Bán Attila

/ / /

· írta

Új rögzítési technikák DSLR-videózás VI. Tanulmány

Mikor az ősi 2008-ban megjelentek a videórögzítésre alkalmas fényképezőgépek, osztatatlan lelkesedést váltottak ki a világ független filmeseiből. Az ok érthető: a videórögzítés történetében először egy keményen dolgozó kisember számára is megfizethető kamera is képes a filmkamerák Gucci-táskáihoz hasonló minőségű képet rögzíteni, ha az ember rászánja az időt, hogy megtanuljon dolgozni velük.

Mielőtt belevágnánk megint, azért tisztázzunk egy dolgot: egy filmkép „filmszerűsége” csak nagyon kis mértékben függ a használt kamerától. Az az érzés, az a varázslat, hogy filmet nézünk, elsősorban a jól megkomponált, művészien bevilágított képeknek köszönhető, amelyben a látvány elemeit gondosan válogatták össze, hogy minden az elmesélni kívánt történetnek, és a megteremteni kívánt hangulatnak rendelődjön alá és azt szolgálja. Ugyanakkor a filmes grammatika értő használata, a jó vágás, a jó minőségű, jól kevert hang, és nem utolsósorban (sőt, elsősorban) a jó színészi játék mind-mind fontosabb, mint a használt kamera felbontása, színei, vagy a mélységélesség tartománya. Ha a Skyfall stábja egy telefonnal forgatott volna, a végeredmény úgy is jobb, filmesebb lett volna, mint egy Alexával forgató naposcsibéé.

Induljunk ki tehát abból, hogy a felsoroltak közül minden más megvan és csak a képminőséggel kell törődnünk, és a lehető legolcsóbban akarjuk megoldani.

Tehát nézzük, mi újság a DSLR-ekkel.

2008 óta szinte minden kezdő vagy kis költségvetésű független filmes ezekkel a kamerákkal dolgozik: videoklippek, kisfilmek, nagyjátékfilmek, tévéműsorok készülnek velük, de még a legnagyobb produkciók is használják egyes, sok kamerát igénylő felvételekhez. Online filmkészítő közösségek alakultak, amelyekben a legújabb infók pörögnek a megjelenő kamerákról, egy egész kiegészítőkkel foglalkozó üzletág alakult, és lassan felnő az első olyan generáció, amelyiknek már ez nem újdonság, készségszinten tudják kezelni, hiszen már szinte „beleszülettek”. A mai filmeseknek a DSLR-ek jelentik azt az olcsó, elérhető technikát, ami a korábbi generációknak a super8-as vagy a 16-os film, majd később a szalagos videokamerák voltak. Az egyetlen különbség, hogy ezek a gépek már olyan minőségű képet produkálnak, ami hellyel-közzel megél a nagyvásznon is, és mivel a film egyre inkább a kis képernyő felé tart, gyakorlatilag nagyon kevés a technikai akadálya annak, hogy bárki filmet készíthessen.

Az persze más kérdés, hogy miért nem jut el hozzánk olyan sok DSLR-rel készült nagyjátékfilm. A nagy stúdiók nyilván csak eldobható kameraként használják, a független filmek terjesztése meg elég siralmas, moziba alig jutnak el, és a neten sem egyszerű rájuk találni, mivel nem nagyon jut pénzük rendes reklámra. Én az utóbbi évekből leginkább az Upstream Colorra (Feltörő színek) emlékszem, ami képileg kifogástalan volt – és Panasonic GH2-re forgott.

Shane Carruth: Upstream Color (2013)

A sorozat előző részeiben, még régesrég beszéltünk a DSLR filmezés során felmerülő technikai problémákról, a kamerák hiányosságairól, bogarairól. A jó hír az, hogy ezeken folyamatosan dolgoznak a gyártók, de senki se várjon egyelőre nagy dolgokra, soha nem fog megszületni a tökéletes olcsó kamera, hiszen ezek egyszerű elektronikai cikkek a gyártók szemében, és ahhoz, hogy minél többet el tudjanak adni, csak annyi fejlesztést dobnak egyszerre piacra, ami már elég, hogy új kamerát vegyen az ember, de nem elég jó, hogy azt mondjuk két-három évnél tovább használja. Most alapvetően a felbontás, az érzékenység és a tömörítés minőségének növelésében megy a verseny a gyártók között, szigorúan ügyelve arra, hogy csak csepegtessék a fejlesztéseket.

Jó példa erre a Canon, az egész DSLR-videó őrület elindítója. A Magic Lantern hackercsapatának munkássága bebizonyította, hogy a Canon kamerái jóval többre képesek hardver szintjén, mint amit ténylegesen használnak. Ugyanazt a hardvert adják el felsőbb és alsóbb árkategóriában, csak a szoftverét butítják le, és visszatartanak olyan lehetőségeket, amire a hardver már rég képes lenne. A legjobb példa erre a Canon 5D Mark III, a Mark II-es rég várt utódja, ami meglepően kevés újítást hozott az elődjéhez képest. Egy picivel jobb, zajmentesebb ISO, kicsit jobb kodek, de még mindig 8 bites, 4:2:0-as videót rögzít, ami nagyon leszűkíti az utómunka lehetőségeit. Viszont a Magic Lantern hackjével képes RAW-ban rögzíteni teljes felbontású videót – ugyanaz a kamera.

Árulkodó, hogy a nemrég bejelentett Canon 5DS és 5DS R új fejlesztései inkább a fotósoknak érdekesek, a videót is továbbra is 8 bites HD-ban rögzítik. Egyrészt valószínűleg a saját C-szériás kameráit szánja a filmkészítőknek, amik egy árkategóriával fentebb vannak, és így most nem is foglalkozunk velük. Másrészt az van, hogy ma már nem feltétlenül a DSLR-használat az egyetlen lehetőség a kisköltségvetésű film(es)ek számára.

Fekete mágia: a zsebkamera

A Blackmagic Design kamerájának a megjelenése volt talán az utolsó nagy eufória az amatőr filmtechnika világában, mivel ezek végre normális tömörítésben rögzítenek. A DSLR-ek eddig nagyjából vagy h264- vagy AVCHD-tömörítést használtak, ami éppen csak jó. Ezek a kodekek nem rögzítésre lettek kitalálva, hanem sugárzásra. Az a lényegük, hogy maximálisan tömörítik a videó információt ahhoz, hogy minél kevesebb tárhelyet foglaljon és hogy minél kisebb sávszélességen lehessen sugározni. Ezért gyakorlatilag eldob minden olyan információt, aminek hiánya még nem fáj a nézőnek egy kis monitoron.

Jó, akkor beszéljünk a kodekekről.

Leegyszerűsítve: minden pixel információt tartalmaz az adott képpont világosságáról és színéről. Mivel digitális információról van szó, minden érték egy külön árnyalatnak felel meg, és ami a két érték közé esik, az nem rögzítődik. Ezért fontos, hogy egy adott rögzítési formátum mekkora bitmélységgel dolgozik, ez dönti el hogy a teljes látható spektrumból hány árnyalat kerül rögzítésre a feketétől a fehérig. Ez 8 biten a szürke 256 ányalatát jelenti, ami kb. ötször nagyobb szopást biztosít utómunkában, mint amennyi egy Twilight-fanfictionben előfordulhat, ugyanis ez csak éppen elég ahhoz, hogy a szemünk összemossa az egymás melletti árnyalatokat és a folyamatos átmenet érzetét keltse (a szemünk kb. 230–240 szürkeárnyalatot képes megkülönböztetni). Viszont ha utómunkában módosítani akarjuk ezeket az értékeket (pl. világosítani), nagyon hamar szétesik a kép, az árnyalatok elkülönülnek és megszűnik a folyamatos átmenet, csúnya csíkok jelennek meg.

Ha 10 bites rögzítésről beszélünk, akkor 1024 árnyalat áll a rendelkezésünkre, ami már jóval barátságosabb. De ha minden egyes képkocka minden egyes pixeléről 8 bit információt rögzítünk, az még a mai tárhelyárak és sávszélesség mellett is sok tud lenni (egy perc full HD kb. 2 giga), hát még az előző évszázadban, mikor ezeket a rögzítési eljárásokat kitalálták. Betárcsázós modemen 512 megás harddiskre letöltött quicktime-videók kora... Szóval tömöríteni kell az információt, és erre való a kodek.

Ha a kisasszonyt korbácsoló fiatalember mögötti falon egy pixel a szürke 75. árnyalata, a kodek megnézi, hogy a megmért pixel körüli többi pixel milyen értékű, és ha mondjuk talál 25 egymás melletti pixelt, ami egymáshoz közeli árnyalatú (mondjuk a 70. és 80. között), akkor nem rögzít minden egyes pixelt, hanem azt mondja, hogy ezen a területen minden 75-ös árnyalatú. A bitmélységen túl ezen négyzetrács sűrűsége dönti el, hogy mennyire áll közel a rögzített kép a szenzor által ténylegesen érzékelthez, hogy mennyire élesek például a körvonalak, és végsősoron hogy mekkora a tényleges felbontás: mennyire részletgazdag a kép.

Árnyalatszegénység, azaz banding, a kép kedvéért ráerősítve

Ugyanakkor ha néhány egymást követő képkockán keresztül sem a szürke 75. árnyalatában pompázó falon, sem a korbácsot suhogtató kolléga arcán nem történik változás, akkor a kodek azt csinálja, hogy elment egy teljes kockát (egy keyframet), és a következő keyframe-ig csak a suhogó ostorról rögzít információkat, ezzel megint spórolva a tárhelyen. Minél sűrűbben veszi fel a keyframeket, annál élethűbb, részletesebb a mozgás.

Szóval a kamerakészítők az őskori sávszélességhez kitalált kodekeket alkalmaznak a videó rögzítésére, és nem is a legjobb fajtából. Ez akkor tűnik fel leginkább, amikor utómunkában korrigálni akarunk a színeken vagy a világosságon: nagyon gyorsan szétesik a kép. A Blackmagic kamerái erre kínálnak megoldást: 444-es Proresben vagy RAW-ban rögzítenek, ami kb. tíz-tizenötszörösére növeli a fájlméretet, de legalább normálisan lehet fényelni. A RAW formátum esetén minden egyes képkocka külön fájlban rögzítődik, minimális, veszteségmentes tömörítéssel, ami rengeteb tárhelyet foglal. A Prores jelenti a legműködőbb kompromisszumot a képminőség vs. tárhely problémában, a RAW-nál kisebb fájlmérettel dolgozik, de a tömörítés nem annyira veszteséges, mint egy normális DSLR-kodek esetében.

Felbontás

A másik dolog, amivel a gyártók újabban foglalkoznak, a felbontás növelése. A full HD után a 4K a következő standard, amire mindenki (a Canonon kívül) rástartolt. A Panasonic GH4, a Nikon D4s, a legújabb GoPro már ebben rögzít – de továbbra is 8 bites, tömörített videót. A Blackmagic az, ami új kameráiban RAW-ban is rögzít 4K-t, és közepes DSLR-kategóriás árával jó alternatívája lehet a professzionális kameráknak. A másik nagy előnyük a fényképezőgépekhez képest, hogy eleve videórögzítésre lettek kitalálva, a szenzoruk felbontása megegyezik a videó felbontásával, ezért itt nincs meg a DSLR-videó két legzavaróbb hibája, a kocsonyásodás és a moiré.

Egyelőre nem terjedtek el a felhasználói szintű 4K-s képernyők, a (digitális) mozik is nagyjából 2K-ban vetítenek, a tévés sugárzás sem fog hamarosan 4K-ra váltani, pláne a mi környékünkön, de azért a 4K-nak van egy hatalmas előnye: a nagyobb felbontásban rögzített videóból exportált 2K vagy full HD sokkal élesebb, jobb színekkel rendelkező képet ad az eleve 1080p-ben rögzített videóhoz képest, még akkor is, ha csak 8 bitben rögzítettük, mivel nagyobb információmennyiség áll rendelkezésünkre az utómunkához.

Ennyivel jobb a 4k, mint a többi

Ha a meglevő kameránk nem képes magasabb bitrate-tel rögzíteni, egy külső rögzítő megvásárlása lehet a megoldás. A kamerák HDMI-kimenetére csatlakozó külső rögzítő, pl. az Atomos Ninja képes többfajta, jobb minőségű tömörítésben rögzíteni, viszont ez sem egy csodafegyver. Attól függ, hogy a kamera képes-e teljes felbontású jelet kiadni, és hogy ezt tömörítve, vagy tömörítetlenül teszi. Most már túl sok kamera van ahhoz, hogy ezeket sorra végigvegyük, meg legtöbbször a leírásokból sem derül ki, szóval érdemes ennek alaposan utána járni fórumokon, mielőtt az ember befektetne ilyesmibe. Canon kameráknál a Magic Lantern dokumentációját érdemes olvasgatni, illetve figyelni a frissítéseket, mert egyes kameráknál meg tudták már oldani a tiszta, teljes felbontású HDMI-jel kiküldését. Ugyanakkor most a legújabb nagy dobásuk az, hogy sikerült Linuxot futtatni a Canon DSLR-eken, ami azért nagy szó, mert így megnyílt az út arra, hogy gyakorlatilag teljesen megkerüljék a Canon gyári szoftverét, és saját programokat írjanak rá. Meglátjuk, hogy hova fut ki ez, valószínűleg teljesen le tudják majd cserélni a kamera által használt kodeket, a használt színskálát, a kamera menüjét, és még ki tudja mit.

Szóval a robbanásszerű megjelenés után most egy lassú fejlődő szakaszába ért a DSLR-filmezés, illetve új gyártók is kezdtek megjelenni, új kameratípusokkal, viszonylag megengedhető áron. Még soha nem volt ennyire egyszerű filmet csinálni, de pont ezeknek a kameráknak az elterjedése miatt egyre inkább változni fog a filmképpel szemben támasztott elvárásunk. Amíg csak a 35-ös filmszalag és a kisszenzorú videókamerák voltak, a kis mélységélesség egy hatalmas esztétikai ugrást jelentett az amatőr filmezésben, ez különböztette meg a tévés, a kis képernyős anyagot a nagyvászontól. Most ez a különbség teljesen eltűnt, úgyhogy csak az alkotók látásmódja, tudása, esztétikai érzéke különböztetheti meg a filmet a többi mozgóképtől.

A legjobb kamera az, ami éppen nálad van. Hajrá!

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.