Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Az út a jutalom

Paul Thomas Anderson: Inherent Vice / Beépített hiba

Kritika

A patent-dramaturgia és a nézők kezét markoló lineáris narratíva iránt lelkesedők menthetetlenül el fognak veszni a Beépített hiba következetesen szétzilált cselekményvezetésének fekete lyukaiban.

Senkinek sem volt fogalma arról, hogy a Hosszú álomban ki ölte meg a sofőrt. Se Howard Hawks nem tudta kihámozni Raymond Chandler noir-alapművéből, se a forgatókönyvírók. Hawks megkérdezte Chandlert, mire az író azt válaszolta, hogy erre ő is kíváncsi lenne, mert lövése sincs róla. Ha pedig valaki képes megemészteni ezt a film noir mesterremekének ütőerére tapintó anekdotát, akkor az már majdhogynem fel is van készülve Paul Thomas Anderson legújabb filmjének szemkápráztató, zsákutcákkal teli labirintusára. A patent-dramaturgia és a nézők kezét markoló lineáris narratíva iránt lelkesedők viszont menthetetlenül el fognak veszni a Beépített hiba következetesen szétzilált cselekményvezetésének fekete lyukaiban.

Inherent Vice

Beköszönt 1970, a hippik lemaradnak és eltünedeznek, jön Nixon a sunyiság permutációival. Doc Sportellót (Joaquin Phoenix elképesztő, mint mindig), a molekuláira szétszívott jótét magánhekust a közös múltjukból előbukkanó rejtélyes végzetasszonya (Katherine Waterston) egy még rejtélyesebb bűnügy felgöngyölítésére kéri meg. A nyomozás ugyan meg is kezdődik, de a mesélhető történet itt véget is ér, jönnek a meredekebbnél meredekebb karakterekkel teli epizódok, melyek mintha egy illendően befolyásolt elme szilánkjai lennének. A nagyszerű humorral és a háttérben lebegő melankóliával teli jelenetek bizarr alakváltásai során pedig mintha Doc megváltástörténete formálódna, de aztán talán mégsem.

Anderson ugyanis meghajtja fejét Pynchon adaptálhatatlannak vélt regényeredetije előtt (először az életműben), és apránként elveszejti az ok-okozatiság és a logikus akció-reakció délibábjára meredő nézőt egy olyan mesterien kivitelezett, milliméterekre kigondolt káoszban, amit csak nagyon kevesen tudnának ma ép egésznek feltüntetni.

Inherent Vice (2)

Anderson fogja Pynchon tömör, sűrű, sokat- és sok szinten beszélő pszichedelikus lötyögésű noir-kaleidoszkópját, és úgy dolgozza meg annak spirituális kataklizmákkal, kritikus korszellembeli megfigyeléseivel, lakonikus szürreállal megterhelt extatikus motívumhalmozását, hogy az még éppen elcsípi az ingerküszöböket. A kilógó narratív lólábak és az őrült módon összekócolt karakterközi viszonyrendszer által első látásra kíméletlennek tűnő széttartó filmmonstrum azonban mégis kikerekedik. Organikus, melaszos állaggal szétfolyó amorf szerkezetű alkotás ez, mely formájában referál a bámulatos figurák fantazmagórikus kettősbeszédére, és a hallucinációktól görbe, megfoghatatlan cselekményre egyaránt.

Egyfajta hangulatkísérlet, két és fél órás kusza jelenetköltemény válik így a filmből, melyben ugyan ott lapulnak a Hosszú álom, A hosszú búcsú, a Kínai negyed, A nagy Lebowski, valamint a Félelem és reszketés Las Vegasban distinktív jegyei , csak épp kásásan, gatyájukból kirázva, hol alázatosan megidézve, hol pedig kimiskárolva. Csak el kell ereszteni a rögzült percepciós normákat, és hagyni kell, hogy a meditatív pszichedelikus zene, a statikusan keretezett hosszú beállítások, a tejüvegen átszűrt színek, a lassú közelítések, és a megmagyarázhatatlan eredetű narrátor (Joanna Newsom tündéri) noir-lírája elmélyítsék a semmiből előtörő, vibráló gondolatokat. A történet majd összeáll – második vagy harmadik újranézésre. El kell fogadni, hogy olyan detektívtörténet ez, melyben alig oldódik meg valami. Ahogy mondani szokás, az út a jutalom.

Inherent Vice (3)

A Beépített hibát mozgató torz cselekménycsökevény azonban csupán nagyítóüvegként szolgál a szerzők számára, melyen keresztül rápisloghatnak a lényegre. Az pedig nem más, mint a ’60-as évek szandálos idealizmusának és a ’70-es évek erőszakos kommerszkultúrájának frontális karambolja. Minden rezdülésében ott tündököl a konzervatív új évtized cinikus és paranoid kontrollja által felemésztett anti-materialista – és szintén paranoid – hippilózungok összeférhetetlensége. A két kor metszéspontja pedig a leáldozásban van. Doc és kvázi-antagonistája, a sztárzsaru Big Foot (Josh Brolin hatalmas) párbeszédeiben ütközik a Charles Manson által kivéreztetett Woodstock-aranykor a hippiüldöző nixoni rendőrület vasszigorával. Az ellenkultúra ellenkultúrája lesújtott, Hunter S. Thompson is megírta.

Inherent Vice (4)

Szomorú film ez tehát, a látszat ellenére is. Mindenki menekül a neonködös nosztalgiába, mindenkit elmulasztott vagy rossz döntések kísértenek. Épp ezért a Beépített hiba nem lóg ki Anderson munkáságából. Noha a könnyed alaptónus miatt sokan a Boogie Nights és a Magnólia társfilmjének vélik, mégis inkább sorolható legutóbbi két filmje mellé. Míg ugyanis a Vérző olaj a halálban született amerikai kapitalizmus teremtéstörténete, a The Master pedig a háború utáni tétovaság és csőd filmje volt, addig a Beépített hiba a kaliforniai kamu-étosszal felemelkedő, sajátjait is elnyomó autoritás emlékműve. Súlyos pillanatok ezek, amikor a nagy álmok rémálomba fordultak. Sem Daniel Plainview, sem Freddie Quell nem jut el a boldogsághoz, a saját jószándékának és morális tisztaságának áldozatául eső Doc Sportello viszont igen, noha kizárólag tiszavirág életű boldogságról lehet szó. Mert ami elromolhat, az el is romlik. Erre utal a film címe is.  

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Beépített hiba (Inherent Vice)

Beépített hiba (Inherent Vice)

Amerikai vígjáték, bűnügyi, filmdráma, 2014. Rendező: Paul Thomas Anderson. Szereplők: Joanna Newsom, Katherine Waterston, Joaquin Phoenix, Jordan Christian Hearn, Jeannie Berlin, Josh Brolin, Eric Roberts, Serena Scott Thomas, Benicio Del Toro, Owen Wilson, Reese Witherspoon.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8 · 9 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film