/ / /

· írta

Egy illemtudó filmstúdió története

Dióhéjban a Pinewood Stúdióról

Tanulmány

A Pinewood Stúdió elég jelentős az Egyesült Királyságban ahhoz, hogy kibővítése a sajtó által lépésről lépésre dokumentált, országos hírré válhasson. Ridley Scott mindegyre visszatér ide forgatni (beleértve a Prometheust és az Exodust is), mert úgy tartja, megtalál itt mindent, amit Hollywoodban fellelhetne.  Ha egyébként bárki kételkedne még abban, hogy a stúdió a jövőt képviseli: itt forgatják a következő Star Wars-epizódot (aminek a télen lesz a bemutatója).

Dióhéjban a Pinewood Stúdióról

A Pinewood Stúdiónak köszönhető a Carry On című, otthon hihetetlenül sikeres helyi sorozat – egy szatíra a brit társadalomról, amely a műfajfilmeket másolja –, a Doctor című sorozat, a Norman Wisdom-féle slapstick-vígjátékok (az első, a Trouble in Store 1953-ban készült, és a széria évekig folytatódott), valamint a még ismertebb és még több bevételt hozó James Bond-filmek, amelyeket részben a Pinewoodban forgattak, a legelső, Dr. Notól (r. Terence Young, 1962) kezdve a legfrissebbekig (a Bond-filmek receptje nyilván az egzotikum hagyományaival van fűszerezve, úgyhogy minden film jelentős része külföldön forog).

Heatherden Hall

A filmstúdió egy Londonhoz közeli magánterületen, a Heatherden Hall nevű, viktoriánus stílusú kúria körül jött létre. [Hollywoodi mintára, 1934-ben alapította Charles Boot, az általa vezetett cég nem egészen egy év alatt építette fel – szerk.] Számos archív fénykép bizonyítja, hogy az épület alig változott a 20-as évektől napjainkig. A Pinewood egykor és ma is bérelhető forgatási helyszínként szolgált, különféle forrásokat szolgáltatott a stáboknak anélkül, hogy bármi módon uralni vagy irányítani akarta volna az itt készülő filmek esztétikumát. Érdemes összevetni tehát az amerikai Warner Bros. stúdióval vagy a Universallal, amelyeknek a neve ugyanabban az aranykorban összeforrott a gengszter-, illetve a horrorfilmek műfajával – futószalagon gyártották ezeket a filmeket, amivel időt adtak a nézőknek, hogy rákapjanak a zsáner ízére, a rendezőknek pedig a felhasznált képlet fokozatos, egy széria egyik filmjétől a másikig való tökéletesítésére. A képzelet játéka volt a filmgyártás, de a produkciós rendszer képes volt talpon maradni e légvárak között is, és képes volt a következő lépésekre összpontosítani – mindez meglehetősen valós stúdiótörténetet kezdett kirajzolni. Akármennyire is cenzúrázták (mert cenzúrázták) az amerikai stúdiókban készült filmeket, ebből a szempontból úgy tűnt, a brit stúdió sokkal konzervatívabb óceánon túli társainál, ugyanakkor kevésbé vezérli a vágy, hogy a nézőnek újat nyújtson.

Dióhéjban a Pinewood Stúdióról (2)

Bármennyi drámai tehetség virágzott is fel Nagy-Britanniában, ez nem feltétlenül vezetett egy utolérheteten színvonalú nemzeti filmgyártás kialakulásához, ami mögött a filmes adaptációk alapjául szolgáló szövegek állnak. Mondjuk úgy, hogy sok brit filmalkotásban, a belőle sugárzó luxuson és szilárdságon túl, nem nagyon számít a dráma helyszíne. A Miss Brodie virágzásában (The Prime of Miss Jean Brodie, r. Ronald Neame, 1969, Muriel Spark-adaptáció Maggie Smith-szel a főszerepben) című film felvételei például nagyrészt a Pinewoodban zajlottak, de bármilyen más, leányiskolára hasonlító helyszínen le lehetett volna forgatni – dráma tehetséges színészekkel, akiket gyakran premier plánból vagy szekondból fényképeznek, szinte mindig belső térben, és a film mondhatni festményeket és diapozitívokat használ, ha némi vizuális változatosságra van szüksége. Vizuális szempontból eléggé jellegtelen a Twist Olivér (r. David Lean, 1948) is, amely szintén a Pinewoodban forgott, s bár itt van dickensi, kifejező értéke a díszletnek, az árvalét bemutatása inkább a jólétről vagy a szerencse hiányáról beszél.

