Pernecker Dávid

/ / /

· írta

A szörnyek mi vagyunk

Tom Green: Monsters: Dark Continent / Sötét kontinens

Kritika

A Monsters fonákjára fordított szerzői szörnyfilmje tipikusan az mű, amit folytatni csak a szerző maga tudna, ha akarna, ha lenne értelme. A folytatás azonban Gareth Edwards nélkül készült el. A fordulat pedig most következik, ugyanis a Sötét kontinens közel sem olyan célt tévesztett folytatás, mint azt a magára valamit is adó kritikus elvárta volna.

A Monsters olyan szörnyfilm volt, melyben az ad definitum szörnyek háttérkulisszává váltak. Gareth Edwards darabokra szedte a zsáner toposzait, és újragondolta annak berögzült hangsúlyait. Kompromisszumot nem tűrő dekonstrukciójában a Földre látszólag pusztulást hozó lények durvulásánál fajsúlyosabbá váltak a csírázó szerelem nonverbális útvesztőiben kallódó főszereplők revelációi. A Monsters hősei olyan poszt-indusztriális téren keresztülvágva kutatták hamvába holt megváltásukat, mely egyszerre volt a letűnt humánum és a magára hagyott lélek traumatikus dombornyomata, valamint vereségébe bele nem törődő monomániás opresszor. Szereplőinek kölcsönösen cseperedő vonzalma egyrészt ellenpontozta a háborús romhalmaz által indikált emberi szemétséget, másrészt pedig aláhúzta a film igazi műfaji gyomrosát. A szörnyeket ugyanis a film fináléjában Edwards szeretetre képes lényekként ábrázolta. A megindító befejezésben pedig a legszebb az volt, hogy míg a főhősök sorsa kényszerű szeparációban ért véget, addig a szörnyek találkozásában kirobbant a filmet szótlanul végigkísérő szerelem-motívum.

Tom Green: Monsters: Dark Continent / Sötét kontinens

A Monsters óta tíz év telt el, a szörnyek pedig már ellepték a Közel-Keletet is. Pár kiskatona és vérmes szakaszvezetőjük azt a feladatot kapják, hogy néhány bajtársukat kihozzák a megszállt területről. Leginkább ennyi, de hát cselekmény terén az első film sem vágott nagy fába. Naplemente, hadba vonulás előtti utolsó buli, alkohol, drogok, kurvák, látens homoszexualitás, metál. Ezután óbégat egy sort a rangidős tiszt. Ez az expozíció. Hosszú, kínos percek ezek, melyek kíméletlenül gyorsan szembesítik a nézőt a kétórás játékidő förtelmével. Közben a filmtörténet összes háborús filmje átfut a néző agyán. Ezen pedig az se segít, hogy Edwards nyers dokumentarista megközelítésmódját felváltotta a Tony Scottot és Michael Bay-t idéző akciópaletta.

Tom Green és Jay Basu pedig először itt, a film felütésében vezeti meg óvatlan nézőjét, mivel úgy öltözteti a Sötét kontinenst, mintha az tényleg egy ízig-vérig bedarált hollywoodi háborús akciómozi lenne, ami a művi alapfilm farvizén próbál meg pénzt fialni. Edwards korlátolt nézőpontú ábrázolásmódja (amit még a Godzillában is megvillant) és a filmjeire jellemző elliptikus szerkesztéselv azonban végig jelen van, ez pedig folyamatosan feszültséggel tölti meg az egyébként tempó- és aránytévesztésektől nehézkes filmet. Csak a háttérben látni szörnyeket, és inkább csak nyomaikat. Az összecsapás lóg a levegőben, de a szörnyek mintha az eltelt tíz év alatt kisajátították volna Amerika terepasztalát. Az új század ősbölényei ők, az új Fauna, aminek az emberek háborúja nem áll útjában.

Tom Green: Monsters: Dark Continent / Sötét kontinens (2)

A szörnyek pedig még mindig nem a szörnyek. Látjuk, ahogy a katonák elgázolják a sivatagot szabadon átszelő rém-musztángokat, ahogy gránátvetővel és gyújtóbombákkal szórják halálra a monstrumokat, de azt sosem, hogy szörny támadna emberre.

Ahogy pedig halad előre a cselekmény, úgy válik egyre nyugtalanítóbbá. Idővel ugyanis elhullnak a bajtársak, a háborús miliő apránként lepattogzik, átadja a helyét az atipikus és kontemplatív végjáték felépítésének. Marad két katona, az egyiknek ez az első bevetése, a másik pedig megjárt már tucatnyi poklot. Szótlanul szenvednek a metaforikus sivatagban, a fizikális pusztítás helyét átveszi a két külön pályán keringő elme egymásnak feszülése. A háború elméleti síkra emeltetik, a küldetést mindenáron teljesíteni akaró tiszt szemellenzős haragja szöges ellentétbe kerül a hadviselés értelmetlenségétől sokkolt kiskatona törékeny tudatával. A világégés közepén két meghasonlott katona roppan össze az emberi őrület súlya alatt. A Sötét kontinens utolsó harmada így nem csupán a közel-keleti hadviselés – és a háború, mint emberi vívmány – kritikájává válik, hanem a háborús film zsánerét is rombolja. Green és Basu írók ugyanis a második óra végére mindazokat a formanyelvi és dramaturgiai toposzokat kárhoztatják el, melyekkel filmjük nyit. A háborús filmekre jellemző pátosz, vagányság, vagy szentimentalitás – melyekben dúskált a film első fele – csupán megtévesztés volt.

Tom Green: Monsters: Dark Continent / Sötét kontinens (3)

Míg a Monsters két szörny egymásra találásával és a főszereplő pár szétszakításával ér véget, addig a Sötét kontinens katonái előemberi egyszerűséggel esnek egymásnak. Miközben ember öli az embert, egy babakorú szörny bemászik a homokba, és eltűnik. Ezután a film utolsó képén a földből előbújik az anyamonstrum, melynek megkérdőjelezhetetlen létjogosultsága a humánum bukásának tudatában könnyező katona szemében tükröződik. A Sötét kontinens tehát – akárcsak elődje – nem válik azzá a filmmé, amivé a nézői prekoncepciók alapján válnia kellene.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Monsters: Sötét kontinens (Monsters: Dark Continent)

Monsters: Sötét kontinens (Monsters: Dark Continent)

Brit filmdráma, sci-fi, thriller, 2014. Rendező: Tom Green. Szereplők: Sofia Boutella, Joe Dempsie, Johnny Harris, Kyle Soller.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    6/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film