a kavarás (2009), amelyben az Amélie után ismét megtalálja az egyensúlyt saját formája és elbeszélni kívánt tartalma között. A drámai történet, amelyben egy fiatalember apja halálán áll bosszút, blőd humorral, játékos vizualitással és Tim Burtonre emlékeztető kütyükből és ötletes barkácsolt holmikból forrasztott díszletvilággal párosul. Ennek a könnyedségnek a szellemében készült a T.S. Spivet különös utazása is.

A tízéves címszereplő (Kyle Catlett első alakításában, aki nagy eséllyel pályázik az „új Freddie Highmore”-posztra) zseni kisfiú szenvedélye a tudományos felfedezések. Egy montanai tanyán él sokszínű családjával, távol a városoktól. Édesanyja megszállott etimológus, apja klasszikus cowboy-figura, 14 éves nővérének pedig egyetlen álma, hogy elnyerje a Miss America-címet. Az leginkább az apjára ütő Layton, T.S. ikertestvére egy véletlen szerencsétlenség folytán lelövi magát az istállóban. Az esetről senki nem beszél T.S.-szel, aki az eset alatt az istálló mellett, az udvaron méregette testvére lövéseinek röptét és hangját.

Egy váratlan telefonhívás érkezik a Smithsonian múzeumtól, amelyben arról értesítik a fiatal tudóst, hogy örökmozgó masinája elnyerte a színvonalas Baird-díjat és várják, hogy elmondja köszönőbeszédet. Annak tudatában, hogy ignoráns családja nem engedné el őt Washington D.C.-be, összepakol, kisurran és felugrik az egyetlen arra közlekedő járműre, a kontinenst átszelő tehervonatra. Utazása azonban – ahogy egy road-movie-nak lennie kell –, nem csupán kaland, hanem az önmegismerés és a felnövés folyamata is. A kivételes racionalitással megáldott T.S.-ről kiderül, hogy nem képes feldolgozni testvére elvesztését és családja hallgatásának következtében bűntudat gyötri. Amint eléri célját, csalódnia kell az álszent tudományos világban, de végül többel gazdagodik, mint egy oklevél: megbékél a gyásszal és legnagyobb jutalma a hazatérés lesz.

Reif Larsen gyerekregényének adaptációja jó választás volt, a történet beleillik a rendező egyedi fantáziavilágába. A probléma viszont az, hogy a T.S. Spivet különös utazása egy családi filmként lett elképzelve, és a laza hangvételt nem mindig sikerül arányosan elegyíteni az igencsak sötét drámai fordulatokkal, így ezek gyakran zavaróan elbagatellizálódnak, lapossá válnak. Ugyanakkor Jeunet nem feledkezik meg állandó alkotótársairól, mint például a markáns arcú Dominique Pinon, aki egy bogaras bakter szerepében tűnik fel. Ezek az „európai" figurák azonban idegenként mozognak az „amerikai" vásznon és azt a hatást keltik, mintha Jeunet saját filmjeit utánozná. Nem hagyta maga mögött túláradó és öncélú képi ötleteit, de szerencsére kordában tartotta őket, így összességében egyedien és érzékletesen sikerült bemutatnia ezt az amúgy – A kis herceg módjára – gyakran közhelyes, de ennek ellenére magával ragadó, többrétű, bájosan keserédes coming-of-age filmet.

Ahogy eddigi filmjei (mint például az Amélie is), valószínűleg ez az alkotása is élesen megosztja majd a közönség véleményét. Lesz akinél hamar kiveri majd a biztosítékot és álnaivnak meg infantilisnek bélyegzi, viszont az, aki szívesen merül bele Tim Burton vagy Wes Anderson „cukiságaiba", szinte biztos, hogy maradandó élménnyel távozik a vetítőteremből.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó