Fám Erika

/ / /

· írta

Filmterápia, avagy miként gyógyuljunk filmmel?

Tanulmány

A 21. század, úgy tűnik, a terápiák kora: virágzik a pszichoanalízis, a lélekgyógyászat minden formája, a tudományos, az ezoterikus, a spiritualista terápiák számtalan formájával találkozhatunk, a Bach1-virágterápiától a zeneterápiáig, a szisztematikus pszichológiától a vállalati couchingig. Mind arra törekszik, hogy felszínre hozza mindazt, ami még valahol a kliensben,  a páciensben, az alanyban rejlik, és akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat – akik anyagi áldozatot hoznak ennek érdekében – remélik, hogy felszínre kerül valami önmagukból, amit még nem vagy csak nagyon hiányosan, felszínesen ismernek, illetve hogy megszabadulnak megannyi kellemetlen, többnyire lelki, életvezetési, szokásbeli nyavalyától.

Filmterápia és pszichoanalízis

A freudi dívány és a moziszék elég sok hasonlatosságot mutat. Mindenekelőtt kényelmes helyek. Olyan helyek, ahol képekkel találkozhatunk: mozgóképekkel. A filmterápia mint a pszichoterápia része (illetve a pszichoterápiák egyike) a művészetterápiától illetve a biblioterápiától határolódott el a 90-es évek Amerikájában. Részben pragmatista meggondolásból próbálkoztak a játékfilmmel mint terápiás eszközzel a biblioterápia (olvasásterápia) mellett: időtakarékosabbnak és hatékonyabbnak is tűnt, nem követelt akkora áldozatot a páciensektől, mint a könyvek olvasása. A filmterápia első mérföldkövének – s ez már tudományosan, a pszichológia vonzáskörében megalapozott munka –  Marsha Sinetar Reel Power: Spiritual Growth Through Film című kötetét tartják, amely 1993-ban jelent meg. Kezdetben a pszichoterápia részeként, mára már különálló terápiaként használják, bár számos nyugat-európai országban nem hivatalosan elismert módszer, amit az egészségügyi biztosítók nem fizetnek. Európában jóval később vált ismertté a fogalom és a módszer, de ma már számos pszichoterápiás központban használják – illetve pszichológusok magánpraxisokban specializálódtak a filmmel gyógyítás szakterületére. Bár nincs kialakulva egy egységes, általánosan elfogadott filmterápiás módszertan, már több határozott irányvonala is körvonalazódott.

Mint sajátos pszichoanalitikai-pszichoterápiás módszer, számos megnevezéssel illették és illetik a filmterápiát, gyakran beszélnek moziterápiáról (Cinema Therapy, Kinotherapie) vagy mozgóképterápiáról (Bewegungsbildtherapie) vagy videómunkáról (Video Work). Rent two films and let’s talk in the morning című könyvében a Hesley-Hesley szerzőpáros sajátos módszert dolgozott ki a filmértelmezés pszichológiai megközelítésére, amely a páciens értési sémáiból építi fel az önismeret és a problémamegoldás egyéni változatát. A mozi alkímiájának nevezik Hesley-ék azt a folyamatot, ahogyan a film három különböző fázisban fejti ki hatását: elsőként ajánlják, illetve „felírják” (prescriptive way) a páciensnek a filmet; ezt a tudatosítás, az eszmélés, az öntudatra ébredés (evocative way) szakasza követi, majd harmadsorban a katarzis, a feloldódás, az elengedés, így valamiképpen a megoldás (cathartic way) momentuma zárja a film-páciens találkozást.

Tony Richardson: Kék ég (Blue Sky)

A pszichológiai megközelítés szerint a filmterápiában nem mindegy, hogy milyen filmet választanak, tehát nem véletlenszerűen találkozik a filmmel a kliens, hanem jól megválogatott listát, sőt betegség-film csoportosítást használnak a terapeuták. Fontosnak tartják, hogy minél erősebb érzelmi töltettel rendelkezzen a film, lehetőleg pozitív gondolatokat közöljön, happy enddel végződjön és ne adjon alkalmat  a pesszimista világnézet megerősítésére, illetve ne legyen kudarcorientált. Ezek a listák olykor a nevetségességig leegyszerűsítik a film tartalmi vonatkozásait és kizárólag csak a narratívára koncentrálnak, többnyire amerikai filmeket tartalmaznak és messze nem veszik figyelembe a film képi hatásfokát illetve a katarzishoz vezető út lényeges mérföldköveit, mint a képi világ, a zene, a montázs. Számos amerikai praxis kínálatából szemelgetve, néhány példát válogattam a pszichés baj és arra receptszerűen felírt filmekből: depresszióra a Kék ég (Blue Sky, r. Tony Richardson, 1994), a Frida (r. Julie Taymor, 2002), skizofréniára az Egy csodálatos elme (Beautiful Mind, r. Ron Howard, 2001), a Kedves John! (Dear John, r. Lasse Hallström, 2010), az agorafóbiára a Tökéletes másolat (Copycat, r. Jon Amiel, 1995), a gyermekkori traumákra az Ezer hold (A Thousand Acres, r. Jocelyn Moorhouse, 1997) című filmeket ajánlják. Sok esetben a film témája azonos az ún. gyógyítandó lelki kórral, mintha kicsit összetévesztenék a gyógyításra várót a gyógyítás eszközének tartalmával. Vagy kutyaharapást szőrével? És a film a gyógyításban nem tesz mást, mint helyettesíti a tükröt, amelyben önmagukra ismerhetnek a nézők (a lelkibetegek)? Vagy mégiscsak több ennél a filmterápia?

A film mint antidepresszáns

A gyógyszerellenes hadjárat a pszichoanalízisben, a pszichiátriában, a lélekgyógyászatban eléggé előkelő helyet foglal el, sokszor komoly indokkal és megalapozott érvrendszerrel alátámasztva. A pszichofarmakák kiűzetésének mintegy természetszerűen az az egyértelműen pozitív hozadéka, hogy megnőtt a kísérletező kedv az alternatív gyógymódok keresésére, kipróbálására és új módszerek, eszközök bevezetésére. Így vált a 20. század utolsó évizedében Európában és Amerikában divatossá a filozófiai praxis, amely mintegy helyettesítette a lélekgyógyászok munkáját és nem betegségekben, hanem élethelyzetekben gondolkodtak, illetve gyógyszerek helyett gondolatokat ajánlanak2, vagy mozgást (Németországban eléggé elterjedt egy egészségvédő sportmozgalom, amely az Adidas statt Xanax nevet viselte) – ebben a közegben pedig egyáltalán nem valószerűtlen, hogy a filmet mint lehetséges gyógymódot, mint antidepresszívumot használták. A pszichológusok felfedezték a filmet – de nem mint az elemzés tárgyát, hanem mint olyasvalamit, ami hihetetlenül nagy hatással van a nézőre – és elkezdték használni. A lélektani praxisokban előforduló és használt filmek listája3 illetve  a mellettük szereplő részleges értelmezések majd' minden esetben arról tanúskodnak, hogy a pszichológusok nemigen járatosak a film(elemzés) meglehetősen ingoványos és zegzugos birodalmában, és aligha rendelkeznek filmelméleti, filmtörténeti ismeretekkel. Bár úgy tűnik, hogy a filmterápia hatékonyságához többek közt az efajta tudás is mérvadó lehetne. Arra azonban még várnunk kell, amíg az egyetemek felfedezik az éppen születőben levő filmterápiás módszer jelentőségét és keretet nyújtanak arra, hogy a leendő pszichológusok mélyebben átláthassák a filmet magát mint műfajt, hogy a későbbiekben ne csak használói, hanem értői, értelmezői, elemzői legyenek az alkotásoknak.

Julie Taymor: Frida

Azonban az a tény, hogy a filmterápiával dolgozó pszichológusok arra biztatják pácienseiket, hogy  a jobb közérzet érdekében úgy használják az otthoni filmgyűjteményüket, mint járóbeteg-patikát és a szívüknek kedves, megnyugtató filmekkel oldják feszültségeiket, minden bizonnyal sok esetben hasznosnak illetve hatékonynak bizonyult, mindenképp emberibb módszernek, mint a hangulatjavítók vagy az antidepresszívumok. Egyébként szerencsére sokunk, sokak számára sokszor nem kell receptre felírni filmeket, másrészt meg mindenképp elgondolkodtató, hogy a ma felnövekvő generáció és az átlagember filmfogyasztása gyakorta kóros a filmek mennyiségét és minőségét illetően, azonban nemcsak a pszichológusok feladata, hogy korrigálják, illetve gyógyítsák az ebből kialakuló függőségeket, lelki bajokat, hanem a szülők, a pedagógusok, a szakma felelőssége is, hogy elég gyakran hangsúlyozza, hogy a filmhasználat sem, a film mint gyógyszer sem mentes mellékhatásoktól. Sokszor és sokaknak kellene elmondani, hogy miként használjuk a filmet. És hogy vannak filmek, amelyeket – mint a fogyasztói társadalom és a manipulatív kereskedelem sok más termékét – jobb ott hagyni a polcon.