Carry Grant és...

Ha egyébként számba vesszük a Heatherden Hall néhány, filmekben betöltött funkcióját, rájövünk, hogy a háznak ezer arca van, mintha az építészet Rohrschach-tesztje lenne: a SPECTRE székhelye volt az Oroszországból szeretettel-ben (1963), itt edzettek és rejtőztek James Bond ellenfelei (a produkciós feljegyzések tanúsága szerint a kertet a két évvel korábban bemutatott, Alain Resnais rendezte Tavaly Marienbadban mintájára alakították át – ami több vizuális stílusbeli intelligenciát jelez, mint ami az itt forgatott highbrowmunkák nagyrészében megjelenik); a Buchananok háza, egy felső-középosztálybeli, New York-i villa volt A nagy Gatsbyben (1964); kórház a Carry On Nurse-ben (1959), brit gyarmati kúria a Carry On... Up the Khyberben (1968), kisasszonyok iskolája a Carry On Campingben (1969), majd újra kórház a Carry On Again Doctor (1969) című filmben. A The Amazing Mr. Blunden (1972) című kalandfilmben ide költözik egy család, amelynek tagjai gyanítani kezdik, hogy a háznak sötét múltja lehet (a Heatherden Hall itt a Ragyogásbeli Overlook szálló megfelelője, bár a film nem lesz hasonló mértékben rémítő). A Mr. Blunden vége felé van egy tűzjelenet – egy a Heatherden Hall épsége elleni, kevés és megjátszott „merénylet” közül; úgy tűnik egyébként, mintha a stáb lábujjhegyen közlekedett volna a forgatáson. A Carry On Nurse egyik dialógusában elhangzik egy poén, amit oda nem illő volta tesz viccessé: a személyzet egyik tagjának baklövése után társnője rákérdez, hogy milyen pályára készül: asszisztensnő akar lenni, vagy épületromboló.

...Alfred Hitchcock a Pinewoodban

Vannak persze olyan pinewoodi filmek is, még a Bondok előttről, amelyek ennél több rombolásjelenettel kecsegtetnek: a Norman Wisdom-vígjátékok például maximálisan kihasználják a stúdió nyújtotta építési és bontási lehetőségeket, biztosítják a kamera számára a vizuális gegeknek megfelelő látószöget, és áthelyezik a falakat, ha erre van szükség ahhoz, hogy a több szilánkot és horzsolást feltételező helyzeteket elkerüljék. A Trouble in Store-ban (r. John Paddy Carstairs, 1953) van egy érdekes geg: Norman kirakat-berendezési versenybe kezd a kollégájával, a cél az, hogy minél több porcelántányért és -csészét helyezzenek el néhány rendkívül ingatag polcon. Úgy tűnik, mindketten boldogulnak a feladattal, úgyhogy nem marad más hátra mint egymás munkáját szabotálni, összetörni a másik csészéit és tányérjait (pedig azért fogtak neki a dolognak, hogy a főnöküket lenyűgözzék, és gondolhatjuk, hogy az utóbbi nem lesz túl boldog a romok láttán). Ahogy elmesélem az eseményeket, úgy tűnhet, hogy a humor éppen a történésekből származik, pedig egyáltalán nem így van: amiatt vicces az egész, ahogy a cselekmény felépül és látványban is fokozatosan kibontakozik. Előbb azt látjuk, hogy a két vetélytárs eladó (nagyjából) lelkiismeretesen az árut rendezgeti. Aztán egyszercsak rájövünk, hogy a kirakat előtt bámészkodók egész hada gyűlt össze, akik a show-t figyelik. Amikor a rombolás elkezdődik, a bolt mélyéről előkerül a főnök, hogy megnézze, mit művelnek bizonyítani vágyó alkalmazottai… Világos, hogy mindezt könnyebb megvalósítani egy ellenőrzött (és mozgatható falakkal ellátott) díszletben, mint egy valódi bolthelyiségben, annál is inkább, mivel a díszlet hitelességének nincs igazi szerepe.

A Pitkin és a teljhatalmúak (The Early Bird, r. Robert Asher, 1965) egy hosszú jelenettel kezdődik, amelyben Norman hajnalban, félálomban csetlik-botlik, és mindent tönkretesz maga körül a házban, ahol főnökével, Grimsdale úrral és a házimunkát végző vénlánnyal lakik együtt. A díszlet szempontjából legveszélyesebb jelenetben (veszélyesebb annál, amelyikben Norman, egy csésze kávéval a kezében, megbotlik a lépcsőn) Grimsdale bezárkózik a fürdőszobába, ami később felrobban (Norman ügyködése miatt), Grimsdale pedig bezuhan az alsó szobába, egyenesen a szomszédasszony ágyába. Norman épp lefele tart a lépcsőn, kávét visz a nőnek, majd Grimsdale-t az ágyában találja; picit magához tér, és rájön, hogy valami nincs rendben, de Grimsdale a nyomába szegődik, és megpróbálja elmagyarázni neki, hogyan esett le a fürdőszobából… Norman a fejét rázza, mint aki nem hagyja magát olyan könnyen átverni, de ahogy belép a fürdőszobába, ő maga is lezuhan az ágyba. (Hogy a komikus hatás teljes legyen, minden lehetséges helyzet közül, amiben az alsó szinten földet érhetnének, mindketten úgy esnek, hogy átölelik a nőt.)

Amint korábban is említettem, a Pinewood Stúdió a brit filmipar hatalmas részéért felelős – ezért mélységesen hálásak neki sokan, mint például Richard E. Grant ebben a videóban –, és a 60-as évek óta történt átszervezések révén sikerült lépést tartania a globalizációval. Szomorú események – például a Ridley Scott rendezte Legenda (Legend, 1965) forgatásán kiütött tűzvész – kapcsán alig kapnak szárnyra az anekdoták és alig vonják magukra a figyelmet, a gyors javítások már el is kezdődtek, és hamarosan helyreáll a rend.

Még érdekesebb viszont az, hogy éppen a tér relatív anonimitásának köszönhetően a Pinewood szerzői filmekben is használható. Egy a stúdiók számára meglehetősen bizonytalan időszakban Stanley Kubrick itt forgatott le részeket a Mechanikus narancsból (A Clockwork Orange, 1971), az Acéllövedékből (Full Metal Jacket, 1987) – egész pontosan a Vietnamra készülő újoncok laktanyájában zajló jeleneteket – és a Tágra zárt szemekből (Eyes Wide Shut, 1999) – a Szonáta klub körüli jeleneteket, amelyeknek a helyszínéül vicces módon az ún. Greenwich Village szolgált. Ugyanitt forgatta Ken Russell a legismertebb munkáját, az Ördögöket (The Devils, 1971), amelyhez díszlettervezőként Derek Jarmant alkalmazta (ő pedig elérte, hogy a film díszlete sokkal több legyen egy realista kolostornál, és úgy tűnik, ebből mindössze annyi kára származott, hogy a stúdióban „a művészként” kezdték csúfolni).

Lehetetlen lenne bármilyen általános következtetést megfogalmaznunk a stúdió története kapcsán, hiszen a Pinewoodot sosem vezették vasszigorral. Eléggé konzervatív, megfelelően összhangban van a világ filmiparával, időnként háttérként szolgál egy-egy remekműhöz – a stúdió, akárcsak a csapata, minden új film esetén a rendező utasításaira vár.

Dióhéjban a Pinewood Stúdióról (3)

A szöveg román nyelvű eredetije az IstoriaFilmului.ro-n
Fordította: Buzogány Klára

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk