Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

Bird és fél

Alejandro González Iñárritu: Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance) / Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Kritika

A Birdman egy meglepően humoros, zseniálisan építkező, színész- és szerepközpontú himnusz a showbizniszhez; beszély a filmvászon örök színpadi atavizmusáról; filippika a szuperhősökért és ellenük. Ha nem kapja meg az Oscart, Hollywood Egyiptom lesz és jöhet a tíz csapás.

Az Álomgyárat a múlt évtizedben meghódító mexikóiak triászából (Cuarón, del Toro és Iñárritu) utóbbi készítette eddig a legintimebb, legdrámaibb és leginkább karakterorientált filmeket: ő adta be a legkevésbé a derekát a talmi hollywoodi csillogásnak, és ő robbantott a legkisebbet a mozipénztároknál. Éppen ezért maradt ő a leghitelesebb figura hármójuk közül, ő őrizte meg leginkább a saját hangját – s most ő produkálta a legnagyobb meglepetést. A Birdman a Fellini óta nyilvánvaló dolognak számító önreflexív filmek szép hagyományát gazdagítja, de jócskán túllép a „szegény vért izzadó művész” mémjén, a film-a-filmben-gegeken és a letűnt aranykor után nosztalgiázó Hollywood toposzán egyaránt. Nem az ihlethiány ihlette, hanem a személyiség válsága és a művész(et) skizofréniája. Látszólagos egyszerűsége ellenére igazi gesamtkunstwerk, amiben a showbiznisz minden (vagy legtöbb) archetipikus figurája felbukkan, hogy sziporkázó párbeszédekben romboljon és építsen újra mindenféle mítoszt; rántson le lepleket és húzzon vizeslepedőket;majd zengjen ódát „the show must go on” felkiáltással; és okozzon többszörös orga katarzist a nézőnek.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Riggan Thomson egy jobb napokat látott színész, aki valaha nagyot dobbantott Hollywoodban Birdmanként, kb. pont úgy, mint ahogy az őt alakító Michael Keaton tette Batman szerepében a kilencvenes évek elején. És (Keatonhoz hasonlóan) azon kínlódik, hogy újrakitalálja magát, hogy valami őszintén hozzon létre. A gyökerekhez akar visszatérni (mint mindig minden szuperhős-reboot): megtalálni magában az elveszett színészt. Épp ezért most a Broadway-en próbál tető alá hozni (író-dramaturgként, rendezőként és főszereplőként, hármas funkcióban!) egy előadást, ami talán az utolsó esélye. Ugyanígy szakad háromfelé személyisége is: apa, „színházcsináló” és filmsztár kéne legyen egyszerre, de e három mintha állandóan kioltani akarná egymást. Minden becsületes szuperhősnek van szuperegója, aki repked és rosszfiúkat öl, és van egy egója, aki leviszi a szemetet és úgy tesz, mintha nem ismerné fel saját magát, amikor a New York szétrombolásáról szóló riportot nézi másnap reggel a tévében. Riggan terhe még nagyobb: megcsömörölt a csillogástól, de azért a folyton a színész nyakába lihegő álruhás szuperhős szuperegóként, múltként nem hagyja nyugton a végre valami komolyat, értékeset létrehozni akaró színművész-alteregót, miközben Riggan emberként, apaként, ex-férjként is próbálja összevakarni minden hitelességét – hiszen alkotóként is ezekből táplálkozna. „A színház a feleségem, a film a szeretőm” – mondta valamikor Bergman, és mókás ezt most Iñárritu néha szürrealizmusba hajló, még money shotokat is tartalmazó, de igazából szűk, meghitt, színészközpontú kamaradrámájában látni. Ha Mikes Kelement parafrazálnánk: „én úgy szeretem már a mozit, hogy soha el nem felejthetem a színházat”.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2)

Apropó: Iñárritu a legszebb színházi hagyományok (francia jelenetezés) filmes használata mellett a hasonlóan szép filmes hagyományokat is megidézi. Hitchkock Köteléhez (Rope) hasonlóan hosszú, szinte balettszerűen mozgó kamerával felvett egysnittes jelenetek lettek összemontírozva úgy, hogy a folytonosság (egy óriási snitt) érzetét keltsék. Csakhogy tér és idő kontinuitása helyett a Birdman bravúrosan koreografált mastershotjai valami teljesen mást csinálnak: az omniprezens szemlélő érzetét hozzák létre, akiben tudatosul ugyan, hogy most már egy másik nap van a filmben, az egyidejűség viszont egy álomszerűséget kölcsönöz a filmnek. Nem ez az egyetlen szürrealista elem: a precízen elhelyezett, vissza-visszatérő és egymásra rímelő képi elemek (pl. maszkok), az időnként felbukkanó jazzdobos és természetesen az utolsó snittig megfejthetetlen talány, hogy most akkor szuperhős-e Riggan? Ez a szürrealizmus viszont mindvégig csökkentett habzású marad, nem vonja el a figyelmet a figurákról, ahogyan az is nagyszerű, hogy a színházi tematika és helyszín ellenére a rendező minden teatralitást száműzni tudott színészeiből (kivéve Naomi Wattsot, de az ő szerepéhez talán még passzol is).

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (3)

Iñárritu a szereplők közti permutációs játékot arra is használja, hogy a showbiznisz különböző aspektusait pellengérre állítsa: megismerjük a való életben működésképtelen, csak a színpadon lángelme színészt (Edward Norton), az egész életében Broadway után áhítozó, most cél nélkül maradt színésznőt (Naomi Watts), a végtelenül cinikus kritikust (Lindsay Duncan), a rehabról visszatérő lányt (Emma Stone), de egyikük sem marad karikatúra vagy sablon: pörgős, nagyszerűen megírt dialógusokban bontakoznak ki, és közben frappánsan kiosztják a lassan csömört okozó szuperhősmozikat, a dohos színpadi deszkákat, az elkényeztetett celebeket és a frusztrált kritikusokat egyaránt. S mindegyikük tud érvényeset mondani, nem lesz belőle sárdobálás. A legösszetettebb karakter viszont Riggan marad, s ha már madárember, akkor a hasonlat visít, hogy leírjam: Keaton főnixként támadt fel saját hamvaiból. Úgy tud szánalmast vagy hülyét csinálni magából (pl. a zseniális, bugyiban a Times Square-n császkálós jelenetben), hogy saját apotheózisát hozza össze. Hát igen, ekkor esik le a film alcíme: az a hihetetlen kincs, amikor azért mondhatsz el bármit, mert senki sem figyel (vö. azzal, amikor bármit elmondhatsz, mert végre figyelnek). A lebilincselő karaktertanulmány mögött tehát egy teljes, alaposan kigondolt és őszinte művészetfilozófia rejlik, de ez ne riasszon el senkit: a Birdman minden perce szórakoztató.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (4)

Nem árulom el, hogy a szuper-, az alter- vagy az egó győz a film végén. Talán magam sem tudom, talán meg kell néznem még egyszer (örvendetes, hogy az „egyszer végignézni is nehéz” amerikai termésből időnként még mindig kiemelkedik egy-egy sokszor megnézhető film). De most már van akinek drukkolnom február 22-én.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman)

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (Birdman)

Amerikai vígjáték, filmdráma, 2014. Rendező: Alejandro González Iñárritu. Szereplők: Michael Keaton, Emma Stone, Zach Galifianakis, Naomi Watts, Andrea Riseborough, Lindsay Duncan.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    9 · 14 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film