Házasok klubja

David Fincher: Gone Girl / Holtodiglan

A Holtodiglan ugyan nem remekmű, de pont azt nyújtja, amit rendezője impozáns előélete ígér: erős atmoszféra, csavaros bűnügyi cselekmény, folyamatosan növekvő feszültség és kompromisszummentes befejezés.

Állítsanak bármit a habkönnyű romkomok örök boldogságmezőkre nyíló happy endjei, a legtöbben tisztában vagyunk vele, de legalábbis sejtjük, hogy a házasság pillanatában nem érnek véget a párkapcsolati küzdelmek, csak új, biztosabb keretet kapnak. Fincher legújabb filmje meggyőzően érvel e triviális bölcsesség mellett, olykor már szinte túl harsányan is kidomborítva, hogy egy rosszul menedzselt házasság hamar pokollá hamvasztja a legcsillogóbb látszatmennyországot is.

A film expozíciója ezt a két végállapotot, vagyis a mennyet és a poklot ütközteti egymással, hatalmas kérdőjelet hagyva az őket összekötő útvonal helyén. Vajon hogy jutunk el a hajnali cukorfelhőben lassítva elcsattanó első csóktól, melyet még az említett romkomok is megirigyelnének, a feltételezett családon belüli hidegvérű gyilkosságig? – szegezi nekünk a kérdést a film, hogy aztán elegánsan kitérjen a válaszadás elől, ám cserébe újabb nyomasztó kérdésekkel a tarsolyában eressze útjára a nézőt a látszat és a valóság viszonyával kapcsolatban.

Kép a Gone Girl (Holtodiglan) című Fincher-thrillerből

Ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy nem tartozom ahhoz a csilliárdnyi emberhez, aki már olvasta Gillian Flynn alapul szolgáló bestsellerét, így teljesen szűz szemmel ültem be a filmre. A cselekmény részletes összevetése tehát ezúttal elmarad, csak azt próbálom meg spoilermentesen körbetáncolni (nem könnyű), hogy mire is számítson az, aki nem a könyv felmondását/meghaladását/újraértelmezését, hanem pusztán egy fordulatos és erős atmoszférájú thrillert vár Finchertől. Megmondom, mire: 145 percnyi tömény izgalomra.

Merthogy a Holtodiglan roppant ügyesen építkezik az egymást tagadó látszatokból, és biztos kézzel mozgatja megbízhatatlan elbeszélőit, ami korántsem egyszerű mutatvány. Ebben persze nincs semmi meglepő, hisz ha valakinek, akkor Finchernek igazán komoly referenciái vannak a mélyen tisztelt publikum több ízbeni megvezetése terén – ennek belátásához elég a Játsz/mára vagy a Harcosok klubjára gondolni. Ezúttal egy eltűnt feleség hátramaradt naplójának sorai állnak egy gyanúsan keveset aggódó férj szavaival szemben, és a detektíveknek vagy a sajtónak ebben a tükörlabirintusban kéne valahogy megtalálnia az igazságot, amiben persze a lányát mesefiguraként kiárusító anyukától, a pletykás szomszédig mindenki mondja a maga verzióját.

Kép a Gone Girl (Holtodiglan) című Fincher-thrillerből

És ez még csak az első felvonás. Mielőtt ugyanis végleg kifáradna a „kinek van igaza?”-kérdéskör, Fincher jó érzékkel áthelyezi a cselekmény súlypontját – ám ezt is gördülékenyen teszi, anélkül, hogy látványosan megtorpanna a dramaturgiai lendület. A váratlan csavarok után még az is átengedi magát az ismeretlenbe való merülésnek, aki az első fordulatokra még nagyobb összegben fogadott volna. Így az is legfeljebb utólag visszagondolva zavaró, hogy a sztori közben több ponton szétfeszíti a kezdeti pszichológiai realizmus határait, és jócskán az abszurddal kacérkodik – a moziban ülve semmiképp. Mire a Nem vénnek való vidékkel vetekedően sötét fináléhoz érünk, már szinte szükségszerűnek érezzük, hogy a kíméletlen keretes szerkezet beteljesüljön. Mindezt a hideg képi világ, valamint Trent Reznorék idilli/neurotikus zenéje teszi teljessé.

Kép a Gone Girl (Holtodiglan) című Fincher-thrillerből

És persze a színészek, akik nagyban hozzájárulnak a sztori finom árnyalataihoz: az eddig nem sok teret kapó Rosamund Pike végre emlékezetes alakítást nyújt, mindvégig hitelesen vibrálva az ijesztően tökéletes háziasszony és a rettegő feleség között. És ezúttal Ben Affleck sokat kárhoztatott enerváltsága is a koncepció részévé válik, hisz fontos dramaturgiai szerepet kap a feszültségkeltés terén. A Holtodiglan tehát mindenkiből kihozta legjobb formáját: ha remekmű nem is, de egy magával ragadó és felkavaró thriller mindenképp született – tovább gazdagítva Fincher életművét.  

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó