A nagyközönség 1991-ben rögtön a Hannibal Lecter-étlap főfogásába, a bájosan talpraesett FBI-ügynöknő történetébe kóstolt bele, s csak a legnagyobb gourmandok tudták, hogy a filmtörténet már túl van az előételen: Michael Mann 1986-ban Manhunter (Embervadász) címen filmesítette meg A bárányok hallgatnak előzményeit elmesélő Vörös Sárkány-történetet.
Mann angolosan-véresen tálalt filmje Will Graham FBI-ügynök (William L. Petersen) és Hannibal Lecter (Brian Cox) pszichopata-pszichiáter kénytelen-kelletlen együttműködését meséli el egy gúnyosan Fogtündérre keresztelt sorozatgyilkos (Tom Noonan) elfogásának történetével az előtérben. Lecter annak idején Graham hálóján akadt fenn, és azóta napjait egy különlegesen védett pszichiátriai intézetben tengeti, várva a pillanatot, hogy újra megízlelhesse a szabad levegőn érlelt emberhúst. A Manhunter impulzív zenéjével, a különböző hangulatokhoz illesztett merész színeivel és káprázó fülledtségével egyedülálló alkotás, két embervadász – egy őrült sorozatgyilkos és egy elszánt nyomozó – küzdelmének története az Amerikában első filmes Dante Spinotti operatőr szemszögéből.
Mann filmje a Lecter-sorozat kezdő darabjaként hatással volt ugyan a folytatásra (Buffalo Bill figurája A bárányok…-ból mutat némi hasonlóságot az eredeti Fogtündérrel), de az erős felütést Jonathan Demme jóval kimértebb, realistább és Hannibal személyének nagyobb hangsúlyt szánó munkája kiütötte a nyeregből. Mivel a trilógia főhőse egyértelműen a finom ízlésű Hannibal lett – méghozzá a finom játékú Anthony Hopkins tolmácsolásában –, a desszertként túlságosan művészieskedő Hannibal visszafogott sikere után utolsóként el kellett készülnie az első epizód újabb változatának. Dante Spinotti kamerája ezúttal A bárányok…-at fényképező Fujimoto modorában tálalja az elől-hátul megtoldott, a szálakat újraszövő történetet, hogy az ismét hangsúlyosabb szerephez jutott Hannibal (Hopkins) fanyar mosollyal emelhesse vérvörös borral teli poharát az ipari kamera felé.
1980-ban járunk, doktor Lecter éppen vacsorát ad a Philadelphiai Szimfonikusok pártolóinak, akik hálálkodva ízlelgetik az ügyetlen fuvolista földi maradványait. Amikor Hannibal végzett a mosogatással, becsenget Graham ügynök (Edward Norton), hogy tanácsot kérjen egy brutálisan meggyilkolt lány ügyében. Graham gyanút fog, Lecter tőrt, de az incidens végül pisztolypárbajjá fajul, így a doktor a rácsok mögött végzi. A sors úgy hozza, hogy évekkel később ismét szükség van Graham – Lectertől örökölt? – különleges szimatára, Crawford ügynök – ezúttal a macsósan rámenős Harvey Keitel alakításában – felkeresi hát floridai nyugalmában. Edward Norton hiteles színészi játékától ezen a korai ponton kell búcsút vennünk, hiszen a felelős családapa és rohamosan őszülő FBI-ügynök szerepével egy sorozatgyilkos kézre kerítése mellett már nem tud megbirkózni.
Filmbéli ellenfele, a gyilkolás ízére éppen rákapó Vörös Sárkány – ha tetszik Fogtündér – az eredeti figuránál jóval zavartabb természet, többet tudunk meg belső vívódásairól és félelmeiről, Ralph Fiennes azonban felemásan teljesít a – tetoválásának köszönhetően testhezálló – szerepben. Játéka izgalmasabb ugyan legutóbbi „állatszerepénél” David Cronenberg Pók című filmjében, a jól bevált pimasz grimasz azonban kevés egy ilyen összetett és kiszámíthatatlan jellem ábrázolásához. A legkellemesebb meglepetést Emily Watson okozza a könyörtelen gyilkosba lelket lehelő vak lány szerepében, hiszen az ő játékának ereje hozza ki igazán és teszi érezhetővé a Vörös Sárkányban dúló indulatokat.
A horror-sztárrá avanzsált Hannibal-Hopkins duó ezúttal is hozza a tőle elvárható – és el is várt – színvonalat, köszönhetően többek között az újraszabott történetnek, amely úgy állítja be a doktort, mintha cellájából ő mozgatná a szálakat. A vörös sárkány teljessé teszi a Hannibal-trilógiát, de persze csak a producerek szája íze szerint, aki nem engedhették, hogy a valódi úttörő, a Manhunter „sorozat-gyilkos” legyen.
