A celluloid bosszúja

A száz éves Tolnay Klári ezer arca filmen

Pontosan száz év, közel száz film, ezer arc. Tízezer írott karakter, melyben a filmsztár Tolnay Klári karakterét idézzük: a celluloid csillogó naiváját. No és tíz-egynéhány film, melyre egyáltalán emlékezett a száz esztendeje született Tolnay Klári, a színpad humanista varázslója a magyar filmtörténetben jelentősnek mondható hat évtizedes mozifilmes pályafutásából.

Lángokban a karácsonyfa

Tolnay Rózsi

1944 karácsonyán a gyönyörű és sikeres filmsztár, szintén gyönyörű négyéves kislányával, csodaszép budai villájukban sikeres filmrendező férjével készül az ünnepre. Ekkor bombatámadás remegteti meg a környéket és a budai dombokat, a karácsonyfa a függönynek dől, majd felgyullad. Zsuzsika, a síró kislány megrémült édesanyjával a pincébe menekül, míg az apa igyekszik eloltani a lángoló karácsonyfát. A háború okozta történelmi háttér, de már a cukormázas sztár élet mögötti nehézségek és problémák is árnyékot vetnek a család és a fiatal Tolnay Klári életére. Nemcsak a főváros utcái és a budai villa csodaszép karácsonyfája, de ideálisnak tűnő élete is lángokban áll.

Pedig ezekben az években az ő fotói díszítik a budapesti nagykörutat. Hatalmas plakátokról mosolyog ránk az ünnepelt filmsztár, és nincsen olyan kis mozi, ahol ne ismernék a csilingelő hangú, mosolygós szemű, ígéretes fiatal színésznőt, aki egyszerre szórakoztató, egyszerre csal könnyet a néző szemébe és késztet azonosulásra sok százezer nőt, mint a skatulyáját feszegető öntudatos úrilány. Egy modern 20. századi nőalak, aki intellektusával és humorával lesz úrrá sok filmbeli nehézségen. Ez az intellektus és humor mindvégig – az életben és a színpadon is – jellemezte Tolnay Klárit, hol a lírai emberábrázolás egyszerű szépségével, hol pedig a humorral átszőtt tragikum megrendítő, de sohasem patetikus emelkedettségével segítve a nézőnek az érzelmi megtisztulásban, rádöbbentve, sírva, kacagva, elgondolkodtatva. Egy nagyreményű művészpálya ígéretét hordozva magában már huszonéves fiatal filmcsillagként.

Gépelni, könyvelni, gyorsírni… filmen is

Tolnay Klári filmes pályafutása 1934-ben indul. Ugyanabban az esztendőben, amikor a Vígszínház legendás igazgató-rendezője, Jób Dániel is felfedezi magának a kereskedelmit végzett úrilányt, aki ugyan Budapesten született, de vidéken nevelkedett, majd két csodálatos, útravalót nyújtó, nyíregyházi apácazárdában töltött esztendőt követően a Debrecenben tett kereskedelmi érettségi után kerül Budapestre, hogy a rokon Bókay család bevezesse őt a bálok és a társasági élet világába. A mindenható színigazgató szereplést kicsikaró kérdésére, hogy mit tud, humorosan csak ennyit válaszol: „gépelni, gyorsírni, könyvelni…” A filmgyárba és a színházi meghallgatásra is a barátnői cipelik el a mindig is zárkózott, szerepléskor szégyenlős lányt, aki az ambiciózus barátnőkkel ellentétben ott ragad a színpad recsegő deszkáin és a filmgyár semmihez sem hasonlítható „üzemében”, hosszú, hosszú évtizedekre. Az első filmben (Lila ákác) még csak átsuhan a képen, mint ligeti karikadobó kislány, a másodikban (Az új rokon) már egymondatos szerepe van Gózon Gyulához, mint éttermi kenyereslány, míg a harmadik (Meseautó) kis irodista mellékszerepe, a valóban gépelő, gyorsíró és könyvelő Sári – a főhős Perczel Zita barátnője – ismertséget hoz számára.

Gaál Béla: Meseautó (1934)

„Az, hogy csinos pofid van, még nem lesz elég”

Ezt mondta neki Bókay János író, édesanyja unokabátyja a pályakeresés időszakában. A kedves rokon óvni kívánta a kis Rozáliát (akit a filmgyárban keresztelnek át a dallamosan csengő Klári névre) a kegyetlen művészvilágtól, és megeskette, hogy a lány csak akkor próbálkozik tovább ezen a pályán, ha tehetségesnek bizonyul. Tolnay Klári valóban gyönyörű édesanyja szépségét örökölte, de attól kezdve, hogy a film és a színház világa is bizalmat szavazott neki, fokozatosan bizonyította be tehetségét, szellemességét és drámai erejét. Sohasem használta öncélúan szépségét, mosolyával azonban elvarázsolta közönségét.

A színházba szülői engedéllyel szerződik le, a megállapodáson édesanyja aláírása szerepel, hiszen az akkori szabályok szerint még nem nagykorú. Pár éven belül lépésről lépésre, de nagyon látványosan sztárrá válik. Végül egyetlen előadásért kap annyi pengő gázsit, amelyet pár évvel korábbi pályakezdésekor még havonta kapott a magánszínházak – mint amilyen a Vígszínház is volt – nagyon egyoldalú és mindenre kiterjedő színészpolitikájának kimerítő és a művészt sokirányúan, mégis a sokoldalúságot nélkülöző skatulyarendszerben foglalkoztató rendszerében. A lehetőség azonban egyedülálló volt, ahogyan ő maga később megfogalmazta: „Az, hogy a Vígszínházba mehetek, akkor olyan volt, mintha ma azt mondanák, hogy csak rám várnak Hollywoodban.”

Daróczy József, Rodriguez Endre: Férfihűség (1942)

Döntő pillanat(ok)

Az 1940-es években Tolnay már országos sztár és népszerűsége csúcsán áll. Körülrajongott csillag és elismert színésznő egyaránt. A Vígszínház ösztöndíjas tagjából a társulat vezető színésznőjévé válik. Filmen pedig az 1930-as évek második felének lírai főszerepei után (mint amilyen Pap Éva szerepe a korszakban különleges hangulatú, színházi közegben játszódó Döntő pillanat című Hamza D. Ákos gyártotta filmben) olyan emlékezetes filmekben tündököl, mint A kölcsönkért kastély, A hölgy egy kissé bogaras, az Egy csók és más semmi, a Férfihűség, A szerelem nem szégyen, a Keresztúton és a Katyi. Ez utóbbi hosszú évekre – inkább teherként – összefonódik nevével. Rövidnadrágban tornázik Az én leányom nem olyan főhőseként, a Gellért fürdőben buggyan a vízbe a kasszafúró édesapával és az udvarlóval a Hat hét boldogságbanés öntudatos honleányként küzd Erzsébet királyné magyar felolvasójaként. Későbbi színpadi Kaméliás hölgy alakítását előrevetítve líraian rezignált a Havasi napsütés tüdőbeteg lányának szerepében, emlékezetes a számára is kedves Tóparti látomásban a szerelem erejével meggyógyuló béna lány szerepében, míg a Keresztúton című film az 1942-es év nagy közönségsikere lesz: a kritikák is kiemelik, hogy Tolnay „az egyetlen magyar filmszínésznő, akinek könnyeiben hinni tud a néző.”

Bolváry Géza: Tiszavirág (1939)

A sok naiva szerep után színpadon 1938-ban a Francia szobalány című komédia hatalmas népszerűséget hoz számára. Éppen Hódmezővásárhely mellett forgatja a párhuzamosan két nyelven, német operatőrrel készülő Bolváry Géza rendezte Tiszavirág című filmet, amikor sürgönye érkezik. A Vígszínház sürgeti a film befejezését (színháza egyébként a későbbiekben is rosszallóan nézte gyakori filmes elfoglaltságait), hiszen fiatal üdvöskéjét újabb szerep várja a teátrumban… Ismét egy szobalányszerep… gondolja Tolnay csalódottan, nem gondolva, hogy igazi színházi kiugrása lesz ez a könnyed francia komédia.

Később olyan drámai feladatokban is kipróbálhatja magát, mint az 1943. május 7-én bemutatásra kerülő Hat szerep keres egy szerzőt című Pirandello darab, melyben megrázó erővel alakítja a Mostohalány szerepét. Később Tolnay Klári a magyar- és a világirodalom összes nagy női szerepében megmutatkozik színpadon. Színészi alkatából, és abból a tényből kifolyólag, hogy a mesterséget előtanulmányok nélkül, a gyakorlatban sajátítja el, munkamódszerét mindig, a későbbiekben is empirikus szemlélődés jellemzi. Az olyan külsőséges tényezők, mint szépség és báj is új értelemet nyernek belülről sugárzó, okos szépségében. Ő maga drámai, kiforrott színésznővé válását a második világháborút követő időszaktól és a Madách Színház együtteséhez való csatlakozásától eredeztette, bár korabeli kritikák a fiatal naivában is felfedezni vélték a jövő nagy emberábrázoló művészét.

Tóth Endre: Topirini nász (1939)

Árnyalatok a skatulyán belül

A korszak sztárgyára a színházi és a filmes világban is dominánsan működött. Amikor Kőháti Zsolt a Filmbarátok kiskönyvtára keretein belül elemzi Tolnay filmszínészi pályafutását, az 1930-as évek eszményi nőtípusainak megjelenítési formáinál a következőképpen utal Tolnay „szende” női jelenségére: „Pompás megjelenése – bárhogyan fésülhető-hordható világosbarna haj, nagy, kissé távol álló szürke szemek, jellegzetes, merész karéjú áll, minden arányában vonzó termet, büszke testtartás – sokféle lehetőséget ígért Tolnay filmszínészi pályáján.” Kiemeli továbbá, hogy „hangja, egész valója nőies”, és hogy „amerikaias vonzása éppen a szabadon kibontakoztatott nőiességen alapult.

Király Jenő Karády mítosza és mágiája című könyvében nagyszerű elemzést ad a Karády-sztártípus által megformált női altípusokról, továbbá a magyar sztárrendszer fejlődéséről. Ebben kiemeli, hogy a magyar sztárok által megformált kép összegzettebb és kevésbé specializált, mint az amerikai: itthon nagyobb a sztártípusok mozgástere. Megvannak ugyanakkor a leosztott skatulyák: a pajtáskodó, ugyanakkor érzéki Perczel Zita; az egyszerű, jámbor, de cinikus Szeleczky Zita; a provokatív, erőszakos, de nem erős Muráti Lili; a kifinomult Tasnády Fekete Mária, és a gyengének és védtelennek látszó Tolnay-karakter, aki később erőssé és öntudatossá válik, megőrizve morális fölényét. Király Jenő szerint a magyar sztárrendszerben a Tolnay-karakter a legkevésbé „vampos” típus, és ezzel a jellegzetességével egyben egy új korszak felé mutat.

Podmaniczky Félix: Erzsébet királyné (1940)

A Film, Színház, Irodalom 1940-ben így mutatja be az akkor már színpadi és filmsztár Tolnay Klárit rajongóinak: „Szeme: szürke. Haja: világosbarna. 158 cm magas. Súlya: 51 kiló. Csak a francia ruhákat szereti, és minden pasztellszínt. Magas sarkú cipőben jár, haját amerikaiasan szereti viselni. Anyaga a muszlin és a könnyű selymek. Virága a rózsa. Itala a whisky. Nagyon szeret táncolni, és sokat olvas. Ékszert nem visel, csak a karikagyűrűjét. Keveset festi magát még a színpadra is, utcára lehetőleg semmit. Parfőmje: Chanel 2. Szenvedélye a cigaretta, a színház, és Zsuzsi, a lánya.”

Mindebből aligha ismerhetjük meg Tolnay Klári valódi énjét, alakításaiból, egyszerű „megéléssel” formált, emberábrázoló művészi mozzanataiból sokkal inkább. Abból, ahogy a skatulyáján belül is árnyalatokat tudott felmutatni.

Számos sikeres filmszerepen túl 1943-ban is öt film főszerepét játssza. Kötélhágcsón himbálózik, és a fenekére puffan egy méretes tölgyfaasztalon az elhagyott kastélyban játszódó Szerencsés flótásban; ismét együtt játszik első színpadi partnerével és példaképével, Somlay Arthurral a Féltékenység című filmben; a Rákóczi nótájában pedig parádés hármas szerepben tündököl Sárdy János oldalán a korabeli kémhistória történetének megfelelően: egyszerre ő Oltay Krisztinka, a hegedűs Czinka Panna és a vén Fruzsa néne. Az Ágrólszakadt úrilány és a Menekülő ember című filmeket külső helyszínen, Erdélyben, Borsafüreden forgatják. A gyönyörű erdélyi havasok képezte környezet jelenti ezeknek a filmeknek a fő értékét, mindkettőt Tolnay férje, Ráthonyi Ákos rendezi. A Menekülő emberben ismét érvényesül nagyszerű párosuk Ajtay Andorral, míg a szerep bravúros lehetőségeket is kínál: Tolnaynak kissé kifelé kacsintva skatulyájából egymástól teljes mértékben eltérő ikerpárt kell alakítania, teljesen összezavarva szegény Ajtay Andort a jámbor és jószívű Klára és a ledér és lelkiismeretlen Marianne szerepében.

A karácsonyfa ég, a sztárrendszer felbomlóban

Ugyanebben az évben Tolnay tudományos értékű és stílusú tanulmányt ír egy esszékötetbe a skatulyarendszer visszásságairól és arról, hogy mennyire szeretne már világirodalmi színvonalú művekben megmutatkozni. Ebben említi meg, hogy a skatulya pozitívumaként foghatjuk fel azt, hogy a hasonló típusú szerepek eljátszásának folyamatos feladata újításra is késztethet, kihívást is jelenthet a színész számára. Ezekben az években saját „öntudatos-értelmes-úrilány” skatulyájában valóban számos emlékezetes alakítást nyújt, a filmpalettát végignézve Tolnay legemlékezetesebb filmjei tehetők erre az időszakra, ő mégsem emlékszik minderre szívesen. Férjével, Ráthonyi Ákossal a film és a színház fontossági sorrendjében sem értenek egyet, kifejezetten vitában állnak. A filmezést Párizsban René Clairnél tanuló Ráthonyi a celluloid szerelmese, míg felesége a színpadi interakciót, személyességet és a színházi pillanatban születő csodát mindennél előbbre valónak tekinti, és véleménye szerint az igazán jó filmek azok, melyekben nem is szerepelnek színészek… Filmes és színházi pályafutás azonban kéz a kézben halad Tolnay pályáján, a remekül elsajátított vígszínházi társalgási színjátszás könnyedsége, valamint eredendő egyszerűsége és mesterkéletlensége a mozivászonról is sugárzik a nézők felé. Mielőtt a háború viharai végleg hatalmukba kerítik a fővárost, 1944 utolsó filmjében is szerepel. A Hegyi Barnabás által gyönyörűen fényképezett, alapos restaurálást igénylő Idegen utakon tekercse nemrég került elő a múlt szürkülő ködéből. A sztárrendszer felbomlik, a karácsonyfa lángol… akárcsak egy izgalmas filmet látnánk. A forgatókönyvet itt azonban a történelem írja, és a rendező sem Ráthonyi Ákos többé.

Kalmár László: Déryné (1951)

Mosolya és tekintete filmen

Nehéz feledni Tolnay Klári filmes arcának megannyi stációját. A morcos, a sértett, a huncut, a humoros, az öntudatos, az okos, a szerelmes naivát. Kossuth-díjas alakításában – már 1951-ben – Dérynéként harcol a magyar színházért és szóért, bátorság, öntudat és művészi alázat ötvöződik tekintetében, de látjuk szomorúságot árasztó tágra nyílt szemét Eiben István kamerája előtt a Légy jó mindhalálig Bellájaként, míg szeretetre szomjazik a Toprini nász boldogtalan grófnéjaként. Rendkívül szuggesztív a Férfihűség turbánba burkolózott Maya doktornőjeként is a Páger Antal játszotta beteg kutatóra néző, félig lesütött szemekkel. Az Egy csók és más semmiben kihívóan mosolyog, amikor szája szegletének játékos kunkorodása mintha szemét és tekintetét is tágra nyitná. Tekintetével is mosolyog, míg szemöldöke ívesen megemelkedik. Az, hogy egyik szemét ösztönösen mindig kicsit tágabbra nyitja, csak fokozza a játékosságot, és a néző azon érzését, hogy az egész arc egyszerre élni kezd és kinyílik. Sok humort visz a Fűre lépni szabad elfoglalt színésznőjének, jóval később pedig a Hatholdas rózsakert Ilka nénijének a szerepébe is. Ahogy az érdekes fordított Rómeó és Júlia-történetben, az Elsietett házasságban özvegyasszonyként a szintén özvegy Básti Lajossal kacag, önkéntelenül az évtizedekkel azelőtti Azurexpress filmkockái peregnek előttünk a szőke Básti Lajossal és a huszonnégy éves Tolnay Klárival. A Nem ér a nevem és a Pacsirta című filmekben Páger Antal a partnere. A Pacsirta-beli alakítást Páger esetében Cannes-i nagydíjjal, Tolnay esetében a Színikritikusok Díjával jutalmazták. Feledhetetlen az a tekintet, amellyel a férjet alakító, őt megölelő Págerre néz vissza az ódon tükörből, midőn színházba készülődnek a csúnyácska lányuk miatt visszafogottságra és egyhangúságra ítéltetett szülők.

Ranódy László: Pacsirta (1964)

Klári (Kalán) néni, a legkisebbek kedvence

Nem volt idegen a mesefilm világa sem Tolnay Kláritól, hiszen barátságos hangján – és gyakran énekhangján – szólaltak meg olyan mesehősök is, mint a Vili, a veréb Verbéna tündére, Nagyitörp a Hupikék törpikékben, de ő volt Bambi Mamája, Dadus a 101 kiskutyában, Em néni az Óz, a csodák csodájában, akárcsak az Abrakadabra, Csiribí-csiribá-bút daloló Tündér a Hamupipőkében. Az 1980-as években született generációnak pedig az ő hangján cseng fülében az időről időre összezsugorodó Kalán néni kedves figurája.

Hajakava Tacuo: Csip-csup csodák (1988–89)

A celluloid bosszúja Thália papnője ellen

Az idős Tolnay Klári varázsa a vásznon később is érvényesült. 1998-ban bekövetkezett halála napjáig a színpadon volt, filmezni az 1980-as évek közepéig filmezett, rengeteget szinkronizált, számtalan rádiójátékban szerepelt. Régi sikerekre soha nem gondolt, révedezett vissza, a jelenben élt és alkotott, mindig megújulóan. A forgatásokon végezte a dolgát, pontosan és profin, a szünetekben szinte észrevétlenül meghúzódva keresztrejtvényt fejtett. Így esett, hogy a stáb egyszer ott is felejtette őt a forgatás helyszínén. Ilyen volt ő az életben. A vászonról ezernyi arca ránk tekint: Apolka könnyfátyola (Beszterce ostroma), Lonácska bátor asszonyi tekintete (Egy asszony elindul), Lina aggódó homloka (Rokonok), Márta felszabadult filmvégi mosolya (Ünnepi vacsora), Mitrovácné nyomorában összehúzott szemöldöke (Angyalok földje), Takóné tartása és intellektusa (Apa). De peregnek előttünk filmkockák Sára asszonyról, akinek „ideje, hogy párt válasszon” (A koppányi aga testamentuma), a könnyed eleganciával keringőző Theudelinda grófnőről (Fekete gyémántok), a színésznőről, aki a széken ülve rokizik lábával és – igen, igen – az arcával is (Fűre lépni szabad), és egy mozdulatról is, melynek eleganciáját és tartását tanítani lehetne: ahogyan Rózsika befűzi cipőjét (Legato).

A színpadi pillanatok visszahozhatatlanok és ki vannak szolgáltatva a fakuló emlékezetnek. Tolnay Klári ezer arcának vonásait pont az általa kevésbé kedvelt celluloidszalag őrzi meg az utókornak. Közel száz filmszerepben a belső kisugárzást közvetítő időtlen mosolyt, a megörökített pillanatot. Ez a celluloid – igazán megbocsátható – bosszúja.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.