Sándor Anna

/ / /

· írta

Az ütődött Mózes meg a CGI-véletlenek

Ridley Scott: Exodus: Gods and Kings / Exodus: Istenek és királyok

Kritika

Valahol a csapások felénél járhatunk, mikor Ramszesz – megelégelve a pap silány próbálkozásait, hogy természetes eseményekként magyarázza a történteket – felakasztatja a fickót. Vajon Ridley Scottnak volt fogalma arról, hogy üt rá vissza ez a jelenet? A rivalizáló férfiak melodrámájává silányított Exodus ugyanis éppen a lényegét veszíti el, ha kizsigerelik belőle a csodát.

Mózes és az Egyiptomból való kivonulás története a csodák sorozatára felfűzött direkt megváltás-előkép: dramaturgiai forduló- és csúcspontjaiban azok az események állnak, amikor a transzcendens behatol az anyagba, amikor Isten ujja konkrétan megérinti a világot. Persze a demitizáló trendben önmagában semmi új vagy problémás nincs; az is egy megközelítés, mikor minden, az irracionálist akárcsak súroló történetet is a fizika törvényei és a véletlenek keresztmetszetében akarnak elmondani. Csak pont ebben az esetben, ha ilyen sok, ekkora fajsúlyú csodát racionalizálnak kényszeresen, akkor a folyamatos magyarázkodás már a vásznon innen is irritál.

Exodus: istenek és királyok

Mi másért lenne érdemes filmre vinni éppen ezt a sztorit, ami nem holmi csodácskákkal, hanem egyenesen a CGI-orgiával kecsegtető giga-megacsodákkal van teleszórva? Az egyiptomi tíz csapás vagy a tenger szétválasztása szinte esdekel a 3D-IMAX után. A Kivonulás könyvét a filmtörténet során érthetően a látványos technológiai fejlődési pontokon veszik elő. Cecil B. DeMille Charlton Hestont és Yul Brennert szerepeltető szélesvásznú A tízparancsolata (1956) a maga patetikus és konzervatív tablószerűségében következetes – még a betoldott szerelmi háromszög sem zavarja komolyan a jelesre felmondott leckét. A film megágyazott a későbbi sikeres adaptációknak is, hiszen mind a Dremworks-féle Egyiptom hercegében (1998), mind a mostani Exodusban gyakran visszaköszönnek értelmezési vagy forgatókönyvi megoldások és felismerhető beállítások (a rajzfilm egyébként úgy jó, ahogy van, kispórolhatták volna belőle a dalok zömét, de ezért kárpótol, hogy ebben kapjuk a legtökösebb Ramszeszt).

Exodus: istenek és királyok (2)

A korábbi példákkal szemben Ridley Scott Exodusa irányvesztett és aránytalan. Irányvesztett, mert Scott mindenáron bele akarja tuszkolni a férfiúi útkeresés, illetve az egyéni és az örökségül kapott identitás-(melo)dráma jeleneteit. Nem meglepő módon ezt még a csaknem három órás játékidő sem bírja el, hisz a felszínes dialógusok mindössze a türelmetlenséget növelik: történjen már valami! Az persze dicséretes, hogy a realizmus jegyében a film ábrázolni szeretné, hogy lehet feldolgozni egy ilyen küldetést, és úgy általában az istenivel való találkozást, vagy hogyan lehet elviselni az események súlyát. Csak Scott mégsem meri érdemben feszegetni a kérdést, hanem a biztos játék reményében elénk lök egy – talán konkrétan ütődött – Mózest, egy talán elképzelt, de biztosan hisztis gyermekistent vagy angyalt, illetve a tisztázatlan véletlenek és következményeik sorozatát. Azt pedig semmilyen látványelem nem kompenzálja, hogy Scott egyik olvasat mellett sem tudja letenni a voksát, inkább próbál végiglavírozni a filmen. Ezzel az óvatoskodással viszont gyakorlatilag hülyének nézi a közönségét, hívőket és nem hívőket egyaránt, egyik táborról sem feltételezve, hogy képesek némi elvonatkoztatásra.

Exodus: istenek és királyok (3)

Az aránytalanság az Exodus másik rákfenéje. Ha csak a sztárokat nézzük, Sir Ben Kingsley (Nun) figurája még csak-csak kapott némi, ha nem is a képességeihez méltó szerepet, de hogy szerencsétlen Sigourney Weaver (Tuja) mit keresett az egyiptomi jelenetekben, az kicsit sem világos: a villanásnyi időre felkapott, majd elejtett történetszál szervetlenül lifeg a cselekményen, ahogy Józsué (Aaron Paul) állandó, de funkciótlan jelenléte sem nyer létjogosultságot későbbi sorsának ismerete nélkül. John Turturro (Széthi) és Christian Bale (Mózes) jók, hozzák, amit a szerep megkíván, de Joel Edgerton Ramszesze menthetetlen. Még annyira sem hiszem el neki, hogy belőle vált a legnagyobb egyiptomi uralkodó, mint a manipulálható, de megkérdőjelezhetetlenül potens, Yul Brenner-féle figurának anno. Az pedig már a forgatókönyv hibája is, hogy a fáraó nem tud Mózes egyenrangú ellenfelévé válni: minden karizmától megfosztott karaktert kapunk, akinél a felfokozott érzelmek inkább tűnnek privát mentális problémának, mint eposzi szenvedélynek.

Exodus: istenek és királyok (4)

Mikor aztán az elhúzódó drámázást követően végre beindul a buli, na, az tényleg látványos. A felfokozott várakozást feloldva jól is esik ebben a pörgő monumentalitásban tocsogni. Kitehetett volna többet is a játékidőből. De egy ponton mintha Scott észbe kapott volna, hogy itt égeti a pénzt, és még mi mindent el kell mesélnie, így a tengernél történteket és a finálét már kifejezetten összecsapva zavarja le – sehol egy sovány katarzis, elégtétel vagy bármi, ami lezárhatná az ívet. Leszámítva a bibliait, hogy Istennel ne húzz ujjat, de azt meg hát ugye...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Exodus: Istenek és királyok (Exodus: Gods and Kings)

Exodus: Istenek és királyok (Exodus: Gods and Kings)

Amerikai filmdráma, kalandfilm, 2014. Rendező: Ridley Scott. Szereplők: Christian Bale, Aaron Paul, Sigourney Weaver, Joel Edgerton, Ben Kingsley, Indira Varma, John Turturro.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    6/10 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film