Logoterápia, egzisztenciaanalízis, filozófiai praxis, filmterápia

Nemcsak a freudiánus, pszichoanalitikai lélekgyógyászok használják a filmet mint terápiás eszközt, hanem a logoterápia illetve az egzisztenciaanalízis is nyitott ezirányba. A harmadik bécsi pszichoterápiás iskola, a logoterápia és az existenciaanalízis megalapítója, Viktor E. Frankl az embert elsősorban mint gondolkodó lényt definiálja és az ember szellemi dimenzióját emeli ki: úgy tartja, hogy az élet értelmének a keresése és az ebből fakadó motiváció döntően befolyásolja viselkedésünket, gondolkodásunkat és érzelmeinket. Frankl az embert antropológiai nézőpontból, a maga teljességében próbálja látni, problémáit pedig ennek a tükrében orvosolni. Ez a filozófiai irányultságú pszichoterápiás iskola mindenekelőtt az értő, értelmes emberrel foglalkozik, ezzel pedig megnyitotta kapuit a film mint terápiás lehetőség előtt is. Igaz, csupán a 21. század első évtizedében, ezúttal német nyelvterületen, főként az osztrák terapeuták körében vált divatossá, hogy más módszerek mellett a film segítségét is kérjék a logoterápiában, az egzisztenciaanalízisben, illetve a filozófiai praxisokban. Georg Schmid 2005-ben jelentette meg a Freud / Film avagy a mozi mint orvosság című könyvét, Jaspers és Unterberger Mozi  a fejben. Pszichológia és film Sigmund Freud után című könyve 2006-ban került az olvasók kezébe, azonban Otto Teischel foglalkozott részletesen a filmterápiával, mint pszichoterápiás, logoterápiás és egzisztenciaanalitikai módszerrel a A filmjelentés mint önmagunk felé vezető út. Bevezetés a filmterápiába című könyvében, kapcsolatot teremtve a filmterápia és a filmfilozófia között is.

Lasse Hallström: Kedves John! (Dear John)

A filmelmélet bizonyos értelemben felfedezte a lélektant és a pszichológiai vonatkozásokat előtérbe helyező módszer a filmelemzés sajátos területe lett, amely Magyarországon, Európa-szerte, Amerikában is teret hódított, többek közt számos konferencia ad lehetőséget szakemberek találkozására, másrészt a feminista filmelmélet, a varratelmélet és neoformalista filmelmélet nyitott kapukat a lélektani filmértés irányába. A pszichológia viszont még nem fedezte fel a filmet, a filmelméletet, hogy érdemben (mint tudomány a tudományt) megszólítsa, illetve egyelőre csak a gyakorlati oldalról, a terápia szemszögéből közelíti meg. Pedig a filmet a filozófia is vonzó területnek tekinti, a film filozófiája nemcsak az egyes filmek elemzésére vállalkozik és nemcsak filmtörténeti és filmelméleti vonatkozásában tárgyalja a mozgóképet, hanem mint medialitásában egyedi konstrukciót, vizuális fenomént. Gilles Deleuze-t tekinthetjük a filmfilozófia úttörőjének, de valójában csak a 21. század elején kezdtek el igazán foglalkozni a film filozófiájával: a filozófiai praxisokban alkalmazott filmterápiás, illetve filmes módszerek lassan megalapozott elméleti háttérrel is rendelkeznek.

A gyógyító film. Filmmel szellemi és lelki épségünkért!

Aligha megkérdőjelezhető, hogy a film mozgóképes világa áll a legközelebb a belső képeink struktúrájához, hiszen álmaink, a képzeletünkben megjelenő események, az emlékeink, az irányított imagináció, a pszichológiában alkalmazott hipnózis valójában nem mások, mint saját mozgóképeink, amelynek sokszor akaratlanul, a tudatalattink irányításával mi magunk vagyunk a rendezői. És éppen ennek köszönhető, hogy annyira közelinek érezzük és annyira vonzódunk ehhez a világhoz, mintha csak saját belső filmjeinket keresnénk, mintha elveszített vagy elfelejtett saját mozgóképeink után kutatnánk és gyakran valóban mégha megfogalmazatlanul is ott van egy rejtett dezsávű, egy kimondatlan felismerés, felfedezés, a mindenkori lehetséges katarzis mellett. Az is igaz, hogy a filmek nagyon erősen hatnak érzelmeinkre, könnyen meghatározóak tudnak lenni gondolkodásunk alakulásában, alakításában. Erről Wittgenstein A filozófiai vizsgálódásokban4 úgy érvelt, hogy gondolkodásunk mindenek előtt képi jellegű (sőt, szavaink is valójában képi gyökerűek, képpé tehetőek, képi kapcsolatokkal rendelkeznek) és ha lehetne hasonlítani valamihez, akkor ma már kiegészíthetnénk azzal, hogy nagyon filmszerűen működik, vagy legalábbis minden bizonnyal létezik a gondolkodásunknak egy olyan rétege, amely képi eredetű és képi jellegű: mozgóképjellegű.

John Amiel: Tökéletes másolat (Copycat)

Nem véletlen, hogy vonzódunk, kötődünk, sokszor függünk a filmtől, mint életünk szerves részétől. Az természetesen sok esetben kérdés marad, mint annyi minden esetében, hogy ezt a világot önmagunk segítségére használjuk-e vagy önmagunk ellen fordítjuk vagy hagyjuk, hogy mások ellenünk fordítsák. A film éppen annyira tud ártani, mint amennyire képes segíteni, ha megfelelő időben, élethelyzetben, megfelelő értelmezéssel és megfelelő külső segítséggel (ha arra szükség van), fogyasztjuk, élvezzük, átengedjük magunkat a filmes élvezetnek, rettenetnek, nevetésnek, könnyeknek. Hogy filmklubban, moziban, pszichológiai vagy filozófiai praxisban keressük-e a filmmel való találkozást és az attól remélt gyógyulást, egyéni választás kérdése, sokszor egy baráti társaság is elegendő ahhoz, hogy a filmes élmény és az esetleges lelki megkönnyebülés megvalósulhasson.

Az mindenképp újszerű a filmterápiás módszerek mindegyikénél, hogy középpontbe kerül az egyéni filmes interpretáció, illetve az irányított, szubjektivitásra építő filmelemzés, amely sok kényes élethelyzetben jelenthet bárki számára segítséget önnön belső világának megértéséhez. Önismeretünk útján jó fogódzó lehet egy-egy film – főként ha ehhez valaki megfelelő szakmai (filmes, pszichológiai, filozófiai) iránytűt ad a kezünkbe. A filmterápia egy a számos terápia közül, amelynek hatékonysága nagy mértékben függ a terapeuta személyiségétől, képzettségétől, jártasságától. És mindezt azért, hogy ne csak a filmkészítők számára járjon ki az a privilégium, hogy gyógyuljanak a filmkészítás által, illetve megszabadulhassanak kényszeres lelki kínjaiktól). Woody Allen ezt úgy fogalmazta meg, hogy számára a filmkészítés terápia a depresszióra: „Az intézetekben kosarakat fonnak. Én filmet csinálok.”5

Bibliográfia

  • Hesley, J.W. & Hesley, J.G. (2001). Rent Two Films and Let’s Talk in the Morning: Using Popular Movies in Psychotherapy. New York: Wiley
  • Jaspers, K.; Unterberger, W. (2006). Kino im Kopf. Psychologie und Film seit Sigmund Freud. Berlin: Bertz + Fischer
  • Teischel, O. (2007). Die Filmdeutung als Weg zum Selbst. Einführung in die Filmtherapie. Norderstedt: BoD
  • Sinetar, M (1993). Reel power: Spiritual growth through film. Ligouri, Triumph Books
  • Schmid, G. (2006). Freud/Film oder das Kino als Kur. Wien: Sonderzahl
  • Wittgenstein, L (1988) Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz Könyvkiadó
Jocelyn Moorhouse: Ezer hold (A Thousand Acres)

1 A Bach-virágterápia nem a zeneszerzőről kapta nevét, hanem a módszer kidolgozójáról, Edward Bach (1886–1936) angol orvosról.

2 Lou Marinoff: Plato, Not Prozac, 2000

3 A leggyakrabban használt filmek a németországi pszichológiai praxisokban: Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994), Hétköznapi mennyország (As It Is in Heaven / Sa som i himmelen, Kay Pollak, 2004), Idétlen időkig (Groundhog Day, Harold Ramis, 1993), Egyedül nem megy (Ensemble, c'est tout, Claude Berri, 2007), Ébredések (Awakenings, Penny Marshall, 1990), Sült zöld paradicsom (Fried Green Tomatoes, Jon Avnet, 1991), Billy Elliot (Stephen Daldry, 2000), Kóristák (The Chorus / Les choristes, Christophe Barratier, 2004)

4  „Mi az tulajdonképpen, ami előttünk lebeg, amikor egy szót megértünk? - Nem olyasvalami, mint egy kép? Nem lehet egy kép? - Nos, tételezd fel, hogy amikor meghallod a "kocka" szót, egy kép jelenik meg előtted. Mondjuk egy kocka rajza. Mennyiben mondhatjuk, hogy ez a kép a "kocka" szó valamely használatához illik vagy nem illik?” (Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz Könyvkiadó, 1998, 450. old.)

5  “My films are therapy for my debilitating depression. In institutions people weave baskets. I make films.” ― Woody Allen

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.