Csiger Ádám

/ / /

· írta

Nő a verseny 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál II. Beszámoló

A 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramja egy külön tematikus szekciónak is beillik, hisz a benne szereplő filmek egyaránt női sorsokról mesélnek, és teszik ezt inkább több, semmint kevesebb hatásfokkal.

A nyitófilm a ‘71 volt, ami több okból is különös választás. Egyrészt azért, mert egy nőkre koncentráló fesztivál nyitányaként maszkulin akcióthriller, másrészt mert vaskos tájszólást kellett megküzdenie a publikumnak, ha nem akart a tolmácsgéppel vesződni. A cselekmény viszont szerencsére meglehetősen egyszerű: a film egy fiatal angol katonára fókuszál, akit 1971-ben Belfastba vezényelnek békefenntartónak. Az első éles bevetése rosszabbul el sem sülhetne: egy zavargás közben egyik bajtársát agyonlövik, őt pedig hátrahagyja a csapata, így ellenséges terepen kell menedéket találnia, miközben mindenki vadászik rá, hisz fontos szemtanú. A mozi egyszerre háborús és paranoia-thriller, hisz végig zökkenőmentesen azonosulunk a zöldfülű főhőssel, aki pedig senkiben nem bízhat. A túlélőfilmek is eszünkbe juthatnak, annál is inkább, mert Yann Demange rendezett már ilyen műfajú darabot is. Ez a mozifilmes debütálása, de tapasztalatnak nincs híján, ő rendezte például a Dead Set című remek televíziós minisorozatot. Tévéfilmjében egy szokványos zombiapokalipszist mutat be, de egy beköltözős-kiszavazós valóságshow résztvevőire koncentrál, akik mit sem tudnak arról, hogy a nézőkből épp élőhalottak lakmároznak odakint. A ‘71 is túlélőfilm, csak zombik helyett alig kevésbé erőszakos írekkel. Brutális, végig intenzív és demoralizáló thriller, és nem is öncélú, hisz a (polgár)háború már csak ilyen. A főszerepet stílszerűen a fiatal Jack O’Connell játssza, aki ugyancsak meggyőzően küzdött a túlélésért az Angelina Jolie rendezte Rendíthetetlenben. A Párizsban született, de Londonban felnőtt Denmage pedig talán nem véletlenül készít filmet két tűz közé került kívülállóról.

Yann Demange: ‘71

A versenyprogramban szereplő Helyedbe lép (In Her Place) rendezője, Albert Shin kanadai-koreai származású, filmjében pedig szintén két világ ütközik meg. Dél-Koreában járunk, ahol még napjainkban is kvázi kötelező gyereket vállalni a családoknak, a nyomás olyan nagy, hogy nem ritka a titkos örökbefogadás sem. Egy tehetős városi nő költözik egy falusi csonka család házába, mivel megállapodott az anyával, hogy örökbe fogadhatja a tizenéves lánya születendő gyermekét. Ha már ismerősei úgy tudják, hogy terhesen pihen az ágyában, szeretné rajta tartani a szemét a portékán, amiért szép summát fizetett. Összeköltözésük és a terhesség szervezi a cselekményt, mely egy vidéki-városi, szegény-gazdag ellentétekre és előítéletekre építő vígjátékként nyit, valamint fesztelen és hosszú kétszereplős jelenetekkel operál. Aztán átmegy a terhes tini rémdrámájába, mely végül olyannyira brutálissá válik, hogy arról már Dél-Korea legnépszerűbb exportcikkei is eszünkbe juthatnak, amilyenek pl. Park Chan-wook vagy Kim Ki-duk művei. A provinciális lány mintha Harmony Korine tinifilmjeiből lépett volna elő, terhessége előrehaladtával egyre mélyebb depresszióba esik, és immár agóniáját látjuk szokatlanul hosszú szcénákban. A cselekmény ugyan tanmesébe illő, de a megvalósítás tehetségről árulkodik.

Albert Shin: Helyedbe lép

A Vízválasztót (Deniz seviyesi / Across the Sea) két török születésű, de az USA-ba emigrált női rendező jegyzi, Esra Saydam és Nisan Dag. Erre a cselekmény is rímel, hisz a protagonista egy török nő, aki New Yorkban él. Az óvilágban hagyott rokonai hazahívják, hogy még utoljára nézze meg a családi házat, mielőtt eladják. A nő terhes, de jenki férjével együtt végül igent mondanak a meghívásra. A Helyedbe lép után ismét egy terhes és provinciális (bár ezúttal kissé elkényeztetett) fiatalasszony fájdalmas kálváriáját látjuk, ezúttal török-amerikai ellentéteken alapuló komikummal. A gyerekvállalás kérdése itt is központi téma, e film viszont inkább emigránsdrámaként működik. A nő ugyanis újra találkozik gyermekkori szerelmével, akit annak idején dobott a Nagy Almáért cserébe (és alaposan megbánta a fauszti alkut). Ez is tanmese, most épp az amerikai álom csalfa és mágneses vonzásáról, ám ezúttal is kreatívan, képekben mesélve, finom jellemábrázolással.

Esra Saydam és Nisan Dag: Vízválasztó

Allan Sorensen programigazgató több interjúban is mondott olyasmit, hogy le szeretne számolni a közönséget ignoráló, nézhetetlen fesztiválfilmekkel. Dicséretes szándék, de van még hova fejlődni, elég megnézni az Alpha című versenyfilmet. Személyesnek ez is személyes, hisz görög Antigoné-parafrázis. A közeli és disztópikus jövőben járunk, a címszereplő hősnő egy anti-Antigoné, hisz kikosaraz egy férfit, aki menedéket kér nála, ezzel közvetve a halálát okozva. Így is akad alkalma Szophoklész fő kérdését (igazságos-e az ember alkotta törvény) körbejárni gondolatban, hisz bűntudat kísérti. Ebben azonban ki is merül a cselekmény tartalma, a 77 percesen is kínzóan unalmas mozi a játékidő javában szeszélyes kísérleti filmként működik. Van benne kb. 5 perc hatásos horrorfilmes ijesztgetés, és még öt, ami önmagában elmenne egy nézhető experimentális rövidfilmnek, a többi 67 viszont színtiszta amatőrizmus. Meglátszik, hogy közösségi finanszírozással készült (azaz mikrobüdzsés) filmről van szó. A rendező 607 embernek mond köszönetet már a nyitó feliratokban, miközben jobbára egyszereplős drámát látunk. A fesztiválkatalógus transzmédia-performansznak nevezi a művet – az biztos, hogy filmként nem működik. A záró kép egy kongó nézőteret mutat, és tényleg legény a gáton, aki nem hagyja ott a filmet már húsz perc után. Nem minden Radírfej, ami fekete-fehér és szürreális.

Stathis Athanasiou: Alpha

A versenyprogram alighanem legjobban várt tétele a Csadoros vérszívó (A Girl Walks Home Alone at Night) volt, mely fekete-fehér vámpíros horror-western egy iráni származású, de az USA-ban alkotó rendezőnőtől. Műfajképletében van fantasy, film noir és ifjúsági románc is: a bűnös város Bad Cityben járunk, ahol a címszereplő vámpírlány tizedeli a helyieket. Egy nap (vagy éjszaka...) találkozik egy szimpatikus fiatalemberrel, kapcsolatuk viszont kicsit máshogy alakul, mint az Alkonyatban. E film nem pusztán posztmodern idézetgyűjtemény és műfajkoktél, sokkal inkább hangulatban markáns. A komoly talentumot demonstráló Ana Lily Amirpour nagy trükkje az, hogy ötvözi a horror és a western hatáskeltését. A vámpírlány úgy les áldozataira, mint egy slasher gyilkosa a gyanútlan kicsapongókra, a rendező azonban a westernek mély totáljaival, lassúságával, feszültségével és jól megrágott dialógusaival teremt horrorfilmes atmoszférát. Az utóbbi évek talán legjobb horrorja, annak ellenére, hogy nem akar az lenni.

Ana Lily Amirpour: Csadoros vérszívó

A Fidelio – Alice utazása (Fidelio, l'odyssée d'Alice) előbbi címszereplője egy teherhajó, utóbbi egy női tengerész. A bonyodalom kettejük találkozása: Alice újra a Fidelión kap munkát, melyen még mindig első nagy szerelme a kapitány, noha a hősnőt már új pasi várja otthon. Azt már megszokta, hogy tűrnie kell a férfiakból álló multikulturális legénység szexuális zaklatással felérő érdeklődését, az viszont újdonságként éri, hogy egy tragikus hirtelenséggel elhunyt gépészt kell helyettesítenie. Elődjének gyanús körülmények közt bekövetkezett halála akár a krimi, sőt a horror zsánere felé is elvihetné a történetet, de a műfaj megmarad háromszögkapcsolatra épülő romantikus drámának. A múlt azért nem csak a régi szerelme képében kísérti a hősnőt: megtalálja elődje naplóját, akinek vallomásairól a saját életére ismer rá. Ahogy az előző gépész, ő is több emberrel osztja meg az ágyát, jellemfejlődését pedig végül az elhunyt férfi elrettentő példájának köszönheti. A Csadoros vérszívó után ismét felcserélődnek a nemi szerepek: ahogy a horrorwesternben is a lánynak voltak fallikus agyarai, ezúttal Alice a kicsapongó tengerész, akit mimózalelkű képregényrajzoló pasija vár a parton. E mozi a női tengerészek életét bemutató dokumentumfilmnek is beillik, de drámaként is hangulatos, köszönhetően az óceánjáró fedélzete nyújtotta zárt szituációs helyszínnek.

Lucie Borleteau: Fidelio – Alice utazása

A Megléptek (He ovat paenneet) címszereplői egy fiú és egy lány. Előbbi megszökött a katonaságtól, ezért egy javítóintézetben kell közmunkát vállalnia, utóbbi pedig egy balhés bentlakó. A fiú dadog és introvertált, a lány nagyszájú és vérmes. A két különc tini egymásra talál és megszöknek. A műfaj vígjáték, romantikus road movie és felnövéstörténet, melynek inkább a fényképezése erős, semmint a forgatókönyve. Csak úgy sorjáznak a meglepő fordulatok, de a játékidő múlásával a film ugyanúgy kifogy a szuflából, ahogy a hajtóvadászat is egyre jobban megviseli hőseinket. Az utolsó harmadára a film nem is pusztán thrillerbe, de egyenesen horrorba megy át. (Hőseink betörnek egy erdei faházba, aminek tulajdonosa alighanem a világ leggonoszabb embere.) Nem is a bátor hangnemváltással vagy e radikális zsánerrel van a gond, hisz az Alkonyattól pirkadatig is épp a hirtelen vámpíros csavar okán vált kultfilmmé. A baj az, hogy Tarantinóval és Rodriguezzel ellentétben e film alkotói túl komolyan veszik önmagukat, miközben munkájuk egyetlen (és nem túl fogós) nyitott kérdése az, hogy lerázzák-e hőseink az üldözőiket, így aztán nehéz aggódni értük. Abban sincs hiba, hogy a film álomszerűből rémálomszerűvé válik, a probléma az, hogy a horroresztétikája hatásvadász, de rém unalmas, így végleg leül a cselekmény. Úgy tűnik, az alkotók is meglépnének, mégpedig a tisztességes és koherens történetmesélés kötelezettsége elől.

Jukka-Pekka Valkeapää: Megléptek

A nőkre koncentráló versenyszekció tehát többnyire figyelemre méltó filmeket kínált. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a fesztivál alighanem legnézettebb mozija, az Ex Machina szintén értelmezhető női emancipációtörténetként.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk