/ / /

· írták: , , ,

Ezt láttuk a 14. TIFF-en 3. Im Keller / In The Basement; Lost in Karastan; Dyke Hard; Three Windows and a Hanging Kritika

Láttunk még morbid osztrák filmet, szatírát Karasztánról, szerethető svéd trashfilmet és igazi koszovói filmdrámát. És ma is megyünk moziba!

14. TIFF 3. - Im Keller / In The Basement; Lost in Karastan; Dyke Hard; Three Windows and a Hanging

Ulrich Seidl: Im Keller / In The Basement, 2014, osztrák, 85 perc

[határok nélkül] Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiáját követően dokumentumfilmmel tér vissza, de stílusváltásról persze szó sincs, hisz a direktor több nonfikciós mozit is rendezett már. Nincs pálfordulás, épp ellenkezőleg, az In the Basement kvintesszenciális szerzői darab Ausztria egyik fő botrányfilmesétől (Haneke után és nem beszélve pl. Kurt Krenről). A címben is deklarált koncepciója szerint a film osztrák pincetitkokat tereget ki: látunk például szado-mazochista szerelmespárokat, iszlamofób lövészklubosokat, őszülő halántékú Hitler-rajongót és baráti körét. Mind lelkesen pózolnak a kamerának, adják elő magánszámaikat és vallanak szokatlan hobbijaikról. Meglátszik e mozin, hogy rendezője hol dokumentumfilmben, hol rögrealista játékfilmben alkot: a látnivalók olyan extrémek és morbid módon komikusak, hogy ha létezik is megfigyelés beavatkozás nélkül, ez biztosan nem az.

14. TIFF 3. - Im Keller / In The Basement; Lost in Karastan; Dyke Hard; Three Windows and a Hanging (2)

Seidl szokásához híven hol fotószerű állóképekkel, hol hosszú, statikus beállításokkal dolgozik, és keveset bíz a néző fantáziájára. Ami pedig a tartalmat illeti, azt csinálja, amihez a legjobban ért (talán az egész világon): kórképet készít hazájáról, vadászik mindenre, ami deviáns, groteszk vagy abszurd. Sok újat nem mond, de alaposan lecsiszolta stílusát és remek koncepciót talált (hisz műve gyakorlatilag pincékben játszódó szkeccsfilm). Mozija majdnem olyan demoralizáló, mint a The Look of Silence / A csend képe, annak ellenére, hogy nem a harmadik világ barbarizmusáról szól, hanem a Nyugat perverzióiról, dekadenciájáról. Egyszerre nevettető és (szó szerint) mélyreható kevercse dokumentumfilmnek, művészmozinak és fekete komédiának. És ez a moziművészet, pláne a dokumentumfilm egyik erőssége: megörökíteni és megmutatni a világnak, amit máskülönben sosem látnánk. Például a csontvázakat a szekrényben. (csá)

Még vetítik: június 2., kedd, Florin Piersic mozi / Repcsi,15:30; június 7., vasárnap, Victoria / Győzelem mozi, 17:30 (În pivniță)

Bob Hopkins: Lost in Karastan, 2014, német-brit-grúz-francia, 95 perc

[szupernóva] Hiába keresed a térképen Karasztánt és fővárosát, Palcsikot, kedves Olvasó, nem fogod megtalálni. A képzelet szüleménye csupán. Viszont mint sok más képzeletszülemény, a valóságon alapul – egy kis exszovjet államocska ez, a maga korrupt oligarchájával, akinek nemzeti filmeposzra lenne szüksége, hogy konszolidálja ideológiáját és erősebb identitást kovácsoljon pelyhedző állú orgszágocskája számára. Ehhez egy kiábrándult, ihlettelen, épp erősen nyolcésfeledző állapotban levő brit rendezőt szemel ki magának, akit egy filmfesztivál leple alatt elcsábít és megbízza a nemzeti hős életrajzi filmjének megrendezésével. Mit sem sejtő rendezőnk belemegy a játékba, már csak egó-alapon is, de csak azért, hogy egy hatalmas káosz és nem utolsósorban forradalom kellős közepén találja magát.

14. TIFF 3. - Im Keller / In The Basement; Lost in Karastan; Dyke Hard; Three Windows and a Hanging (3)

A természetesen erősen önreflexív szatíra meglehetősen jól indul, a felvázolt helyzetekből sokat felismerhetünk: a posztszovjet közigazgatástól, építészettől kezdve a kisvárosi, kínos filmfesztivál-jeleneteken keresztül egészen a működésképtelen forgatásig mindent láttunk vagy tapasztaltunk már, s ennek megfelelően elég sűrűn fel lehet kuncogni. Kb. ilyesmi kellett volna legyen az Interjú – fordul meg a fejünkben. Aztán a vicces helyzetek – és vele a kuncogás – elfogynak, jön a kötelező szerelmi szál, kicsit szétesik a Lost in Karastan, s egy végső poénja még ugyan futja, de a komolyság annyira nem áll jól neki, mint a saját magán kacagni képes kezdés. Amennyire európaian kezdődik, annyira hollywoodi lenne, de hát a filmbéli filmhez hasonlóan elfogy a szusz belőle. Filmrendező-aspiránsoknak és gyakori fesztiválozóknak ettől eltekintve kötelező. (jbn)

Még vetítik: június 4., csütörtök, Victoria / Győzelem mozi, 15:00 (Pierdut în Karastan)

Bitte Andersson: Dyke Hard, svéd, 2014, 90 perc

[határok nélkül] Bitte Andersson nem tartozik az élvonalbeli svéd rendező(nő)k közé. De még a derékhadhoz sem. Viszont masszívan hatott rá minden, ami trash, exploitation, camp, B-film. Meg amerikai. Nevezhetjük ezt akár kompenzációnak is.

Konkrétabban az is elképzelhető, hogy a Troma Entertainment és Llyod Kaufman hasított Andersson lelkébe maradandó nyomot, annál is inkább, mert rendező(nő)nk eljátszotta a Tojástojó szerepét Kaufman Poultrygeist: A halott csirkék éjszakája című 2006-os kultfilmjében.  De John Waterst, Russ Meyert és egy sor más trash-direktort is felfedezhet a néző, aki épp erre a filmre téved be a TIFF-en. Na és ha mindezeket összeboronáljuk, Bitte Andersson első nagyjátékfilmje nem lehet más, mint vérben, gayben, gusztustalan szkatohumorban, széttaposott fejekben, campes humorban és helyenként dögös betétdalokban tocsogó iszonyú keverék.

14. TIFF 3. - Im Keller / In The Basement; Lost in Karastan; Dyke Hard; Three Windows and a Hanging (4)

A dolgozat címe, Dyke Hard (hm... kemény leszbák?) valószínűsíthetően a Drágán add az életed angol verziójának (Die Hard) parafrázisa. Azt hiszem, több köze nincs is John McTiernan 1988-as filmjéhez. Köze van viszont mindenhez, ami szemét. És itt nem csak a poénokra, kaszabolásra, meleg és melegebb szellemszexre gondolok. Ez a film nem olyan, mint mondjuk a Grindhouse. Ott az egész trash csak látszat. Na, itt nem. Ez őszintén szemét. Z-film. Gagyi a kamera, gagyi a vágás, gagyik a színészek, gagyi itt minden. A betétdalokon kívül. Azok a maguk 80-as évekbeli travi és homoszex bájával irtó profik.

És mégis miért szerethető? Mert hitelesen trash. Gyomorforgatókat lehet röhögni: ha épp nem a poénokon, akkor az esetlenkedő színészeken, a karakter haján, vagy egy bénán szétloccsanó fejen. Sokkal inkább nézhető ez a film, mint mondjuk egy merengő, búvalb...ott lírai ömleny a homoszexualitásról, a rockzenekarok egyszer-fent-egyszer-lent világáról, vagy úgy általában, az életről.

Ja: csak erős idegzetű, felnőtt és politikailag teljesen inkorrekt nézőknek ajánlom. (szj)

Még vetítik: június 5., péntek, Diákművelődési Ház, 21:30

Isa Qosja: Three Windows and a Hanging, koszovói, 2014, 94 perc

[szupernóva] Már csak azért is kíváncsi voltam a (szabadfordításban) Három ablak és egy akasztás című filmre, mert életemben nem láttam még koszovói filmet, sőt az a lehetőség sem nagyon jutott eszembe, hogy létezhet koszovói filmipar. Pedig létezik bizony, és ha Isa Qosja művéből indulunk ki, egyáltalán nem rossz. Érthető és kézenfekvő, hogy az Európa politikai térképén alig néhány éve megjelent albán identitású kisállam filmesei azt a történelmi tapasztalatot gyúrják művészetté, amely a legmeghatározóbb és legfrissebb számukra: a fájó, nyílt sebeket hagyó albán-szerb konfliktust, a délszláv háború poklát. A gyászmunka elvégzésében a formálódó koszovói filmnek is fontos szerepe lehet – a Három ablak... példája legalábbis ezt bizonyítja.

14. TIFF 3. - Im Keller / In The Basement; Lost in Karastan; Dyke Hard; Three Windows and a Hanging (5)

A háború alig ért véget, a férfiak éppen hogy hazaszállingóztak a frontról (már aki), és a patriarchális albán faluközösségben bombaként robban a hír: a helyi tanárnő elmondta a sajtónak, hogy a szerb karhatalmisták megerőszakolták, három nőtársával együtt. A történtek óta évek teltek el, de a békéjét lassan megtaláló, zárt közösség életét felzaklatja az ügy – mármint nem maga az erőszak ténye, hanem az elhurcolt férjét hasztalanul hazaváró, kisfiát egyedül nevelő tanárnő gesztusa, amellyel „szégyent hoz a falura” és „széthúzást szít a családokban”. Hiszen nem tudni, ki volt a másik három nő, a házastársak (az én feleségemet is...?) és a férfiak (ki tudta? miért nem mondta el?) közötti gyanakvás légköre általánossá válik itt, ahol mindenki ismer mindenkit. És hát lassan szembe kell nézni mindazzal, amivel senki nem akart, a nagy csendek, félszavas utalások mögötti tragédiákkal. Megváltás nincs, csak megbékélés, és valamiféle remény is feldereng a szökést választó fiatalok képében – sőt a humor sem vész el ebben a balladisztikusan feszesre komponált, lezáratlan és lezárhatatlan történetben.

Ja, és különdíjat ajánlunk fel annak, aki megtalálja a harmadik ablakot. (pazs)

Még vetítik: június 7., vasárnap, Cercul Militar/Hadsereg háza, 23:15 (Trei ferestre şi o spânzurătoare)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film