Szalkai Réka

/ / /

· írta

Tele van meglepetésekkel

65. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 2015. február 5–15.

Beszámoló

Holnap ér véget Európa egyik legnevesebb fesztiválja, a Berlinale. Mint minden évben, idén is a nagyjátékfilmes szekció kapta a legnagyobb figyelmet. A versenyprogram sokszínű volt, több különböző generáció filmjeit is felvonultatta.

Isabel Coixet filmje, a Nobody Wants The Night egyben a fesztivál hivatalos nyitófilmje is volt. Juliette Binoche a filmben egy elszánt felfedező-feleséget alakít, aki férje, Peary kapitány után megy még az Északi Sarkra is. Azonban kalandvágyó urára heteket, sőt hónapokat is várnia kell, magányában egyedüli társa Alaka, az eszkimólány, akit a japán sztár, Rinko Kikuchi alakít, s akiről egy szép napon kiderül, hogy terhes: a magzat apja nem más, mint az ezek szerint nem csak a hófedte tájakat meghódító Peary. A valós történeteken alapuló film – bár olykor még egzotikus és érdekes is – néha a National Geographic műsoraira emlékeztet inkább, mint egy berlini versenyfilmre, és ezen sajnos a szájbarágós narráció sem segít, hanem inkább csak ront.

Isabel Coixet: Nobody Wants The Night

Werner Herzog, az egyik legnagyobb élő német mester új filmje szintén versenyfilm. A Queen of the Desert olyan sztárokat vonultat fel, mint Nicole Kidman, James Franco vagy Robert Pattinson. Kidman a történész-utazó vénkisasszonyt, Gertrude Bellt alakítja, akinek valamiért soha nem jött össze, hogy egybekeljen valamelyik nagy szerelmével. Nagyszabású jelenetek, csodálatos tájak, a film azonban – hosszának köszönhetően is – néhány részre darabolva inkább lenne jó nagymamák és várandós anyukák szerda esti tévésorozatának, a Szulejmán helyett. De semmiképpen sem méltó a filmtörténet egyik legbefolyásosabb rendezőjéhez. Ugyanakkor az új német film sem sokkal biztatóbb. Sebastian Schipper sokat vitatott Victoriája ugyan formai bravúr, elvégre kézikamerával felvett, látszólag vágás nélküli film, ami addig működik, míg szocio akar lenni: a magányos spanyol lány az éjszakában megismerkedik négy ittas férfival, és sikeresen beilleszkedik közéjük. Csakhogy, amikor az egész ezek utan átmegy krimibe, olyan mintha egy Tetthely-epizódot látnánk, amit egy dogmafilmes forgatott le. A tévedés lenne rá a legjobb szó. 

Sebastian Schipper: Victoria

Terrence Malick, egy másik veterán, szokásához híven megint egy vizuálisan végtelenül erős filmmel vett részt a versenyben. A Knight of Cups igazi sztárparádé, Christian Bale, Natalie Portman vagy Cate Blanchett mellett apróbb szerepekben Antonio Banderas vagy Freida Pinto is feltűnik. A gond csak az, hogy az önmagát gyönyörű szép nők karjaiban vagy éppen LSD-mámoros partikban kereső forgatókönyvíró története, ha valaki előzetesen nem olvassa el, hogy erről lesz szó, eltűnik, elenyészik  a tengerparti futkározások és olykor igencsak erőltetett dialógusok tömkelegében, a néző értetlenül áll a filmmel szemben, miről is van szó? A fesztiválon a filmet Bale és Portman prezentálta a sajtótájékoztatón – a rendező, szokásához híven, most is megtagadta a nyilvános szereplést. Az újságírók kérdésére egyébként a nagyszerű színész, aki már tíz éve dolgozik Malickkal, és így valószínűleg az egyik legjobb ismerője a rendező munkásságának, próbálta ecsetelni a film szüzséjét: bár többször is kijelentette, ez a történet Terrence utazása, őt kéne inkább róla kérdezni. És ez sajnos rányomja a bélyegét a filmre, rossz érzés látni, amikor talán még a színészek sem tudják, nemcsak a néző, hogy miről is van szó.

A nagy öregek táborából Peter Greenaway, a képzőművészet és film határait feszegető művész is részt vett a versenyprogramban, Eisenstein Guanajuatóban (Eisenstein in Guadajuato) című alkotásával. Bár a film kicsit túl hosszúra, és így olykor-olykor kicsit unalmasra sikeredett, a jellegzetes greenaway-i stílus, a kameramozgás mégis nagyszerű élménnyé varázsolja, és a főszereplő Elmer Bäck nagyszerűen hozza azt a rebellis, impulzív alakot, aki Eisenstein – akár már írásaiból kiindulva – lehetett. Eisenstein mexikói szeretőjét – aki nem egy señorita, hanem egy férfi volt – a számunkra eddig ismeretlen, Luis Alberti alakítja; a filmet amúgy már most, a premier előtt, sokan kritizálták Oroszországban explicit homoszexulitása miatt.

Peter Greenaway: Eisenstein in Guadajuato

Dzsafar Panahi, akit 2010-ben Irán-ellenes propagandatevékenység (ezek a nemzetközileg sikeres filmjei tulajdonképpen) vádjával bebörtönöztek és mintegy húsz évre eltiltották a filmezéstől, kénytelen volt stílust váltani – mivel leállni, azaz hallgatni csak nem volt hajlandó. A 2011-ben forgatott Ez nem egy film című alkotását, mely tulajdonképpen egy videónapló volt, egy tortába elhelyezett flash drive-on csempészték ki a Cannes-i Fesztiválra. A most bemutatott Taxi azonban már-már játékfilm. Persze Panahi tudja, hogy az ő esetében a saját sorsa már nem maradhat ki a műveiből, egészen zseniálisan oldotta meg a feladatot. A kezdő képsorokban egy taxiból látjuk a várost. Majd elindulunk a forgalommal, szépen komótosan. Talán a leglassúbb kocsiban ülünk. Majd beszállnak utasok és lassan az is kiderül, hogy a taxisunk a várost sem ismeri olyan behatóan. Nem hát, mert eddig filmrendező volt: maga Panahi a taxis, aki most hivatalosan a személyfuvarozással üti el az idejét. Pénzt sem kér szinte senkitől, inkább az érdekli, hogy a kocsiban elhelyezett kamerákkal rögzítse az életet. Már, ha tényleg valóban azt látjuk. Mert a kezdeti spontaneitások után egyre többször érezzük azt, hogy színészekkel és megírt jelenetekkel van dolgunk. Mert hát, ugye nem lehet véletlen, hogy egy olyan fickóval megyünk, aki Iránban nem vetített európai művészfilmekkel seftel, vagy egy egykori ügyvédnő, aki elmeséli, hogy egy nő csak azért került börtönbe, mert elment egy kézilabdameccsre. De aztán megérkezik a rendező unokahúga, aki előadja, hogy az iskolában megtanították neki, mi kell ahhoz, hogy benne legyen egy decens, támogatott filmben. Vagy még inkább, hogy mi nem. A fesztiválon amúgy ő képviselte a filmet, Panahi nem utazhatott. A nap végén, amikor Panahi kiszáll a kocsiból, két motoros feltöri a taxit, a kamera memóriakártyáit keresik, de nem találják. Kik ők? Csak szimpla tolvajok, vagy az iráni kormány emberei? Dzsafar Panahi élete, ahogy hírt ad magáról, már a művészetévé vált.

Dzsafar Panahi: Taxi

Szintén erős film a chilei Pablo Larraín rendezte The Club, sokak szerint az Arany Medvére legesélyesebb alkotás. Témája alapján mindenképpen a „legrázósabb” mű, lévén, hogy a címben említett klub tulajdonképpen egy kolostorban levő „csapat”, akiket a katolikus egyház el akar dugni a nyilvánosság elől. Talán soha nem készült még ennyire szókimondó mozifilm pedofil papokról. Larraín nem mismásolja el a témát, komoly téziseket fektet le bűnről és bűnhődésről, illetve az áldozat és a bűnös viszonyrendszeréről.

Pablo Larraín: The Club

Az angol film két kevésbé neves, ám nagyszerű rendezőjének alkotása a 45 years (Andrew Heigh) és a Mr. Homes (Bill Condon). Az előbbi két remek színész, Charlotte Rampling és Tom Courtenay főszereplésével hiánypótló alkotás, végre a hatvanon felüliek világába kalauzol minket. Mi történik akkor, ha egy nap kiderül, a férfinek, akivel negyvenöt éve együtt élünk, volt egy előző menyasszonya, aki talán nálunk is nagyobb szerelem volt az életében, és anno tragikus balesetet szenvedett, de párunk soha nem beszélt róla? Egy levél az eltűnt asszony holttestének megtalálásáról évtizedek múlva azonban felkavarja az idős, beteges ember kedélyeit – mindez a 45. házassági jubileumi buli előtt történik... A színészek emberközeli, nagyszerű alakítása teszi kézzel foghatóvá, élvezetessé és pörgőssé a filmet, amely egy pillanatra sem hagy minket unatkozni, és amely végül mégis bizonyíték lesz arra, negyvenöt év kitörölhetetlen nyomokat hagy az emberben, minden szempontból. Hasonlóképp fontos a Mr. Holmesban Ian McKellen alakítása is, aki évekig játszotta az angol detektívet, aki maga a színész szerint egyike a valaha legkedveltebb brit személyiségeknek, kár, hogy soha nem is létezett. A film érdekes megközelítés, az idős detektív lelki világát, emberi viszonyait igyekszik megvilágítani, valami olyasmit, amibe eddig bele sem gondoltunk talán.

Az Aferim! a verseny egyetlen román alkotása, Radu Jude rendezése, fekete-fehérben, történelmi dokumentumok alapján elkészített film a romániai ottomán időkről. A hazai bemutató után a Filmtett is többet fog vele foglalkozni, egyelőre biztosan állíthatjuk, a berlini visszhang nagyon jó volt.

Radu Jude: Aferim!

A zsűrinek nem volt tehát könnyű dolga, az európai, amerikai alkotások mellett Latin-Amerika vagy Ázsia is jócskán képviselteti magát, bár tegyük hozzá, inkább egzotikumuk vagy a rendező kultja miatt, és nagyrészt nem maguk a történetek, kvalitások miatt annyira fontos alkotásokkal. A zsűritagok közül érdemes megemlíteni, hogy a Jancsó-tanítvány, ma Amerika egyik legmeghatározóbb ifjú titánja, Darren Aronofsky vagy Audrey Tatou, a Jeunet Amélie-jaként híressé vált francia színésznő nem is vállalta például a sajtóinterjúkat, ennek oka talán maga a versenyprogram is lehet.

Versenyen kívül, de mégiscsak a versenyszekcióban jelentkezett Kenneth Branagh Cinderella című Disney-alkotása, hús-vér színészekkel – Lily James, Richard Madden, Stellan Skarsgård, Cate Blanchett, Helena Bonham Carter – egyben hommage is a legelső, 1951-es Berlinalénak, ahol a legjobb musicalnek járó Arany Medvét a Hamupipőke-történet animációs változata nyerte el. A film üde, friss, a Branagh-re jellemző iróniában is bővelkedik. Talán Blanchett brillíroz a leginkább, de a fiatal párt alakító színészek vagy Bonham Carter a jótündér röpke szerepében is sokat tett le a vászonra. A film elvarázsol és szórakoztat, nemcsak a legkisebbek számára „kötelező olvasmány”.

Kenneth Branagh: Cinderella

Ezt sajnos nem lehet elmondani a Berlinalén idén amúgy életműdíjas Wim Wenders legújabb alkotásáról, a szintén versenyen kívül szereplő Every Thing Will Be Fine című filmről. Kegyetlenül hangozhat, de mintha Wenders egy viszonylag jó forgatókönyvből, Charlotte Gainsbourg és James Franco szereplésével, Gaspar Noé vagy Harmony Korine operatőre – Benoît Depie fantasztikus képeivel, Alexandre Desplat zenéjével is csak egy tévéfilm szintjét megközelítő alkotást tudott csak összehozni. A történet főszereplője, Tomas, alkotói válságban levő író, akinek életére és karrierjére hatalmas, alapvetően pozitív hatással lesz, hogy autójával egy szánkózó kisgyermek halálát okozza.  Ez röviden a sztori, amely bár ezután számos érdekes fordulatot hoz, a film mégis „alszik”, és így fárad el a néző is a film végére. Wenders életműdíja kapcsán a fesztivál retrospektív vetítéssorozatot is rendezett, így még szemet szúróbb a régi, nagy filmek és az Every Thing Will Be Fine minőségbeli eltérése.

És ez még csak a versenyszekció volt: jónéhány filmmel jött még a Panoráma, ahol a viszonylag ismeretlen, leginkább „független filmes” rendezők között olyan mesterek neve is feltűnt, mint Hal Hartley (Ned Rifle – a Henry Fool-trilógia harmadik része), Anton Corbijn (Life) vagy Mark Christopher (54: a legendás New York-i klubról szóló, tizenhét éves film rendezői változata). Vagy éppen hatalmas figyelmet kapott, leginkább a főszereplő James Francónak köszönhetően – akit Wenders a három vörös szőnyeges fellépés miatt mr Berlinalénak keresztelt el idén –, Justin Kelly I Am Michael című filmje, illetve a román-bolgár-magyar koprodukcióban készült, és ezért számunkra is fontos, Tudor Giurgiu-film, a megalkuvásra nem hajlandó ügyész történetét Emilian Oprea kiváló alakításával feldolgozó mű, a De ce eu? (Why me…), amely sokak szerint a Berlinale egyik legjobb alkotásának számít.

Tudor Giurgiu: De ce eu?

Ezen kívül a fesztivállal párhuzamos számos esemény egyikeként a Cinema for Peace díjkiosztó gáláját emelném ki, amelynek egyik fődíjas filmje a Berlinale Specialban is szerepelt: a Selma, egy női, fekete rendező alkotása. Ava DuVernay Martin Luther King életének egyik rövid, de mégis igencsak fontos periódusát filmesített meg: amikor a szabadsághős az amerikai Selma városában segít kiharcolni a feketéknek a szavazati jogokat. A rendezőnő szerint bármilyen elismerés azt jelenti, nem szabad, hogy a fekete filmművészek elhigyjék, a világon az ő filmjeikre senki sem kíváncsi. A gála másik jelentős eseménye volt még, hogy a börtönből nemrég szabadult Pussy Riot, ukrán lázadó punk-aktivista duó Ai Weiweinek dedikált életműdíjat, és egy rövid videóval is színesítették a díjkiosztó eseményt.

Vagy külön kiemelt program még a Goldfinger című James Bond-film felújított változatának a bemutatója kapcsán Berlinbe látogató díszlettervező Ken Adam kiállítása a berlini Filmmúzeumban, ahol Adam rajzai, filmes díszlettervei tekinthetőek meg. Adam többek között Kubrick Dr. Strangelove-jának is a tervezője volt, ennek kapcsán a kreatív művész egy exkluzív mesterkurzuson a nagy mester elviselhetetlenségét és tirannikus jellemét is ecsetelte, majd hozzátette, szerinte Kubrick jellemében és művészi hozzáállásában Barbra Streisandhoz hasonlított a legjobban. A filmtörténet tele van meglepetésekkel.

Mint ahogy a Berlinale is, és ezért is várjuk izgalommal a ma estét, amikor fény derül arra, a fent ecsetelt versenyprogramból ki nyeri el az Arany Medvét. Bárki legyen is az, bármelyik film, az biztos, hogy nem volt egy unalmas év az idei sem, bár kicsit több jó film nem ártott volna a megmérettetésben részt vevő alkotások között.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk