Nem gondoltam volna, hogy egy pilledt szombat délután egy vadonatúj amerikai film képes lesz meggyőzni arról, hogy egy minta-magánéletet élő családapa veszélyesebb a társadalomra nézve, mint egy életfogytiglanra ítélt látszólagos vadállat, akinek szám szerint 17 emberölés van már a számláján. Pedig meggyőzött.
Wade Porter (Stephen Dorff) teljesen átlagos férfi, aki nehéz munka árán a semmiből épített ki magának jól működő üzletet, hogy gondtalanul élhesse mindennapjait menyasszonyával, Laurával (Marisol Nichols) és kisfiúkkal, Michaellel. Ez az ijesztően tökéletes élet már az első néhány percben szertefoszlik, amikor Wade „véletlenül” megöl egy pitiáner tolvajt, aki az éjszaka leple alatt betört a házukba. Wade menthetetlenül börtönbe kerül: emberölés, három év. A párocska belenyugszik a tényekbe, visszafelé számlálják a napokat, szerelmesen pillantanak egymásra az üvegfalon keresztül, ám megfeledkeznek egy nagyon fontos részletről: a börtönben teljesen másak a túlélési és az időviszonyok mint odakint.
A leginkább kaszkadőrködéseiről „híres” rendező, Ric Roman Waugh (aki mellesleg ilyen filmekben „szerepelt”, mint a They Live, Lethal Weapon 2, Tango & Cash, Total Recall, True Romance, The Crow) egy olyan veszett világba vonultatja be az ártatlan nézőt, amelynek a kinti élethez aligha van köze. Persze már csontig vannak rágva az „idebent mit sem érnek a kinti törvények” és az ehhez hasonló mondások, számtalanszor láttuk már, hogyan működnek a rács mögötti klikkesedések, és azt is tudjuk, hogy ha nem kötelezed el magad valamelyik oldalra, akkor egyedül nem sok esélyed van a túlélésre. Az már csak természetes, hogy nem te választod meg, hogy melyik oldalra állsz, hanem éppenséggel az oldal választ meg téged.
Wade börtöne éppen olyan rettenetes, és éppen annyi félelmetes tömeggyilkossal van tele, mint bármelyik hasonló intézmény. A vicc azonban az, hogy a legnagyobb veszélyt nem is a színes kis közösség jelenti, hanem az őket felügyelő, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, emberbőrbe bújtatott állati alkalmazottak. Közülük is a legveszélyesebb Jackson főhadnagy (Harold Perrineau), aki megkérdőjelezhetetlen igazságosztónak képzeli magát (ő az, aki mellékállásban a legkenyérrekenhetőbb apuka). Az ő keze alatt az elítéltek csupán rokkant marionettfigurák, akik el-elcsuklanak a zsinór súlya alatt, legtöbbjük pedig soha többé nem áll talpra.
Ebbe a családias fészekbe érkezik meg az ország egyik leghírhedtebb tömeggyilkosa, John Smith (amúgy létezik ennél átlagosabb amerikai név?), aki a maga 17 áldozatával roppant nagy tiszteletnek örvend a szigorított berkeiben. Muszáj megemlítenem, hogy az őt alakító Val Kilmer valami hihetetlen változásokon ment keresztül, megijedtem, amikor megjelent. Mintha Hulkot összecsapták volna Kurt Russellel (vagy akár mondhatnám, hogy Snake Plisskennel, hiszen megnyilvánulásaiban a szűkszavú félszeműt juttatta eszembe), és átmaszkírozták volna Jeff Bridgesre. Körülbelül így néz ki. Dús szakálla van, és egyedül ő engedheti meg magának, hogy szemüveget hordjon (a fogak is igen hamar hullnak odabent, nemhogy valaki még divatizáljon is). Tökéletesen passzol a benti világba, mégsem ott lenne a helye. Az elítéltek hada is rendkívül jól meg van válogatva, az őket alakítók zöme valóban ült már börtönben, így nem csoda, ha minden mozdulatuk hiteles.
Az életfogytiglanra ítélt Smith szüntelenül bátorítja Wade-et, akinek akarva-akaratlanul nyúlik a büntetése. Laura már nem bírja elviselni a várakozást, nincs pénze, a fiának pedig apa kell… Valaminek muszáj történnie, hogy Wade megoldást találjon. De vajon hány ember élete szükséges a már rég megérdemelt szabadsághoz? Elárulom: nagyon sok.
Filmünk végig ebben a klausztrofób „benti” világban játszódik, legtöbbször remegő kézikamerás felvételek segítenek belehelyezkedni a börtön hasonlóképp ingatag világába. A készítők nem fukarkodnak az izgalommorzsákkal sem, majdnem minden percben történik valami újdonság. Amikor új karakter tűnik fel a képernyőn, már előre tudni, hogy néhány perc múlva megbánja, hogy valaha is feltűnt a színen – a nézővel ellentétben, akiről nehezen tudnám elképzelni, hogy megbánja ennek az összehangolt, vérbő 100 percnek a végigülését.
Több amerikai rendező is megtanulhatná végre, hogy hogyan érdemes filmet készíteni, ha már minden jöttment késztetést érez, hogy írjon és rendezzen. A Felon nagyszerű példa arra, hogy egy egyszerű történetből és néhány jó arcból milyen sokat ki lehet hozni, még akkor is, ha a végtermék és tanulsága kissé szájbarágós és gyakorlatilag nem mond semmi eget rengetően újat vagy meglepőt. A gondos rendezésnek, a rendkívül jól megformált figuráknak és az ezeket a figurákat életre keltő színészeknek hála, meg merészkedem kockáztatni a kijelentést, hogy ezidáig az év legkomolyabb filmes termését láthattuk a tengerentúlról.
