Mind egy szálig

David Ayer: Fury / Harag

Brad Pitt a Becstelen brigantyk után ismét a hátországban tizedeli a nácikat. Amennyiben látványos és idegtépő tankcsatákra vágyunk, a Harag a mi filmünk. Már ha nem zavar az akcióra fokozatosan rátelepedő olcsó heroizmus és moralizálás, melyet még a színészek is csak hellyel-közzel tudnak hitelessé tenni.

„Merre van a front?" – kérdezi a zöldfülű katona, mielőtt beszállna a harckocsiba, hogy kisuvickolja onnan pórul járt elődje maradványait. „Körülöttünk" – érkezik a megnyugtatónak éppenséggel nem nevezhető válasz, eszelős röhögés kíséretében.

Ez a rövid párbeszéd meg is adja a Harag paranoid alaphangnemét. Hiába járunk ugyanis 1945-ben, mikor már egyértelmű a háború végkimenetele, itt a hangsúly mégis az elkeseredett küzdelemre és az állandó fenyegetettségre helyeződik. Városról városra, utcáról utcára folyik a kilátástalan harc, a biztos győzelem tudata pedig meglehetősen sovány vigasz azok számára, akik az utolsó előtti pillanatban még összefutnak egy mindenre elszánt SS-zászlóaljjal.

Kép a Fury (Harag) című filmből

A háború tehát lecsupaszítva, eredendő értelmetlenségében és brutalitásában áll ellőttünk, ahol a kérdés már rég nem a győztes kiléte, hanem a hullahegyek végső mérete. A nemes célok valamikor észrevétlenül elpárologtak a mindennapi öldöklések során. Ezt a hangulatot erősíti a mindent és mindenkit beborító sár látványa is, mely szigorúan monokróm képekben tárul elénk. A nap itt egy pillanatra sem süt ki, a lánctalpak a végeérhetetlen szürkeségben dagonyáznak.

Ebbe az evilági pokolba csöppen bele érzékeny lelkületű újoncunk, akit eléggé feszélyez, hogy a beígért írógép helyett a géppuskát kell kezelnie. Nála kellemetlenebbül már csak az újdonsült bajtársait érinti a hír, hogy egy mimóza széplelket kaptak maguk mellé a harckocsiba. Az író-rendező David Ayernek persze épp az ilyen helyzetek jelentik a specialitását: a szűk térbe összezárt és ostrom alatt álló férfiközösségek belső dinamikája. Már az általa írt Kiképzés is erről szólt, Az utolsó műszak pedig végsőkig fokozta ezt a dramaturgiát. A rendőrautót Ayer ezúttal tankra cserélte, de az ambíciózusabb díszletek ellenére a képlet ugyanaz maradt: szolgálatban lévő férfiak, akik egy bádogdobozban ülve kénytelenek megoldani problémáikat. Hiába mennek percenként egymás agyára, pontosan tudják, hogy az igazán veszélyes helyzetekben csakis egymásra számíthatnak.

Kép a Fury (Harag) című filmből

Veszélyes helyzetek pedig adódnak bőven, hisz a Harag legerősebb oldalát épp a végsőkig kiélezett csatajelenetek adják. Alig győzzük kapkodni a fejünket a fülünk mellett süvítő golyók és lövegek elől, miközben aggódva figyeljük, hogy melyik ablakban rejtőznek a mesterlövészek. Ha pedig eddig nem értettük volna az okát, most garantáltan átérezzük, hogy miért rettegtek annyira a szövetséges katonák a német Tigrisektől.

Ám a film sajnos nem elégszik meg a tűzharcok és a csapat közösségé erjedésének ábrázolásával. A szikár és adrenalinban gazdag ütközetek közé ugyanis hosszas moralizálások ékelődnek. Amilyen erős ugyanis a Harag akcióthrillerként, annyira gyengén muzsikál háborúellenes pamfletként. A teológiai viták sokszor papírízűek, és az újonc fokozatos beavatása is bővelkedik didaktikus jelenetekben. A kiváló szereplőgárda sokáig még ezeket is képes a legfontosabb pillanatokban átélhetővé tenni, mint például a német családnál elköltött reggeli mesterséges idilljébe berobbanó részeg és dühös bajtársak jelenete során. Brad Pitt ugyan korántsem lubickol úgy a szerepben, mint a Becstelen brigantykban, sőt, kötelező sebhelye is bénább, ráadásul még idegen nyelveket is tisztességesen beszél. Ám ezúttal is szívből utálja a nácikat, és amit csak lehet, kihoz a marcona őrmester karakteréből. A bajszos Shia LeBeouf is meglepően jó, ahogy a többiek játéka is szépen árnyalja a szájukat elhagyó, bitang nagy közhelyeket.

Kép a Fury (Harag) című filmből

A fináléra azonban már a harctéri adrenalin és színészek sem menthetik meg a filmet attól, hogy az üres heroizmus teljesen maga alá temesse a cselekményt. A legizgalmasabbnak szánt végső ütközetnél Ayer már egyáltalán nem képes az akciódramaturgiára koncentrálni, hisz a hősi pózok minden figyelmét elvonják. A szimfonikus zene közben faltól falig ér, ami szintén nem segít sokat a pátosz visszafogásában. Ayer sajnos nem bízott abban, hogy a tettek magukért beszélnek, és mindent kimondatott szereplőivel. Pedig egy szikár, mocskos és klausztrofób háborús thrillerrel sokkal messzebbre jutottunk volna, mint azokkal az üres bölcsességekkel, melyekkel a film útjára engedi nézőjét.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó