Vörös thriller

Daniel Espinosa: Child 44 / A 44. gyermek

A történelmi események nagy nemzeti ikonjairól többször készült már demitizáló alkotás. Legutóbb például Clint Eastwood A dicsőség zászlajában (Flags of Our Fathers) eredt Joe Rosenthal háborús győzelmi fotójának nyomába. Jevgenyij Haldej híres (többször cenzúrázott) képe azt a szovjet katonát „örökítette meg”, aki 1945 májusában a Reichstagra tűzte ki a vörös zászlót. A kultikus kép valódi szereplőjét sosem sikerült megtalálni. A 44. gyermek e katona sorsának továbbgondolása, ám a történelmi háttér és mítoszrombolás helyett itt inkább a kalandé és a thrilleré a főszerep.

Azt már jó előre érdemes leszögezni, hogy a továbbgondolt fényképsztori, s a hátteret nyújtó hangulat az egyetlen történelmi kapaszkodó, amit a film megenged magának. Sőt, híven jelképezi azt, ahogyan a film a történelmi környezettel bánik: fiktív továbbgondolások halmazaként. Aki el tud vonatkoztatni attól, hogy a sztori meglepő fordulatai gyakorlatilag merő képtelenségek, a sztálini rendszer pedig (ehelyütt) csak a diktátor nélküli gyáva gyilkosok és kemény elnyomók hatalmi harcaként vetül a vászonra, az önfeledten fog szórakozni. Annak ellenére, hogy Sztálin halálának emblematikus évében játszódik a film (1953; a trailerben még ’52 szerepelt), egy fél mondat sem szól a politikai fordulatról. Pedig a könyv és a film is a változásról, a változtatásról szól, a megrepedt monolit hatalomról, a család visszaszerzéséről és az ilyen világokban egyetlen örökíthető dologról, az erkölcsről: amikor igent mondunk az áldozatokra.

A 44. gyermek azonban megelégszik a toplistás bestsellerek, az egyedül a rendszer ellen tipikus amerikai narratívájával. Tom Rob Smith 36 nyelvre lefordított, azonos című regényének (amely egy trilógia nyitánya is) gerincét viszonylag hűségesen adaptálja a filmváltozat. Lev (Tom Hardy) gyermekként éli túl az ukrajnai éhezést. Egy tiszt fogadja örökbe, aki ezzel a rendszer szenvedőjét karolja fel. Lev „felszabadító” katona lesz a második világháborúban, aki két társával, Vaszilijjal (Joel Kinnaman) és Fjodorral (Petr Vanek) a már említett fotó miatt (is) hősies karriert fut be. Az Állambiztonságnál (MGB) sikeres nyomozókká válnak; Fjodornak szép családja, Levnek pedig gyönyörű felesége van, Rajsza (Noomi Rapace). Amikor Fjodor gyermekét meggyilkolják, Lev megkérdőjelezi a hivatalos baleset teóriáját, amelyet főnökei állítanak ki. A gyáva és brutális Vaszilij pedig kihasználja az alkalmat és száműzi Levet és feleségét. A sztálini államban ugyanis nem létezhet gyilkosság és olyan sem, hogy egy államvédelmis – ha a rendszer arra kéri – saját felesége ellen ne találjon terhelő bizonyítékokat. A történet két szálon fut, az egyik a gyilkos utáni nyomozás, a másik pedig a kitaszított Lev és Rajsza harca a rendőrség ellen, amelyben Levnek saját magával, családjáért és az igazságért is meg kell küzdenie, de leginkább azért, hogy képes-e ő is igent mondani az áldozatokra. A 44. gyermek – akárcsak a regény – izgalmas és fordulatos, bár meglehetősen közhelyes krimi-thriller.

A film fogyaszthatósági rátája mégis magas. Daniel Espinoza rendezése feszült és akciódús. Richard Pryce forgatókönyve is inkább az események sűrítésére koncentrál, ám az a jellemfejlődés, amely a rendszert kiszolgáló Levből kamikaze módon igazságot és harmóniát kereső tisztes családapát kreál, meglehetősen hihetetlen. Hasonlóan hiányos a tömeggyilkos motivációjának kibontása is, amelyet a film, egy a Magritte Szeretőkjére hajazó „szenvedős” jelenetben és a film végi hosszú „beismerő” nagymonológban fejez csak ki. A főgonoszként elkönyvelt Vaszilij karakterére pedig annyira nem maradt ideje az alkotóknak, hogy meghagyták a kegyetlen gonosz sablonjában. A színészgárda persze így is első osztályú: Tom Hardy, Noomi Rapace, Joel Kinnaman és a kivételesen pozitív szerepet alakító Gary Oldman nem lépnek túl a karakterük keretein, élményt adó alakításukkal mégsem tűnnek hiteltelennek. Így van ez a vélhetően csak arcélükért alkalmazott mellékszereplőkkel is (Vincent Cassel, Charles Dance, Tara Fitzgerald), akik között kitűnő kelet-európia színészeket is találhatunk (Václáv Jirácek, Agnieszka Grochowska). A film képi tónusai is sötétre hangoltak: Oliver Wood kamerája inkább a színészek játékára koncentrál, nagytotálokból is egy-két nagy lélegzetű, de folyamatosan ismétlődő erdős, vasútállomásos, gőzmozdonyos panorámát kapunk. Keretessé válik ez a világ, ahogy a téli, ínséges gyermekkorból Lev eljut az erdő sáros gödrébe, ahol a végső leszámolás vár rá.

A 44. gyermek egy erős közepes, a sztálini miliőben játszódó thriller, ami „amerikaias” modorban tekint ugyan a kelet-európai diktatúrák mélységei felé, de javára válik, hogy nem lép túl az e filmekre jellemző infantilis giccs határán. A színészi játék, a pörgős és fordulatos tempó sok helyen megmenti a mozit, amely hibái ellenére sem válik butává, sem Európa innenső felén fogyaszthatatlanná (az oroszok persze nem így gondolják). A kellő romantika és a felszabadító fordulatok mindenképpen izgalmas és tartalmas időtöltést ígérnek e zsánermozi megtekintésekor.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó