Sűrítés és eltolás

Abel Ferrara: Pasolini

Ferrara filmje Pasolini utolsó napjának eseményeit követi 1975. november 2.-án bekövetkező haláláig. A lineáris történetvezetésbe a félbemaradt művek nyers felidézését sűríti, ami egy fantázia-kollázs képzetét kelti, és bár felmenti a szerzőt az alól, hogy sajátos látásmódot kínáljon a gyilkosság körülményeiről, mégsem elég hiteles.

Bár sok ismert részlet felbukkan a filmben – az utolsó interjú, a közös vacsora Ninetto Davoli társaságában, majd a külvárosi fiatal prostituált, Giuseppe (Pino) Pelosi felszedése, a vendéglő, ahol megálltak útban Ostia felé, és az elhagyatott focipálya a tengerpart közelében –, mégis nehéz eldönteni, hogy mi késztette Abel Ferrarát arra, hogy filmet forgasson Pasoliniről. Úgy tűnik, túlságosan a művészre (és képzeletbeli alteregóira) fókuszál, figyelmen kívül hagyva egyéb összefüggéseket. Az utcai zavargásokat megidéző, a fasiszták ellen tüntető néhány fiatal képsorát és az interjúban található, a fennálló helyzet tragikumára vonatkozó homályos utalásokat leszámítva, a film egészére nem jellemző, hogy fontosságot tulajdonítana a társadalmi-politikai kontextusnak. Ráadásul nem tudunk meg semmi újat a halál körülményeiről, sőt inkább beszűkíti az értelmezéseket. Nagyjából az 1975-ben elítélt, később szabadlábra helyezett Pelosi korabeli és 2005-ös módosított tanúvallomására hagyatkozik, amiből az derült ki, hogy rajta kívül még hárman vettek részt a gyilkosságban, akik „perverz" és „mocskos kommunista" jelszavakkal verték halálra áldozatukat.

Ferrara filmje a politikai indíttatású összeesküvés-elméletet is leárnyékolja, amire a legtöbben gyanakodtak akkoriban, hiszen egyrészt Pasolini tényleg szálka lehetett a hatalmon levő kereszténydemokraták szemében, akiket több ízben is támadott publicisztikájában, másrészt mivel a bíróság gyanúsan gyorsan lezártnak tekintette az ügyet azzal, hogy kilenc évre elítélték a kiskorúnak nyilvánított 17 éves Pelosit, holott több nyom is arra utalt, hogy nem volt egyedül. Pasolini haláláról sokkal több részlet derül ki a korábbi, a Marco Tullio Giordana által jegyzett Pasolini, un delitto italiano (1995) filmből, amely a nyomozás anyagait és a törvényszéki tárgyalás körülményeit dolgozza fel, s nem hagy kétséget azt illetően, hogy jobboldali erők áldozata lehetett. Ferrara verziójában egy banális gyilkosságról van szó, ahol néhány homofób srácnak szemet szúrt Pasolini Alfa Romeo GT 2000-es autója és/vagy pénze, mikor felszedte a „Béka" néven ismert Pelosit. A szerzői intenció valószínűleg az volt, hogy lefaragja azokat a rárakódott értelmezéseket, amelyek egy nemzedéki gondolkodás kudarcaként, az erre mért hatalmi demonstrációként élték meg a történteket, mégis zavaró, hogy ennyire lebutítja a kontextust.

Az is zavaró a filmben, hogy Willem Dafoe játékában Pasolini alakja túlságosan egyoldalúra sikeredik, aki szinte csak komoly dolgokkal foglalkozik: a napi sajtót olvassa, könyveket ajánl, levelet ír, interjút ad, készülő könyvén, a Petrolión dolgozik és barátjának következő filmtervéről mesél. A filmben mindvégig intellektuális szerepben tetszeleg, aki mintha a prostituált fiúkat is puszta kötelességből látogatná, hogy vacsorára vigye őket. Kissé bárgyú figura, nincs benne semmi szenvedély, semmi elevenség. Egyetlenegyszer jelenik meg arcán egy távolságtartó mosoly, amikor a család társaságában meglátogatja Laura Betti (Laura de Medeiros) – aki éppen a Jancsó által rendezett Magánbűnök, közerkölcsök forgatásáról érkezik – és horvát népzenére táncol Pasolini unokatestvérével (akit Dafoe olasz felesége, Giada Colagrande alakít). A karakter megformálása mintha nélkülözné azt a sajátos radikalizmust és ugyanakkor nyitottságot, amit Pasolini képviselt.

A halál körülményeinek bemutatása mellett szerencsére más szempontok is helyet kapnak a filmben, amelyek Pasolini félbemaradt alkotói pályájához kapcsolódnak. Eképpen a film első részében többször megelevenedik egy készülő novella fantáziavilágába, amely a posztmodern intertextuális írásgyakorlatra emlékeztető Petrolióból származik. Ezekben a jelenetekben kétszer is megidézi a narrativitás végére utaló gondolatot, miszerint „Az elbeszélő művészet halott. (...) Ez nem egy mese, hanem egy parabola, aminek jelentése a szerző és az általa létrehozott teremtmények és alakzatok kapcsolatában tételezhető", vagy olyan önreflexív megjegyzések tűnnek fel, amelyek a képzelet elsődlegességét emelik ki. A megidézett szövegrészletek, úgy tűnik, felmentik Ferrara filmjét az alól, hogy hiteles képet adjon Pasoliniről, ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem elég erős ez a vízió. Még a homoszexualitás kérdését is elég távolságtartóan kezeli a film, ami inkább a normalitás felől kódolt, alapvetően heteroszexuális fantázia projekciójának tűnik.

Ugyanígy beépíti Pasolini félbemaradt filmtervét, a Porno-Teo-Kolossal több jelenetét. A történet egy idősebb nápolyi férfi, Epifanio útját követi, aki szolgájával elhagyja a várost karácsonykor, hogy kövesse a „betlehemi" csillagot. (Epifanio alakját a filmben Ninetto Davoli alakítja, akinek eredetileg a szolga szerepét szánta Pasolini.) Így érkeznek meg Szodomába (Róma), ahol éppen termékenységünnep zajlik meleg pasikkal és leszbikus nőkkel, majd más városokat bejárva a Mennyországba készülnek, de bármennyire is eltávolodnak otthonuktól, sohasem érhetik el azt. A Földről már csak távoli hangok és énekek hallatszanak, ami boldogsággal tölti el főhőst, ekkor viszont elfáradnak és megállnak. Epifanio megkérdi, hogy most mi lesz, mire Nunzio azt válaszolja, hogy a vég nem létezik. Ezekkel a szavakkal búcsúzik Pasolini Ninettótól az étteremben, s ez a jelenet ismétlődik a rendező halálát bemutató képsorok után. Persze értjük, a többször aláhúzott tanítást, mégis zavarosra sikeredik ez a véges-végtelen, sőt, túlságosan megnyugtató. A film utolsó jelenete persze nem tudja elkerülni, hogy ne legyen hatásvadász: a második fiát is elvesztő anya szenvedését mutatja közeliben, alatta az elmaradhatatlan Maria Callas énekével.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó