Steril termekben messzire repül egy DNS-t utánzó, kék anyaggal teli fiola. Lassított képekben apró szilánkokra pattan, majd egy mozgó fali kamera is pillantásra érdemesíti: biztosak lehetünk, hogy tiltott, veszélyes anyagról van szó. A T-vírus egyetlen kenete több rémálomra elegendő mutációt visz végbe a vele kapcsolatba kerülő élő testeken, ám erről mi, nézők jóval később értesülünk.
Egyelőre csak értelmetlennek és céltalannak látszó pusztítások tanúiként retteghetünk a filmvászon előtt: látszólag maga az épület támad lakóira. A szirénák vijjogását az ajtók automatikus záródása kíséri, a többszintes irodákban megbolyduló alkalmazottakra vízáradat, később gázfelhő zúdul, a lift az aknában reked. Mint utólag kiderül, a rejtélyes kutatásokat foganatosító, kaptárnak nevezett szupertitkos helyszínen járunk.
A metálszürke világításból árnyékolt római villába vált a kép, itt ébredezik öntudatára a tőle megszokott gyorsasággal Milla Jovovich, aki Az ötödik elem katalizátori szerepkörét A kaptárban is érzékletesen formálja meg. Kommandósok törnek a borvörös koktélruhában és mátrixos bőrcsizmában emlékképeivel küszködő lányra és nyilvánvalóvá válik, hogy a villa és a letakart klasszikus szobrok csupán álcák: a titokzatos kaptárhoz vezető lejáratot rejtik. Mielőtt azonban még fény derülne a kaptárban lakók kilétére és a kezdő katasztrófa miértjére, esetleg a kommandósok céljaira, Milla Jovovich elnyeri rokonszenvünket, hisz látjuk, hogy memória-kiesése és alapvető jósága megakadályozza abban, hogy hatalmához mérten (az uralkodó korporáció titkos ügynöke ő) gonosz tervekbe kezdjen.
A kerettörténet a szokásos apokaliptikus jövőkép: a jó humanoidokat nem csak a velejéig immorális Umbrella Corporation uralja, aki(k)nek a film szereplői egytől-egyig alárendeltjei. Mindenek felett trónol a Vörös Királynő, a legutolsó generációs mesterséges intelligencia. A Királynőnek, kamerái és szenzorai révén tudomására jutott, hogy a pusztító vírus árulók kezébe került és fertőzni kezdett a kaptárban, ezért rendelte el a tömegháborúnak is beillő, kezdő pusztítást. A visszatérő kommandósoknak és az időlegesen elkábított szuperügynököknek kell kicsomózniuk a gubancot, beleértve a rengeteg hulla, a makacs számítógép és a veszélyes vírus problémáit.
A lassított, részletező felvételek, az aprólékosan kidolgozott, irreálisan valódi díszletek és az érzékletes színhatások elbűvölhetik azokat, akiket nem ijeszt el a filmképek témája: vérben fürdő, acsarkodó dobermannok, alien-szörny, vízben lebegő hullák, zombik hada. Néhány jó, ám korántsem eredeti ötlet mellett – mint például az ügynökök emlék-képei (ezek kísértetiesen idézik a Szárnyas fejvadász androidjainak memória-kínjait) vagy a mesterséges intelligencia hologramban testet öltő, egy naiv és piros kislányra emlékeztető megjelenése – a Paul Anderson rendezte A kaptár erőssége tehát látványvilágában rejlik.
Rajongótábora nem a kifinomult színészi játékra, netán hihető dramaturgiára utazók közül kerülhet ki, ám azok, akik videó-játékként már találkoztak a Resident Evil-lel, és sci-fiben nem (csak) a mondanivalót avagy metafizikát szeretik, esetleg Milla Jovovichnak minden körülmények között drukkolnak, feltehetőleg szeretni fogják.
