Férfias játékok

Jim Mickle: Cold In July / Rideg világ

Ha nem Texasban játszódna, és nem a 80-as évek végén, a Cold in July nem lenne kifejezetten hihető. Nem mintha egyébként az lenne, de mégis, Jim Mickle stíluskísérletnek is felérő bravúros noir-westernje sokat kamatoztat Joe R. Lansdale regényeredetijének helyszínéből. Ott és akkor, délen, a vadnyugat pusztulása után hosszú évtizedekkel még vagány volt a pornóbajusz és mullet, nagyon ment az üldözési mániás, családvédő és erkölcscsőszködő reaganizmus, sok volt a napcserzette, bűzlő martalóc, és még több a rohadék rendőr.

Richard Dane (Michael C. Hall) pedig egy sokadik texasi senki, aki – miután agyonlő egy betörőt – helyi hőssé válik. Ezt pedig a nyárspolgár képkeretező láthatóan egyszerre tartja érdem nélkülinek, és kellemesen bizsergetőnek. Mindaddig, míg a lelőtt srác kattant, bosszúszomjas apja ki nem akarja csinálni őt és a kisfiát. Megindul tehát az idegtépő macska-egér hajsza, a Cold in July azonban hamar túllép a Rettegés fokának alapképletén, és olyan hajmeresztő fordulatokat vesz, amilyenekre senki nem számít, és amelyeket körülírni is vétek lenne.

Kép a Rideg világ (Codl in July) című filmből

Mickle fogja a westernklasszikusok szikkadt, puskaportól kérges, mégis a mai napig axiomatikus, morális kinyilatkoztatásait, és megfuttatja azokat a vadnyugatra boruló naplementével nem feltétlenül kompatibilis, egyéb műfajok finoman válogatott formuláiban. Gondos, értő kezei között az erkölcsi és törvénykezési zsákutcákba ütköző, brutális önbíráskodásra kényszerülő antihősök westernsémája gond nélkül fonódik egybe a Coen testvérek hardboiled- és noir-remekeit idéző félreértés-dramaturgiával, az otthon melegében játszódó thrillerek paranoid és klausztrofób idegborzolásával, a déli gótika éjsötét rejtélyeivel, valamint a 80-as évek tesztoszterontól és frappáns egysorosoktól túlcsorduló, áldásosan kőkonzervatív bosszúfilmjeinek karakterfejlődési és narratívabeli fordulataival.   

A Cold in July kifejezetten egyedi, neonfényű délvidékén (Ryan Samul operatőr remekel) csak egy vérvörös Cadillac bivalyszarvai, pár hatlövetű, és egy elegánsan kiemelt Stetson idézi fel a kimúlt préri héroszainak ideáját, Mickle azonban a veszélyesnek tűnő műfaji zsonglőrködés során is végig az alapkőként szolgáló western felismerhető kontűrjeiből dolgozik. Ráadásul mindezt úgy teszi, mintha mi sem történt volna. Műfajidézése ugyanis nem merül ki a kváziszimbolikus tárgyak, figurák és helyszínek, vagy cselekménypanelek egymásra hajigálásában. Nem, a Cold in July kiveti magából az ilyen epizodikus, mozaikszerű töredezettséget. Szilárd szerkezete és belső ritmikája az organikusan egymásba mosódó – komoly gyomrosokkal felérő – műfajválasztó cezúrákra, és a tonálisan többször újjászülető cselekmény lüktetésére épül.

Kép a Rideg világ (Codl in July) című filmből

A girbegurbán kanyargó, járatlan utakra tévedő történet egységességét azonban nem csupán a rendező példaértékű műfajérzékenysége adja ki. Ez a fülledt családi megszállásthrillerből paranoid bosszúdrámává, majd pedig vérbő és alázatos leszámolás-westernné moduláló alkotás ugyanis csak azért képes megállni a saját lábán, mert a témák, a trópusok, a hangulatok, és a stílusidézetek közepette a szereplők jellemváltozásai keresztülhatolnak a műfaji játszadozáson. A karakterek nem lehetnek alárendeltjei a formának, és Mickle ezt jól tudja. A sorvezető motívum épp ezért nem a western és a neonoir zsáner szubverzív kiforgatása – tehát nem a villantás – hanem Richard férfivá válásának vérrögös útja. A tétó, egykedvű, önmagában sem bízó fásult kisembernek ugyanis töke nő, megacélozza magát, a párbajhősök és öntörvényű igazságosztók szellemétől hajtva pedig a felszínre úszó morális érzékenységét és érzéketlenségét kamatoztatva szétlő pár arra érdemes fejet. Az már más kérdés, hogy ez a beavatás milyen áldozatokkal jár. Hall pedig lenyűgözően formálja meg ezt a törékeny, de egyre keményedő férfit. A bosszúra éhes Ben figurája hasonló ívet jár be, hisz jéghideg szociopata szemétből válik ambivalens (ez enyhe kifejezés) apai érzéseitől bénított bukott angyallá. Sam Shepard pedig egy úr.

Kép a Rideg világ (Codl in July) című filmből

A káromkodósan férfias testi-lelki rútságon Mickle ugyan mindig tompít némi jól irányzott iróniával, de persze Jim Bob (Don Johnson örömszerepe), a nosztalgikusságában macho disznótenyésztő cowboy-kövülete ül fel elsőként az araszoló humorvonatra. Azt azonban senki ne várja, hogy a Cold in July közben a térdét fogja csapkodni kacagtában. Ez a film ugyanis azáltal, hogy ki tudja nevetni saját magát, csak még súlyosabbá válik. Mickle műve lerántja a nézőt a bűn, az erőszak, a bizarr és gyilkos fétisek labirintusszerű nyúlüregébe, megáztatja a kortárs „vadnyugat” emberi férgeinek poshadt izzadtságában, ezzel párhuzamosan pedig olyan málhás bölcsességeket zeng a férfivá válásról, a „férfiségről” és az apaszerep nehézségeiről, melyek szíven fogják szúrni az „erősebbik nem” legerősebbjeit is.

A Cold in July tehát soha nem válik azzá a filmmé, amivé elvileg, az évtizedes beidegződések és az egyre szűkülő filmes elváráshorizontok alapján válnia kellene. Ez pedig jó. Kevés ma már az ilyesmi.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó