Iszlai József

/ / /

· írta

Taktus mögött

Damien Chazelle: Whiplash

Kritika

A tavalyi Sundance Shorts kategóriában bemutatott Whiplash című rövidfilm egy egészestés forgatókönyv lebutított változataként szerepelt a verseny mezőnyében. A közönség és gyártó cégek pozitív visszajelzései után a pályafutása elején járó Damien Chazelle-nek megadatott a lehetőség, hogy kidolgozza a sztorit egy végleges, 100 perces filmmé, amely egy végtelenül ambíciós dobos feltörekvését mutatja be a professzionális jazz-zenészek igen gyötrelmes és sajátos sínylődésekkel ékelt világában.

A 19 éves Andrew (Miles Teller) határokat nem ismerő akaratának a Shaffer konzervatórium egy pokoli hajsza, ahol egy zseniális és ördögi mentor markába szottyan. Fletcher (akinek J. K. Simmons kiváló alakítása kölcsönöz lelket) mindenféle tűzpróbán hurcolja át a diákokat, annak érdekében, hogy a végső hangversenyekre csak a legjobb zenészekkel maradhasson. Mindezek drámai díjszabása teszi tartalmassá a filmet, míg a rendezői szabálykövetés és az igen konzekvens módon szerkesztett szüzsé inkább egy szálkás coming-of-age-történetbe zárja a jól induló alapötletet.

Whiplash

Az immár hosszabb forgatókönyv szövetében rejlő erők inkább a szereplők jellemét, vagy a szenvedélyes zenei munka kifejezését fémjelzik. A film konvencionális filmnyelvvel tartja magát szinten, határozottan a hollywoodi, a cselekményt megmutató hagyományból merít. Szerkezete szikár ok-okozatiságra építkezik, talán ettől marad ennyire konstruált, hiába érezhető egyfajta törekvés, hogy kidomborítsák az elbeszélt események hétköznapiságát. A hollywoodi plaszticitással való ütköztetés révén ez a próbálkozás határozottan elbukik. Néhol túlszerkesztett a történet, főhősének jelentős kilengései egyáltalán nem tudnak mélyre hatolni a rendezői „egyenesség” miatt.

Andrew őrületes odaadással hajhássza a tökéletességet, ami egy adott és megtörhetetlen rendszabályként van kezelve, különösebb magyarázat nélkül. Ennek többszörös aláhúzása számos jelenetben mutatkozik meg, és egy olyan történet rendszerében kap hangsúlyt, ahol amúgy minden másik jellem értelmezése jungiánus irányadókkal támogatott. Talán emiatt probléma az, hogy Damien Chazelle ilyen módon fejtette tovább a 2012-ben készült rövidfilmjét, amiből ugyanezt a magyarázatlan hősi motivációt emelte át. Említésképpen beépíti ugyan a gyenge apa jelenlétét és az anya hiányát, de erősebb mankót a hős pszichéjének értelmezéséhez mégsem ad. Ez vitathatatlanul problémaként mutatkozik egy olyan filmben, ami teljes mértékben a hős lélektani harcát próbálja megértetni két ellentétes apafigura között. Mi vezethette őt erre a gyötrelmekkel tűzdelt útra és miért is tartana ki mellette?

Whiplash (2)

A felmerülő kérdést egyedül a „mester”, azaz J. K. Simmons jelenléte teszi érdektelenné, aki minden egyes jelenetben dominál. Csapong, ordít, fecseg, amolyan zenekonzis Hartman őrmester. Tulajdonképpen nagyon jól áll neki, nem véletlen, hogy a rövidfilmből őt is a legapróbb részletekig menően emelték át a tágított verzióba. Személyisége talán még szebben ecsetelt, a motivációs eszköztára ezúttal kristálytiszta, és végre egy izgalmas szereplőt látunk, aki érzelmileg teljesen ellentmondásos.

Emellett persze a zenéről és dobolásról is szól a film, és inkább ez az a vetülete, ami különlegessé és piacképessé teszi az ópuszt. Fő zenei motívumaként folyton a Don Ellis nevéhez fűződő Whiplash frenéziája szólal meg, ami önmagában tényleg egy kerek és velős zenei kivetülése a történetnek. Különösen izgalmas gondolatnak találom azt is, hogy a történetben szereplő zenekar folyton Ellis művét gyakorolja mindaddig, amíg ez a nézőnek is redundánssá válik, és egyféleképpen a maga börtönébe zárja úgy a közönséget, mint a szereplőit.

Whiplash (3)

Chazelle szerzői munkája zenével és ügyeskén csomagolt drámával próbálja az összképet egy fedél alá zárni, viszont az egyensúlyozás finomsága és pedantériája kissé középszerűvé teszi az egészet. Mondhatni minden a helyén áll, nincs hiány véresre gyakorolt kezek közelijéből vagy klimaktikus lezárásból. Az egyetlen átható baj a finomkodó és mindent légüresre záró rendezői lecsupaszításban van. Ezúttal a végső képsorok harsogva ajánlott katarzisa elmarad. Nem ugyanez a helyzet a film otthoni fogadtatásával, ezt bizonyítja az Oscar-jelölés mellett a Sundance idei visszhangja (ami arthouse-arculatának ellenére is nehezebben szakít a nyugati kánonnal), és bódorogva ujjong bárminek, ami nem a hollywoodi fajtisztaság vízjelét hordozza.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Whiplash

Whiplash

Amerikai filmdráma, zenés, 2014. Rendező: Damien Chazelle. Szereplők: Miles Teller, J.K. Simmons, Paul Reiser, Melissa Benoist.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    8 · 13 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film