Afrika üres arcai

Abderrahmane Sissako: Timbuktu

A mauritániai származású, Franciaországban letelepedett Abderrahmane Sissako 2014-es alkotása, a Timbuktu korábbi munkáihoz hasonlóan Afrika társadalmi problémáihoz nyúl. Ám az idei Oscaron a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjért ringbe szállt mű túl távolságtartóan ábrázolja az általa felfestett konfliktust. És sajnos nem ez az első alkotás az életműben, ami ennek köszönheti középszerűségét.

Abderrahmane Sissako filmjeit a kezdetektől fogva jellemzi az afrikai gyökerekhez való vonzódás és a globalizáció következményeképp a harmadik világban kialakuló társadalmi problémák ábrázolása. Első munkájában, az Élet a földönben (1998) az általa egyaránt megtapasztalt nyugati fejlettség és az afrikai szegénység állítódik kontrasztba, de ez a téma egy későbbi – szintén Maliban játszódó filmjében – is visszatér, a 2006-os Bamakoban. Sissako távolságtartó dokumentarizmusa itt már jócskán a filmszerűség rovására megy: ezen alkotás középpontjában egy két órásra vágott bírósági tárgyalás áll, melyben afrikai civil szervezetek és a Világbank, valamint az IMF képviselői feszülnek egymásnak a fejlődő országok által felvett kölcsönök miatt. A rendező nem igazán emel ki hősöket a történetből: az egymás után felszólaló, személyiség nélküli arcok csak lélek nélkül darálják a jogi szövegeket. Így válik a Bamako egy száraz és ízetlen példázattá, mely steril stílusa miatt nem engedi, hogy az általa tételmondatszerűen kimondott problémák a néző lelkéig hatoljanak.

Kép a Timbuktu című filmből

Hasonló bajok merülnek fel a legújabb filmjében is, melynek címévé ismét Mali egyik városát emelte, ezúttal Timbuktut. A várost fanatikus dzsihádisták uralják, akik különböző törvényekkel tartják kontroll alatt az ott lakókat. Tilos zenét hallgatni, tilos focizni vagy cigarettázni. Ráadásul újonnan felállított, azonnal ítélő bíróságok döntenek azok sorsáról, akik nem követik az egyre szigorodó szabályokat. Eközben a Timbuktu határain kívüli homokdűnéken békésen él az állattenyésztő Kidane a családjával. Elszigeteltségük látszólag megvédi őket a fegyveres muszlimoktól, de egy véletlen baleset következtében az ő sorsuk is megpecsételődik.

Kép a Timbuktu című filmből

A Timbuktu által felfestett közeg tagadhatatlanul konfliktusokban gazdag. Az alkotás középpontját képező vallási törvények vs. személyes szabadság problémakörének létjogosultságát pedig az is mutatja, hogy nem egy hasonló témájú film készült a közelmúltban. A GETT – Válólevél az ortodox zsidó törvények házasság- és személyiségnyomorító hatását boncolgatja egy kvázi zárt szituációs drámában, míg az Arany Pálma díjas Téli álom többek között az iszlám vallásosság  és a feltétel nélküli hit kérdéskörével játszik el. A Timbuktu által felvetett téma tehát nagyon is érdekes és aktuális, a film gyengesége a tálalásban rejlik.

Kép a Timbuktu című filmből

A rendező ugyanis – a Bamakóhoz hasonlóan – nem emel ki konkrét hős(öke)t a közegből. Az állattenyésztő Kidane története ugyan már egy erre tett kísérletként értelmezhető, de a film töredékrésze szól csupán a városi terrortól elszigetelt családról. A Timbuktu számtalanszor elkalandozik, rengeteg – gyakran meg nem nevezett – szereplőt vonultat színre (akiknek a nagy része egyáltalán nem kapcsolódik Kidane életéhez), de egyikőjük lelkében sem merül el igazán. Afrika egzotikus arcai így csupán üres papírmasé-bábukként mozognak a vásznon. Persze valahol érthető a rendező szándéka: a címadással is jelzi, hogy egy adott, problémáktól hemzsegő helyet kíván a film középpontjába emelni, de epizodikussága – összekötő személy híján – nem válik egy nagyobb területet lefestő pikareszk-szerkezetté, mint mondjuk az olasz neorealizmus talaján kifejlődött, premodern csellengő-filmeké (Kiáltás, Országúton). Azonosulásra késztető hős hiányában Timbuktu világa sterilen lebeg a vásznon, tragédiái nem hatolnak a szívünkig.

A távolságtartó stíluson a metaforikus filmnyelvhasználatára tett kísérletek sem sokat segítenek. Ilyen például a Timbuktu elején és végén feltűnő, fegyverekkel hajszolt antilop képe, vagy a céltáblaként használt törzsi szobrok szitává lövésének jelenete: mindkettő magában hordozza az áldozatiság szerepét és a helyiek állandó fenyegetettségét a vallási fanatikusok által. Ám ezek a részletek sajnos ugyanolyan suta próbálkozásnak tűnnek, mint az alapvetően távolságtartó stílusból kilógó stilizáció: az őrült javasasszony visszatérő alakja és az általa megbabonázott fegyveres transzszerű kakastánca.

Kép a Timbuktu című filmből

Hiába tehát a felvetett probléma létjogosultsága és a közeg egzotikuma, az azonosulásra késztető hős hiánya és a film bátortalan stílusa miatt nem jön át Sissako filmjének drámaisága és így megkérdőjeleződik az Oscar-jelölés (pláne a Lavina kárára).  Egy biztos: a Timbuktu nem jelent komoly konkurenciát sem a Leviatánnak, sem az Idának.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó