Jaj, összedőlt a kincstár!

Fischer István emlékére

Fischer István filmjei, portréi mozgóképes emlékezetként maradnak meg a romániai magyar közösség számára, emlékként, jelként és intő kézként. Békés nyugalmat neki. Köszönünk neked mindent.

Pont negyedszázada dördültek el a fegyverek, amelyek a diktátor házaspárnak a halált, másoknak egy új kor kezdetét jelentették. Megbolydult méhkas volt az ország. Mindenki egyszerre beszélt, mindenki akart valamit, valami mást. Hogy pontosan mit, azt senki, nem tudta elmondani akkor. Annyit tudtunk, hogy másként akarunk könyveket írni, másként újságokat olvasni, másként színházat művelni, másként képeket festeni, másként szobrokat faragni…  Majd az utókor eldönti, hogy ez mennyire sikerült.

Volt ebben a nagy felfordulásban egy műfaj, amit nem akartunk másként csinálni. Csak úgy egyszerűen csinálni akartuk, mert teljes mértékben hiányzott az addigi életünkből. A FILM. 1989-re teljesen eltűnt még az a kis filmes jelenlét is, amit a 80-as évek közepéig a bukaresti tévé magyar adása jelentett. Azt sem tudtuk hogyan kell elkezdeni…

Ekkoriban jelent meg (újra) Fischer István, mindenki Pistája. Legendaként élt közöttünk, hogy van egy csávó, valahol Saarbrückenben, aki annak idején Bukarestben játékfilmet forgatott, magyar nyelven, a legnehezebb időkben. Nos ez a pasas már a forradalmi felfordulás első pillanatában megjelent. Tele teherautókkal kísérve. Ment egyenesen Bukarestbe, hogy életet leheljen a tévé magyar adásába. Hozott felszerelést, ötleteket, optimizmust, munkakedvet.

Herr Fischer, vagy ahogy egy-két pohár után szólítottuk, Halász úr, semmire nem mondott nemet, lehetett az műhelygyakorlat vagy riportfilm, esetleg végeérhetetlen zsűrizés. A legdilettánsabb munkára is órákat szánt, arra, hogy magyarázzon, meséljen, hogy hasznos legyen. Minden érdekelte, ami itthon történik. Nem nosztalgiázott, nem mesélte újra a múltat, hanem élt. Mikor nem a felvevőt matatta, akkor mesélt. Kolozsvárról, Bukarestről, a Szovjetunióról, Kovács Györgyről, Páskándiról, Szilágyi Domokosról, Hervay Gizelláról, a zsidóságáról…  Történetei nyomdakészek voltak, illetve lettek volna, ha jobban figyelünk rá. Nem figyeltünk, mert mi mindig magunkkal vagyunk elfoglalva.

Pista barátunk már csendben van. Jól megérdemelt örök nyugalmát alussza, azzal a kis huncut mosollyal a szája szélén. Nyugszik csendesen valahol Aachenben, de tudom, hogy azon morfondírozik, hogy azzal a sok megfilmesítenivalóval mi lesz. Intő jel legyen a halála, hogy ne herdáljuk el az időt. Számunkra, e maroknyi filmes csapatnak, amelynek az a feladata, hogy meséljünk a felvevővel, mint annak idején a francia újhullámosok, használjuk golyóstollként a kamerát. Fischer István filmjei, portréi mozgóképes emlékezetként maradnak meg a romániai magyar közösség számára, emlékként, jelként és intő kézként. Békés nyugalmat neki. Köszönünk neked mindent.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.