Nő a verseny

22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál II.

A 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramja egy külön tematikus szekciónak is beillik, hisz a benne szereplő filmek egyaránt női sorsokról mesélnek, és teszik ezt inkább több, semmint kevesebb hatásfokkal.

A nyitófilm a ‘71 volt, ami több okból is különös választás. Egyrészt azért, mert egy nőkre koncentráló fesztivál nyitányaként maszkulin akcióthriller, másrészt mert vaskos tájszólást kellett megküzdenie a publikumnak, ha nem akart a tolmácsgéppel vesződni. A cselekmény viszont szerencsére meglehetősen egyszerű: a film egy fiatal angol katonára fókuszál, akit 1971-ben Belfastba vezényelnek békefenntartónak. Az első éles bevetése rosszabbul el sem sülhetne: egy zavargás közben egyik bajtársát agyonlövik, őt pedig hátrahagyja a csapata, így ellenséges terepen kell menedéket találnia, miközben mindenki vadászik rá, hisz fontos szemtanú. A mozi egyszerre háborús és paranoia-thriller, hisz végig zökkenőmentesen azonosulunk a zöldfülű főhőssel, aki pedig senkiben nem bízhat. A túlélőfilmek is eszünkbe juthatnak, annál is inkább, mert Yann Demange rendezett már ilyen műfajú darabot is. Ez a mozifilmes debütálása, de tapasztalatnak nincs híján, ő rendezte például a Dead Set című remek televíziós minisorozatot. Tévéfilmjében egy szokványos zombiapokalipszist mutat be, de egy beköltözős-kiszavazós valóságshow résztvevőire koncentrál, akik mit sem tudnak arról, hogy a nézőkből épp élőhalottak lakmároznak odakint. A ‘71 is túlélőfilm, csak zombik helyett alig kevésbé erőszakos írekkel. Brutális, végig intenzív és demoralizáló thriller, és nem is öncélú, hisz a (polgár)háború már csak ilyen. A főszerepet stílszerűen a fiatal Jack O’Connell játssza, aki ugyancsak meggyőzően küzdött a túlélésért az Angelina Jolie rendezte Rendíthetetlenben. A Párizsban született, de Londonban felnőtt Denmage pedig talán nem véletlenül készít filmet két tűz közé került kívülállóról.

A versenyprogramban szereplő Helyedbe lép (In Her Place) rendezője, Albert Shin kanadai-koreai származású, filmjében pedig szintén két világ ütközik meg. Dél-Koreában járunk, ahol még napjainkban is kvázi kötelező gyereket vállalni a családoknak, a nyomás olyan nagy, hogy nem ritka a titkos örökbefogadás sem. Egy tehetős városi nő költözik egy falusi csonka család házába, mivel megállapodott az anyával, hogy örökbe fogadhatja a tizenéves lánya születendő gyermekét. Ha már ismerősei úgy tudják, hogy terhesen pihen az ágyában, szeretné rajta tartani a szemét a portékán, amiért szép summát fizetett. Összeköltözésük és a terhesség szervezi a cselekményt, mely egy vidéki-városi, szegény-gazdag ellentétekre és előítéletekre építő vígjátékként nyit, valamint fesztelen és hosszú kétszereplős jelenetekkel operál. Aztán átmegy a terhes tini rémdrámájába, mely végül olyannyira brutálissá válik, hogy arról már Dél-Korea legnépszerűbb exportcikkei is eszünkbe juthatnak, amilyenek pl. Park Chan-wook vagy Kim Ki-duk művei. A provinciális lány mintha Harmony Korine tinifilmjeiből lépett volna elő, terhessége előrehaladtával egyre mélyebb depresszióba esik, és immár agóniáját látjuk szokatlanul hosszú szcénákban. A cselekmény ugyan tanmesébe illő, de a megvalósítás tehetségről árulkodik.

A Vízválasztót (Deniz seviyesi / Across the Sea) két török születésű, de az USA-ba emigrált női rendező jegyzi, Esra Saydam és Nisan Dag. Erre a cselekmény is rímel, hisz a protagonista egy török nő, aki New Yorkban él. Az óvilágban hagyott rokonai hazahívják, hogy még utoljára nézze meg a családi házat, mielőtt eladják. A nő terhes, de jenki férjével együtt végül igent mondanak a meghívásra. A Helyedbe lép után ismét egy terhes és provinciális (bár ezúttal kissé elkényeztetett) fiatalasszony fájdalmas kálváriáját látjuk, ezúttal török-amerikai ellentéteken alapuló komikummal. A gyerekvállalás kérdése itt is központi téma, e film viszont inkább emigránsdrámaként működik. A nő ugyanis újra találkozik gyermekkori szerelmével, akit annak idején dobott a Nagy Almáért cserébe (és alaposan megbánta a fauszti alkut). Ez is tanmese, most épp az amerikai álom csalfa és mágneses vonzásáról, ám ezúttal is kreatívan, képekben mesélve, finom jellemábrázolással.

Allan Sorensen programigazgató több interjúban is mondott olyasmit, hogy le szeretne számolni a közönséget ignoráló, nézhetetlen fesztiválfilmekkel. Dicséretes szándék, de van még hova fejlődni, elég megnézni az Alpha című versenyfilmet. Személyesnek ez is személyes, hisz görög Antigoné-parafrázis. A közeli és disztópikus jövőben járunk, a címszereplő hősnő egy anti-Antigoné, hisz kikosaraz egy férfit, aki menedéket kér nála, ezzel közvetve a halálát okozva. Így is akad alkalma Szophoklész fő kérdését (igazságos-e az ember alkotta törvény) körbejárni gondolatban, hisz bűntudat kísérti. Ebben azonban ki is merül a cselekmény tartalma, a 77 percesen is kínzóan unalmas mozi a játékidő javában szeszélyes kísérleti filmként működik. Van benne kb. 5 perc hatásos horrorfilmes ijesztgetés, és még öt, ami önmagában elmenne egy nézhető experimentális rövidfilmnek, a többi 67 viszont színtiszta amatőrizmus. Meglátszik, hogy közösségi finanszírozással készült (azaz mikrobüdzsés) filmről van szó. A rendező 607 embernek mond köszönetet már a nyitó feliratokban, miközben jobbára egyszereplős drámát látunk. A fesztiválkatalógus transzmédia-performansznak nevezi a művet – az biztos, hogy filmként nem működik. A záró kép egy kongó nézőteret mutat, és tényleg legény a gáton, aki nem hagyja ott a filmet már húsz perc után. Nem minden Radírfej, ami fekete-fehér és szürreális.

A versenyprogram alighanem legjobban várt tétele a Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) volt, mely fekete-fehér vámpíros horror-western egy iráni származású, de az USA-ban alkotó rendezőnőtől. Műfajképletében van fantasy, film noir és ifjúsági románc is: a bűnös város Bad Cityben járunk, ahol a címszereplő vámpírlány tizedeli a helyieket. Egy nap (vagy éjszaka...) találkozik egy szimpatikus fiatalemberrel, kapcsolatuk viszont kicsit máshogy alakul, mint az Alkonyatban. E film nem pusztán posztmodern idézetgyűjtemény és műfajkoktél, sokkal inkább hangulatban markáns. A komoly talentumot demonstráló Ana Lily Amirpour nagy trükkje az, hogy ötvözi a horror és a western hatáskeltését. A vámpírlány úgy les áldozataira, mint egy slasher gyilkosa a gyanútlan kicsapongókra, a rendező azonban a westernek mély totáljaival, lassúságával, feszültségével és jól megrágott dialógusaival teremt horrorfilmes atmoszférát. Az utóbbi évek talán legjobb horrorja, annak ellenére, hogy nem akar az lenni.

A Fidelio – Alice utazása (Fidelio, l'odyssée d'Alice) előbbi címszereplője egy teherhajó, utóbbi egy női tengerész. A bonyodalom kettejük találkozása: Alice újra a Fidelión kap munkát, melyen még mindig első nagy szerelme a kapitány, noha a hősnőt már új pasi várja otthon. Azt már megszokta, hogy tűrnie kell a férfiakból álló multikulturális legénység szexuális zaklatással felérő érdeklődését, az viszont újdonságként éri, hogy egy tragikus hirtelenséggel elhunyt gépészt kell helyettesítenie. Elődjének gyanús körülmények közt bekövetkezett halála akár a krimi, sőt a horror zsánere felé is elvihetné a történetet, de a műfaj megmarad háromszögkapcsolatra épülő romantikus drámának. A múlt azért nem csak a régi szerelme képében kísérti a hősnőt: megtalálja elődje naplóját, akinek vallomásairól a saját életére ismer rá. Ahogy az előző gépész, ő is több emberrel osztja meg az ágyát, jellemfejlődését pedig végül az elhunyt férfi elrettentő példájának köszönheti. A Csadoros vérszívó után ismét felcserélődnek a nemi szerepek: ahogy a horrorwesternben is a lánynak voltak fallikus agyarai, ezúttal Alice a kicsapongó tengerész, akit mimózalelkű képregényrajzoló pasija vár a parton. E mozi a női tengerészek életét bemutató dokumentumfilmnek is beillik, de drámaként is hangulatos, köszönhetően az óceánjáró fedélzete nyújtotta zárt szituációs helyszínnek.

A Megléptek (He ovat paenneet) címszereplői egy fiú és egy lány. Előbbi megszökött a katonaságtól, ezért egy javítóintézetben kell közmunkát vállalnia, utóbbi pedig egy balhés bentlakó. A fiú dadog és introvertált, a lány nagyszájú és vérmes. A két különc tini egymásra talál és megszöknek. A műfaj vígjáték, romantikus road movie és felnövéstörténet, melynek inkább a fényképezése erős, semmint a forgatókönyve. Csak úgy sorjáznak a meglepő fordulatok, de a játékidő múlásával a film ugyanúgy kifogy a szuflából, ahogy a hajtóvadászat is egyre jobban megviseli hőseinket. Az utolsó harmadára a film nem is pusztán thrillerbe, de egyenesen horrorba megy át. (Hőseink betörnek egy erdei faházba, aminek tulajdonosa alighanem a világ leggonoszabb embere.) Nem is a bátor hangnemváltással vagy e radikális zsánerrel van a gond, hisz az Alkonyattól pirkadatig is épp a hirtelen vámpíros csavar okán vált kultfilmmé. A baj az, hogy Tarantinóval és Rodriguezzel ellentétben e film alkotói túl komolyan veszik önmagukat, miközben munkájuk egyetlen (és nem túl fogós) nyitott kérdése az, hogy lerázzák-e hőseink az üldözőiket, így aztán nehéz aggódni értük. Abban sincs hiba, hogy a film álomszerűből rémálomszerűvé válik, a probléma az, hogy a horroresztétikája hatásvadász, de rém unalmas, így végleg leül a cselekmény. Úgy tűnik, az alkotók is meglépnének, mégpedig a tisztességes és koherens történetmesélés kötelezettsége elől.

A nőkre koncentráló versenyszekció tehát többnyire figyelemre méltó filmeket kínált. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a fesztivál alighanem legnézettebb mozija, az Ex Machina szintén értelmezhető női emancipációtörténetként.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó