Csiger Ádám

/ / /

· írta

Farkasok és bárányok Mike Nichols-portré Tanulmány

A tavaly 83 évesen elhunyt Mike Nichols figyelemreméltó és sokszínű rendezői életművet hagyott maga után, amit többek közt egy-egy Oscar-, Grammy-, Emmy- és Tony-díj is bizonyít.

Sikeres és direktori munkásságára is hatást gyakoroló komikusi és színházrendezői pályája után a Nem félünk a farkastól és a Diploma előtt című művekkel kezdte filmes karrierjét. Papíron nincs itt semmi látnivaló: mindkettő hű adaptáció, előbbi sikeres színdarab moziváltozata, utóbbi regényen alapul. Viszont a rendezőt főleg e filmek alapján tartották auteurnak és emlegették vele kapcsolatban a modern európai művészmozi hatását is. Nem személyes és eredeti történetek (ahogy későbbi munkái sem), de azok nélkül is lehet szerző egy direktor, hisz ő dönti el, mit és hogyan adaptál. E két mű ráadásul sokban hasonlít. Családi drámák (ha csak spirituális síkon is), melyek korabeli társadalmi állapotokról, azon belül generációs különbségekről szólnak. Előbbiben egy középkorú és egy fiatal pár ismerkedik meg, utóbbiban a főhős egy idősebb nővel kezd viszont (de a debütálásban is ifjú szűri össze a levet egy nővel, aki az anyja lehetne).

Mike Nichols (1931-2014)

Nichols épp akkor vitt Broadway-t Hollywoodba, amikor az amerikai filmben lazult az (ön)cenzúra. Ami a kor társadalmi változásainak (szexuális forradalom, liberalizálódás) eredménye, melyeket e két film is bemutat, elég az emancipált, házasságukban boldogtalanná vált nőkarakterekre gondolni. Tapasztalt nők csábítanak el útkereső, naiv, romlatlan fiúkat, akiket konformizmus fenyeget az elidegenedett, kiüresedett idősebb generáció képében – nem véletlen, hogy sokan ifjúsági ellenkultúrát emlegettek. Az idősebb nő mindkét filmben antagonista, aki – az általa képviselt szexualitással együtt – útjába áll két egymáshoz tökéletesen illő fiatal szerelmének. A Diploma előtt hőse például „dögös anyuka” szeretőjének lányába esik végül bele, majd egy – újabb – házasságot hiúsít meg a blaszfémikus fináléban, a mű pedig felforgató szexfilmből régimódi romkomba megy át. Felnőtté váló hősei azzal is lázadnak, hogy ellenállnak, a hagyományos normákat sértő kapcsolat nem romantikus tiltott affér, hanem mindkét filmben árulás, átverés, megcsalás, ami végül fenyeget egy teljesen szokványos szerelmet.

Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf?, 1966)

E filmek egyszerre festenek korképet és mutatnak szerzői jegyeket, hisz az emblematikus ellenkultúra-film évekkel később már máshogy nézett ki. A Harold és Maude a szülők helyett a fiatalok nihilizmusára helyezi a hangsúlyt, akiket pedig a kettővel korábbi generáció vált meg: itt már vérbeli tiltott szerelmet látunk, hisz a tinihős olyan nőbe szeret bele, aki nem az anyja, hanem a nagyanyja lehetne. A realistább, még ironikusan is ritkán utópista és idealista Nichols-nál a transzgresszió, a normasértés bonyodalom, nem megoldás. Tézist (alapszituációt) antitézis (az abból való kitörés) követ, de nincs igazi szintézis, a hősök nem sokat tanulnak, inkább csak helyreáll a kezdeti rend (azaz a tézis). A határsértés – e filmekben a házasságtörés, promiszkuitás – itt amolyan Bahtyin-féle karnevál, ami nem lerombolja, hanem megerősíti a fennálló rendet (ez esetben az azonos korúak kapcsolatait). Ez a kiábrándultság a kor közérzetét is tükrözte, de az ironikus, ambivalens hangnem állandó motívuma az életműnek, Nichols tehát nem pusztán úszott az árral. A Diploma előtt hozott neki nagyobb alkotói szabadságot: a fiatal főhős lehetett volna ugyanolyan szálas legény is, mint a Nem félünk a farkastólban, de Nichols az intellektuel megjelenésű Dustin Hoffman mellett döntött, személyében talán alteregót is prezentálva, hisz ő maga is kívülálló és messziről jött underdog volt Berlinben született orosz zsidó emigránsként. Egyre inkább kiábrándult, pesszimista filmjeinek felnőtté váló hősei kirekesztő, cinikus, önző, ellenséges és veszettül versengő társadalomban találják magukat.

Diploma után

A 22-es csapdája szintén adaptáció, de ez sem filmszerűtlen, elég a képi gegekre és szürreális víziókra gondolni. E művének is ironikus, feketén komikus, szatirikus a hangneme, a főhős zendülése ismét reménytelennek bizonyul, a környezete nem ereszti. A háború ezúttal egyszerre félresikerült forradalom és az idősebbek által a fiatalokra örökített, kényszerített misszió, csak a helyszín nem a Diploma előtt kertvárosa többé, hisz a miliő immár a II. világháború (parabolaként pedig a vietnami). Mindezt az ábrázolt világégés már a konspirációs paranoiathriller zsánere felé viszi, a hős immár nem egy nővel való viszonyán keresztül esik bűnbe, inkább felelőtlen, pihentagyú, inkompetens feletteseitől van félnivalója, akik visszaélnek az ügy eszméjével. E film is a korhangulat elevenébe vágott, de művészmozis stílusa miatt a siker elmaradt – Nichols talán épp ezért evezett kommerszebb vizekre.

Diploma előtt (The Graduate, 1967)

De csak a Testi kapcsolatok után, amely Nichols legelső filmjeihez hasonlóan két párt állít a középpontba, akik közt ezúttal is hűtlenség az interakció. Míg az első két film ifjú hősei saját megállapodott, kiégett idősebb verzióikat láthatták szüleik generációjában, ezúttal a négy főhős egykorú. Az első két mozi egyszerre mutatott felnőtté válást és életközépi válságot, itt előbbit követi az utóbbi, Nichols ugyanis szexuális ébredésüktől középkorukig követi figyelemmel hőseit, „ilyen volt, ilyen lett” stílben. Egy álomgyári románc a szerelem tetőpontján ér véget, Nichols viszont megmutatja azt is, mi történik ezután. Nincs happy end, se üdvözülés, se megváltás, az élet megy tovább. Hősei idealistákból konformista házasokká válnak, mint a Nem félünk a farkastól idősebb párja. A karakterek itt is ellentétpárok: Nicholson hőse nőfaló csábító, legjobb barátja, Garfunkel karaktere naiv romantikus. Utóbbi egy tapasztaltabb, emancipált nő mellett köt ki, aki viszont titokban csalja legjobb cimborájával, sőt a szüzességét is a macsóval veszíti el. Szexragadozóból tehát ezúttal kettő van, akik összeesküdnek a partnercseréből ezúttal kimaradó főhős ellen. Ellentétben a Diploma előtt hősével és hasonlóan a Nem félünk a farkastól idősebb férfijához, a protagonista ezúttal nem részese az átverésnek, hanem áldozata. A két nyitófilm alkalmával az idősebb nő és a fiatal férfi viszonya volt a bonyodalom, itt viszont nem anya és lánya együttes meghódítása a konfliktus, mint a Diploma előttben, hanem a főhős elárulása legjobb barátja és barátnője által. A tragikumot fokozza, hogy a protagonista sosem szerez tudomást átveréséről. A fősodorban egy ilyen magas labdát minden rendező lecsapott volna, Nichols viszont kikosarazza a szappanoperás nagyjelenetre vágyó publikumot, szemtelenül beígéri a drámát, és végül megtartja magának.

Testi kapcsolatok (Carnal Knowledge, 1971)

„Hangos vagyok, közönséges vagyok, de nem vagyok szörnyeteg” – mondja a Nem félünk a farkastól idősebb nőkaraktere, és ez Nichols mottója is lehetne. Nicholson férfiállata antagonista, nem protagonista, a rendező rögrealista nőábrázolása után pedig immár a másik nemről fest pesszimista képet. A szabados szexualitást ezúttal is már-már konspirációként ábrázolja, a materialista nőcsábász és az érzékeny intellektuel közül pedig az előbbi jut boldogtalan sorsra. Mindez alapján nehéz megítélni Nichols mondanivalóját, és eldönteni, hogy a szexuális forradalomról volt-e negatív véleménnyel, vagy progresszív ábrázolásmódot legitimizált Hollywood-kompatibilissé egy-egy alibi tanmesével.

Képeslapok a szakadékból

A delfin napjával kezdődött a direktor hanyatlása, hisz mégiscsak egy beszélő delfines filmről van szó. Több főhőséhez hasonlóan behódolt (ő Hollywoodnak), egyre inkább iparos üzemmódba váltott és konvencionálisabb mozikat készített. Viszont erre is előszeretettel reflektál, ráadásul munkái rejtetten továbbra is mutattak szerzői jegyeket. E filmjének „őrült tudós” sci-fi hőse olyan hűvös viszonyban áll céges feletteseivel, mint egy öntörvényű rendező az Álomgyárral. A főhős és élettársa egy nőstény és egy hím delfint tanít meg beszélni, akik egymásba szeretnek. Ismét egy idősebb generáció domesztikál egy romlatlan fiatalabbat egy jelképes családban, csak utóbbiakat az uszonyosok képviselik. A „gyerekeket” ezúttal is becsapják, csak nem közvetlen mentoraik, hanem a társadalom elitje. A harmonikus, paradicsomi ember-állat kapcsolatot ábrázoló utópia is konspirációs paranoiathrillerbe fordul (A 22-es csapdája után szabadon), amikor a szuperintelligens delfineket merényletre akarják felhasználni. Az establishment iránt bizalmatlan hangvétel ezúttal happy enddel záruló tündérmesében oldódik fel, e film A 22-es csapdája gyerekmese-változata. Bár ha úgy vesszük, Nichols talán csak rátett egy lapáttal az iróniára.

A 22-es csapdája (Catch-22, 1970)

A Kincs ez a nő kosztümös fekete (tragi)komédia, az előző filmjéhez hasonlóan bohó és régimódi, de ez is háromszögkapcsolatról és lányszöktetésről szól. Két csaló próbál csábítással kiforgatni örökségéből egy gazdag nőt, ám pórul járnak. A nőknek a századelőn férjnél kellett lenniük ahhoz, hogy átkelhessenek egy államhatáron, ám a hősnő szeretője még házas, így csak társához mehet hozzá – aki azonban túl jól játssza a férj szerepét.

A Silkwood és a Féltékenység egyaránt egy nő intellektuális ébredését, felemelkedését mutatja be nagy átveréseket tartogató környezetben. Előbbiben egy nukleáris gyárban dolgozó munkás szembesül főnökei súlyos felelőtlenségével és visszaéléseivel, aminek hatására egyre tevékenyebbé válik a szakszervezetben, utóbbiban a hősnőnek hűtlen férjéből (ki más, mint Nicholson) lesz elege. Atmoszférájuk paranoid, ami a tragikus igaz történeten alapuló Silkwood esetében vág húsba igazán. E film idealista hőse azért dolgozik fáradhatatlanul, hogy megóvja munkatársai és még jópár millió amerikai egészségét, kollégái azonban gyűlölik és túlbuzgónak tartják, mivel a gyár bezárásával elveszítenék az állásukat.

Silkwood (1983)

A Biloxi Blues felnőtté válási kiképzésfilm, a Testi kapcsolatok szexuális ébredéstörténetének ötvözése A 22-es csapdája háborús szatírájával. Nichols hősei két csoportra oszthatóak: ártatlan báránykákra (mint e film kölyökképű ifjonca) és gonosz farkasokra (a nyitó két film női csábítói vagy Nicholson domináns macsói). Az Előtted az élet és a Gyilkos vágyak előképének is tekinthető Dolgozó lányban az emancipálódó underdog hősnőt átverik: a titkárnő nagy ötletét ellopja a főnöknője. Ebből a jellegzetesen Nichols-féle társadalom-, és azon belül kapitalizmus-kritikus alaphelyzetből, na meg a sikeres, tapasztalt, mentoráló nőkaraktert felvonultató háromszögkapcsolatból azonban ezúttal már romantikus tündérmese lesz A delfin napja együgyűségét idézve.

A Csak egy lövés „O.J. Simpson ügyvédjére” hajazó protagonistája egy rablótámadás okozta emlékezetkárosodása után felnőtt fejjel újra tanulja az életet, és végül hátat fordít a korrupt társadalomnak. A 22-es csapdája hőséhez hasonlóan merényletet szenved el, és koppan akkorát, mint a Dolgozó lány főnöknője – újabb bukástörténet Nicholstól, ezúttal paranoiathrillernek álcázott felnövésfilm formájában. A Farkas a tipikus Nichols-mozi horrorváltozata Nicholson szokásos vadállati (ezúttal szó szerint nőfaló) magánszámával. A rendező alteregója immár egy mentor, akit protezsáltja árul el és túr ki az állásából, ami rímel arra, hogy időközben ő is régimódi mesterré avanzsált. („Gyáva vagyok munka nélkül maradni az én koromban” – így alkuszik meg a hős.) Ami elromolhat, az Nicholsnál el is romlik, ez most a farkaskór képében ölt testet.

Farkas (Wolf, 1994)

A Hollywoodban játszódó Képeslapok a szakadékból (melo)drámája szatirikusabb munkáinak sorát gyarapítja. A nemzet színe-java politikai szatíra Clintonról. „Sosem a csalfa kárhozik el, mindig a megcsalt!” – halljuk, ez Nichols szlogenje is lehetne. Az ifjú hős idealistaként csalódni kénytelen bálványozott politikus mentorában és a népben is, végül kiábrándul és megalkuszik. A nőfaló ufó alkalmával a paranoiathriller az idegen inváziós sci-fi képében jelenik meg. Szexkomédia is egyben, hisz a főhősnek egy földi nőt kell teherbe ejtenie (több Nichols-féle újonckarakterhez hasonlóan szüzességét veszítve el), miközben a földönkívüliek társadalma éppoly disztópikus és elidegenedett, mint a Diploma előtt felnőtteinek világa.

Mike Nichols háborúja

A Közelebb ugyancsak korhangulatról mesél, a szexet vizsgálja az internet érájában, de tartalmilag a legkorábbi (két-két párocska harcára épülő) filmjeihez való visszatérésként is tételezhető. Ezúttal is kipipálható a macsó karaktere, akinek fiatalabb férfi ellenpólusa immár nemcsak szexuálisan tapasztalatlan, de a szó szoros értelmében gyászhuszár (nekrológokat ír). Előbbi egy magához illően érett, emancipált nővel jön össze, utóbbi egy fiatal naivával. Megcsalásból, kerítésből, kizsákmányolásból ezúttal sincs hiány: a két idősebb karakter az ifjú író gyerekes trollkodásának köszönhetően jön össze, miközben a fiatalabb férfi sztriptíztáncos szerelme magánéletét teregeti ki regényében. Ezúttal sincs tartós határáthágás: hiába a partnercsere „a szomszéd kertje mindig zöldebb” alapon, érettebb az érettebbel, zsenge a zsengével marad.

A nemzet színe-java (Primary Colors, 1998)

Az Angyalok Amerikában a Madárfészek című filmje továbbgondolásaként is tételezhető (mely az Őrült nők ketrece remake-je), ugyanakkor vad stilizáltsága okán visszatérés korai műveihez. A Madárfészekben nők és férfiak, idősek és fiatalok helyett heterók és melegek, zsidók és keresztények közti különbségekre épített (valamint a szexuális forradalmat követő homofóbiáról tudósított), eme HBO-minisorozatában pedig ezen ellentétek immár egy-egy karakteren belül jelennek meg. Hősei melegek, zsidók, AIDS-esek, hithű konzervatívok, homofóbok – és ez még csak Pacino karaktere egy személyben, aki egyszerre tipikus Nichols-féle férfiállat és férfifaló. E karakter egyben a rendező apafiguráinak sorába is illik, így szintén tételezhető alteregóként, hisz Nichols egyik fő erőssége a színészvezetés volt, ami ugyancsak egyfajta mentorálás.

Az afgán-szovjet háborúról szóló Charlie Wilson háborúja naprakészebb verziója A 22-es csapdája parabolájának, korhangulatként a kommunizmustól való hidegháborús paranoiával, áthallásosan pedig (a szintén a Közel-Keletről származó) mai terrorizmussal és az abból eredő iszlamofóbiával. Igaz történeten alapul, ami látszólag sikersztori, valójában kihagyott ziccer. „Elszúrtuk a végjátékot” – vallja Wilson, hisz az amerikaiak sorsára hagyták Afganisztánt a szovjetek legyőzése után. Nichols viszont nem szúrta el, e politikai szatírája tökéletes életmű-záró.

Közelebb (Closer, 2004)

Auteur-e Nichols? A szerzői elmélettel kapcsolatos kételyeit talán ő maga is kifejezte filmjeiben, ironikusan állt e kérdéshez. Művei besülő, gyermekeit felfaló forradalmakról, eredménytelen lázadásról, kitörésről szólnak, az auteur elmélet és az európai modern művészfilm pedig a mozi legnagyobb revolúciója volt, ami (Hollywoodban legalábbis) gyorsan elsikkadt. Nichols talán ezért sem vitte túlzásba a szubverziót és a személyességet, nem akarta úgy odadobni a karrierjét, mint a Csak egy lövés hőse, vagy olyan sorsra jutni, mint néhány másik protagonistája, akik alulmaradtak feletteseikkel vagy multicégükkel szemben (pl. Silkwood, Farkas). A Diploma előtt ifjú hőse úgy lázadt a konformista társadalom ellen, mint egy auteur a filmművészet iparosodásával szemben, a Nem félünk a farkastól idősebb férfija viszont feladta személyes és művészi ambícióit a karrierért cserébe. Talán Nichols is így hódolt be Hollywoodnak egyre konvencionálisabb műveivel, melyeknek kiábrándult, ironikus, szkeptikus hangneme apológiaként is tételezhető megalkuvásáért.

A Képeslapok a szakadékból színésznő hőse nem forradalmár, se nem életművész, hanem a tehetségét prostituáló iparos, aki örül, ha megél a tudományából – Nichols mintha azt üzenné, ilyenek a művészek a valóságban. Ironikus és játékos stílusa okán posztmodern szerzőként is tételezhető: nem látnok, nem megmondóember, hanem ezerarcú tehetség, akinél a kézjegy a hiányával tüntet. Posztmodern érzékenységét mutatja az is, hogy a tartalom mellett filmjeinek stílusa is rögrealista, lásd merész szex-, profanitás- és tabuábrázolását. Formanyelve innovatív is, regény- és színdarab-adaptációit előkelő hollywoodi minőséget képviselő, látványos és szuggesztív jelenetezéssel teszi filmszerűvé, néhol pedig – főleg legkorábbi munkáiban – egyenesen elidegenítő, modern művészfilmes stilizálást használ. Nem érezzük magunkat se színházban, se felolvasóesten.

KCharlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War, 2007)

A Közelebb karakterei közül csak a fiatal férfihős marad hoppon, az „Ikarosz bukása” szintén visszatérő fordulat Nicholsnál. Ironikus munkáiban az idealista fiatalok nemcsak mindenki másban, de saját magukban és tehetségükben is csalódnak. Nincsenek híján talentumnak, de naivak, utópisták, felnövésük során kiábrándító valósággal szembesülnek. Megpróbálják kijátszani a rendszert, de végül visszanyal a fagyi, a vadászból vad lesz. Rosszcsontok, bárányként farkast játszanak, ha pedig véletlenül tiszták a szándékaik (pl. Silkwood), akkor összeesküdnek ellenük. Legyen ez önbeteljesítő jóslat, ars poetica vagy akár apológia, Nichols mindenki másnak és önmagának is csalódást okozhatott azzal, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött szép reményeket. Eleinte megpróbálta kijátszani Hollywoodot, de csak a rabjává lett. Mint egy hollywoodi romkom hősei, már fiatalon csúcsra jutott, az álomszerű kezdet után viszont a valóságban már csak lefelé vezet az út.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk