Isten áldja

M. Night Shyamalan: Signs / Jelek

Shyamalan ígéretes rendező. Sőt, továbbmegyek. Már több annál. Filmnyelvi leleményeinek gyökereit a Hitchocktól–Spielbergig terjeszkedő hatás-erdőben érdemes keresgélni, igazi lelkes tanítvány, jó ötletekkel, lelkesedéssel. Pár esetlen próbálkozás után minimál költségvetésből készített, tomboló kamara-horrorral (Hatodik érzék) rukkolt elő, majd egy sokkal precízebb, átgondoltabb, súlyosabb, sajátosan lassú superman-variáció következett, dráma-köntösben.

Művei klasszikusra hangszerelt, outsider-balladák, ami nem is meglepő egy indiai származású rendezőtől. Igen ám, csakhogy a Sebezhetetlen csúfosan megbukik, az ifjú titán választás előtt: haladjon tovább a művészi önmegvalósítás sokszor rögös útján, vesszenek az anyagiak, vagy inkább mégis le kéne menni „kutyába”?

A Jelek című filmjét nézve sajnos úgy tűnik, az utóbbi leágazást választotta. Újranézett egy rakás Spielberg-klasszikust, a kedvenc jeleneteit mívesen kimásolta, volt egy kicsinyke ötlete is, meg egy rá áhítozó világsztár. A munkásságának otthont adó Amerikának mostanában úgyis oda a biztonságérzete, kellene valami szellemi tupír. Esetleg egy közérzetjavító(?) sci-fi-horror. Miért is ne? Az ötvenes évek trash-rémiszgetéseit összeházasítani a melodrámával izgalmas koncepció.

Nem is az ám itt a baj, hogy ez tulajdonképpen nem sikerült, hanem hogy egyáltalán minek, miért kell a hitéből kiábrándult papnak pont egy ufóinvázió kapcsán szembesülnie a Teremtő gondoskodásának összetett misztériumával? Nem értem. Illetve dehogynem. Azért, mert minden Újvilágban élőnek tudnia kell: Isten tényleg áldja Amerikát. De nagyon. Tudom, nevetségesen profán a hasonlat, de egy kicsit olyan ez, mintha valamelyik fejes elirigyelte volna a franciák Ameliéjét: „Figyelj már öcsém, ilyen kell nekünk is! Hogy utána mindenki megnyugodjon, vigyorogjon. Jó lesz, dőlni fog a lé!” Mel Gibson, a természetfölötti giccsbe hajló végkifejlet, a tündi-bündi gyerekek és a barbár idegenek megtették a hatást. Kint imádják. Két hamburger közé pont passzol.

Most jön a vicc: A Jelek még alkotójának minden igyekezete ellenére sem tudta láthatatlanná tenni a vibráló tehetséget. Hihetetlen, de műve helyenként bosszantó hiányosságai ellenére is működik. A szereplők közül figyelemre méltó nem nagyon akad, – rendezőnk is villogtat egy kicsit efféle ambícióiból, sajna nem túl meggyőzően – de a hangulat és a mesterien adagolt sokk-effektusok túlmutatnak művükön. Tak Fujimoto operatőr melegen rideg képei megérdemeltek volna egy intelligensebb forgatókönyvet. A tág tereket így összehúzni, hogy a néző fuldokoljon az atmoszférában, mi tagadás, okot ad a bizakodásra. Már csak ezért is kár volt az egyébként izgalmasnak induló próbálkozást holmi gabonakörökből eredő szentimentalizmussal hígítani.

Az ócska megalkuvás – vagy a fantáziát ért rövidzárlat, ki tudja – miatt az elegancia helyére sajnos az óvodás műmájerkedés lépett. Mindegy. Fogjuk fel úgy, hogy mester(szagú)szakácsunk most egy kis fusimunkáért beugrott a McDonaldsba. Egyszer elnézzük neki.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó