„Mostanában sokat gondolkodom a majmokon”

Interjú Ruben Östlunddal, a Lavina rendezőjével

Ruben Östlund az egyik legígéretesebb fiatal svéd rendező napjainkban. Kompromisszumokat nem ismerő filmjeivel a svéd társadalom legfontosabb kérdéseit feszegeti: a kamaszok alkoholproblémáitól (Akaratlanul / De ofrivilliga, 2008) kiindulva a második generációs bevándorlók ifjúkori bűnözésén keresztül (Gyerekjáték / Play, 2011) jutott el legújabb filmjében (Lavina / Force Majeure, 2014) a női-férfi erőviszonyok alakulásának bemutatásához a mai skandináv, vagy mondhatjuk, fejlett társadalombeli családokban. A rendezővel Cannes-ban készítettünk interjút.

Ruben Östlund

Bár már az Akaratlanul is forgalmazásban volt Magyarországon, a Play volt az, ami igazán ismertté tette a nevét hazámban: elvitte a Titanic fesztivál fődíját két évvel ezelőtt. Azóta is sok magyar nézőben megrekedt kérdés, honnan jött a film ötlete?

Egy göteborgi helyi újságban olvastam először arról a mintegy 60 esetről, amelyekből jórészt bírósági ügy is lett, ma az a trend, hogy fiatalok rabolják ki egymást, ráadásul igen cseles, fifikás módszerekkel. Ez sokáig eléggé a szőnyeg alá lett söpörve, de amikor napvilágra került az az ügy, hogy öt fekete gyerek rabolt ki egy fehéret, az bezzeg nagy felhajtást kapott. Több érdekes kérdés is felvetődött az emberekben, előítéletek, félelelem a másságtól, rasszizmus, társadalmi ellentmondások. Ez volt tehát a kiindulási pont a filmemhez, amellyel pont ezeket a kérdéseket akartam jobban nagyító alá venni.

A Playből nagyon különleges hangulatra, objektív, olykor eléggé rideg képekre emlékszem, néhol már szinte ipari kamerafelvételek hatását is keltették....

Igen, mert mindenképpen egyfajta távolságot akartunk fenntartani a néző és a történések között. A Playben a jelenetek olyanok, mintha csak regisztrálnánk a történeseket. Statikus kamera, hosszú felvételek, amelyben szinte csak a fiúk mozognak – minden a cél szolgálatában.

Kép a Play című filmből

A Lavinában is mintha csak egy láthatalan szemlélő lenne a kamera.

Így van, mert ugye nem attól lesz valós és realisztikus egy film, ha a reality műfajának eszközeit vetjük be.

Akkor, gondolom nem a kóros mennyiségű tévénézés miatt lett rendező?

Hát, nem. Sőt, először még nem is a vizualitás felől közelítettem. A hang érdekelt inkább, a hegyek, a természet hangjai, és mivel már gyerekkorom óta gyakran töltöttem Észak-Svédországban a téli szünetet, egy idő után elkezdtem felvenni az ottani hangvilágot: majd összevágtam a különböző hangfelvételeket, egyfajta zenei koncepcióval. Aztán jött mindehhez a kép. Nemsokára elkezdtem sport-akciófilmeket forgatni, sífilmeket, és innen már nem is volt olyan messze a Göteborgi Főiskola, ahol a filmes tanulmányaimat végeztem. Nem akarom túlértékelni az iskolát, de minket, akik ott végeztünk, a konvenciók betartása helyett inkább azok meghaladására tanítottak, ezzel is próbálva új lendületet adni a svéd filmnek, ami szerintem ma az egyik legérdekesebb Európában: ezért is akarok én is olyan filmet csinálni, ami a saját hazámban is releváns.

A Lavina környezete, képi világa is akkor az északi, síelős telekre vezethető vissza... honnan jött a történet?

Egy lavina apropóján... amit egy hegyoldali étteremből figyelhettem meg. Félelmetes egy dolog, az ember teljesen elveszti az érzékelőképességét, a valóságérzetét, sőt, az önkontrollját is egy ilyen élmény hatására, a pincéreken, turistákon is jól lehetett látni a pánik jeleit. Az is érdekes, hogy a veszély elmúlása után hogyan szembesülünk mindezzel, mint ahogy a filmembeli apa is. Ezt elmeséltem egy jóbarátomnak, aki pedig továbbadta a sztorit a feleségének: mire az állítólag felkiáltott a gyerekük előtt: „képzeld, mi lenne, ha ez velünk történne meg, és a papa úgy megijedne, hogy fejét vesztve elrohanna és otthagyna minket a bajban...” Én ezt egy filmhez is elég erős történetnek tartottam, főleg a férfi-nő viszony szempontjából, úgyhogy elkezdtem rajta dolgozni: három év előkészítés és két hónapos forgatás után pedig megszületett a Lavina.

De a viszonyok helyett nem inkább a kiüresedett emberi kapcsolatokra fókuszált?

Hogyha ez az, ami a mai életstílusunkban viszonynak számít...

Az emberi kapcsolatokon való erőteljes hangsúly miatt a színészeknek biztos nem volt könnyű dolga.

Nem hinném: legalábbis én egyáltalán nem stresszeltem őket. A rendező dolga nem a követelődzés, hanem hogy bizalmi kapcsolatot teremtsen a színészeivel;nem szabad lerombolni az önbizalmukat, különben nem fognak biztos talajon mozogni a filmben. Ezért is fontos, hogy már eleve azokat kell megtalálni a szerepekre, akiket arra a lehető legalkamasabbnak találunk. És erőt kell adni, ha erőt akarsz viszontlátni.

Főleg, ha a film nagyban az emberek közötti erőviszonyokról szól. Számomra amúgy ez nagyon skandináv, hogy a nő sokkal erősebbnek tűnik, mint a férfi...

Igen, ezt már hallottam néhány embertől, ugyanakkor a cannes-i első reakciók nem azt mutatják, hogy ez csak Északon van így. Jó, lehet, hogy pár arab országban nem lenne különösebben népszerű a filmem, de sohasem lehet tudni. Egyébként pedig nincs új a nap alatt, szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a férfiak krízishelyzetekben sokkal önzőbben tudnak reagálni, mint akár a nők, akár a gyermekek... például a Titanic-hajókatasztrófa kapcsán is elég sokat lehetett olvasni erről.

Ruben Östlund

Önnek milyen tapasztalata van a nőkkel, mennyire személyes élmény a film?

Ha arra kíváncsi, voltam házas, két gyerekem is van, aztán volt több kapcsolatom is, szóval persze, hogy valamennyire benne vannak a saját tapasztalataim is. Sőt, egy jelenet tényleg egy az egyben az én életemből van: amikor a nő hozzád lép a bárban azzal, hogy te vagy a helyen a legjobban kinéző pasi, majd később viszajön, bocsi, tévedtem – hát ez szó szerinti idézet az életemből.

Kiknek ajánlja a filmet?

Az éppen házasodni készülő pároknak: az, hogy ki hogyan értelmezi a filmet, felér egy igazi kapcsolat-teszttel...

És ha már a párkapcsolatokról is elmondott mindent, akkor innét hova tovább?

Mostanában nagyon sokat gondolkodom a majmokon, és leginkább azon, hogy mi, emberek – akik ugye, lehet, tőlük is származunk – hogyan tekintünk rájuk... szégyenérzettel, sajnálattal vagy éppen félelemmel a szívünkben. Még nem biztos, hogy lesz a filmből valami, de ha igen, úgy tervezem, hogy tizenkét majom lesz a főbb szerepekben, akiket mind (ember)színészek alakítanak majd...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó