Nagy Boglárka

/ / /

· írta

Kaland, kincs és ritmus

Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével

Interjú

Corneliu Porumboiu az első olyan a román új hullámos rendezők egyike, akik díjjal tértek haza fontos külföldi fesztiválokról. Első nagyjátékfilmjével, a Forradalmárokkal elnyerte a Caméra d‘Ort Cannes-ban, 2006-ban. Most, 2015-ben bemutatta a cannes-i zsűrinek A kincset, egy erős atmoszférájú, finom humorú filmmesét, gondolatébresztőt aranyról, értékekről, történelemről és számokról.

2006 óta a Rendészet, nyelvészettel, a Metabolism sau când se lasă seara peste București, valamint az Al doilea joc című filmekkel örvendeztette meg közönségét, és a 14. TIFF-en mutatja be nekik is A kincset.

Corneliu lassan, dallamosan mesél, mosolyog, de a filmjéről komolyan beszél, ritmust és kalandot idéz fel. Néhány évvel ezelőtt A kincs főszereplőjéhez hasonlóan ő is nekifogott, hogy felkutasson egy kincset, amit barátjának egyik őse rejtett el egy udvarban. Dokumentumfilmet akart rendezni a keresésről, de rájött, hogy ez kiváló fikciós anyag lehet, amelyben az eredeti főszereplők is helyet kaphatnak.


A kincsről szóló kritikánk itt. Alkotói portrénk itt és itt.


Általában a játékfilmek forgatásáról készül egy „making of” típusú dokumentumfilm – ritka az, hogy a rendező fikciós formájúvá alakítsa a dokumentumfilmjét. Hogy lett a kincskeresős dokumentumfilmből kincskeresős játékfilm?

Mint már meséltem, egy barátom udvarán voltam, kerestem a kincset, amikor rámtört valami nagyon ösztönös, az volt az érzésem, rettentő elveszettek vagyunk mindannyian abban az udvarban, a stáb, a többiek, mindenki… mintha minden szörnyen fontossá vált volna. A reakcióm az volt, hogy tennem kell valamit, hogy kiszabaduljunk onnan. Valójában emiatt kezdtem el forgatókönyvet írni.

Hogy érted, hogy „elveszettek” voltatok?

A ház és az udvar múltja túl sűrű volt, az ott történteknek mintha különleges súlya lett volna. Nem annyira ott helyben, mint inkább a forgatott anyagon: amikor a dokumentumfilm egy részét összevágtuk és párszor megnéztük, ezzel az érzéssel maradtam. Ez volt az első indíték, ami miatt írni kezdtem. Már amikor nekiálltunk a vágásnak, a legelső változatból kivettünk több részletet, és megkaptuk ezt a filmet, ezt a ritmust, benne azzal a pillanattal, amelyikben kiemelik a lyukból a dobozt. Hasonló ritmust kerestem első perctől fogva, a kincs megtalálása utáni fikciós rész teljesen koherensen összeállt a fejemben. Még most is, amikor megnézem a filmet – újranéztem Cannes-ban – kivágnék még belőle dolgokat [mosolyog], csakhogy már nem lehet.

Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével

Miért vontad be a filmbe a főszerepet alakító Toma Cuzin teljes családját? Amikor először láttam A kincset, arra gondoltam, az arcok gyönyörűen találnak Robin Hood történetéhez, amit a film felidéz, viszont a díszlet mellettük nagyon minimalistának tűnik.

Nagyon tetszettek ők együtt. Mindegyiküknek más-másféle energiája van, különbözőek, valahogy a Toma és a fia közötti kapcsolat is különleges. A szereplők arca nagyon kifejező, igaz történet áll mögöttük, és azt hiszem, épp amiatt választottam nagyon semleges és stilizált díszletet, hogy ezek az arcok érvényesülhessenek. A díszlet valóban erősen stilizált eleinte, és azt akartam, hogy ráadásul egyfajta nyomasztó börtönhangulata legyen. A fény is felülről jön, mesterséges fény, hogy érezd egy iroda vagy egy házbelső hangulatát.

Visszatérve, nagyon tetszett, ahogy a család maga kiválik a környezetéből, és ahogy családként működik. Egy este a feleségemmel, Arantxa Etcheverriával a Kortárs Művészeti Múzeumban voltam, és ő adta az ötletet: „feltétlenül el kell hívnod Toma feleségét [Cristina Tomát – szerk.] a castingra”. Én már egy ideje kerestem a szereplőket, láttam néhány színészt, akikkel nem voltam elégedett, és amúgy is sokat beszélgetek Arantxával, amikor egy filmen dolgozom, úgyhogy azt válaszoltam: „igen, igazad van”.

A beválogatott színészek mind valós szereplők, akik a dokumentumfilmben is játszottak volna? Úgy tudom, a sztori eredetileg Adrian Purcărescu családjában zajlott – őt meg is tartottad szereplőként –, Corneliu Cozmeijal együtt keresték a kincset…

Voltak tárgyalások Corneliuval is, castingoltunk profi és amatőr színészeket is. Olyant kerestem, akinek van testbeszéde, a járásának van ritmusa, és egy bizonyos módon kezeli a technikát, hiszen az udvaron fémdetektorral keresgélő férfi alakja és energiája kapcsolja össze a jeleneteket. Castingoltuk őt profi színészek társaságában is, és Corneliu jól működött.

Szándékosan keverted össze a profikat és az amatőröket?

Nem feltétlenül. A bankos kisasszony szerepe kapcsán például két román származású, külföldön – Franciaországban és Németországban – élő színésznőt néztem meg, aztán Clémence Valleteau barátnőmet is [Bukarestben élő, francia szociológus kutató – szerk.]. Végül úgy döntöttem, hogy szintén az általa sugárzott energia miatt, Clémence-szal megyek tovább; a casting tökéletesen működött, a két színésznő nagyon jó volt, de velük ellentétben Clémence jobban megfelelt.

Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével (2)

Gyakran emlegeted az egyes szereplők kisugárzását. Abban bízol, hogy az emberek vezetik a történetet, miután te összeállítottad a díszletet?

Egy adott pillanattól kezdődően igen, és szerettem volna, ha a filmnek van egy saját folyama: valaki jön a történettel, a mesével, a másik elfogadja, együtt elindulnak, csatlakozik hozzájuk egy harmadik – így menet közben létrejön egyfajta mozgás, s ez nyilván a casting alatt is érdekelt. Utólag nem tudsz mindent rekonstruálni vagy levezényelni, ezért fontos, hogy ki mivel érkezik.

A szereplőid nagyon különböző módon viszonyulnak az eseményekhez, s ez főképp a dialógusokból derül ki, akárcsak a Metabolism… című filmed esetében.

Mindannyian pontosan megrajzolt figurák, valamennyit terheli a saját története és a háttere, vagy lehet, hogy archetipikusak. Engem nagyon érdekeltek a köztük levő kapcsolatok, és mindaz, amit egyenként hozzátesznek ehhez a meséhez.

Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével (3)

Hogyan egyezteted össze a különféle forrásokból származó képeket? A Metabolism…-ban láttunk endoszkópos felvételt, most a Robin Hood című könyv képei bukkannak fel, a televízió, a telefon képernyője vagy a fémdetektor képei sorakoznak előttünk. Mi a jelentősége ennek a változatosságnak?

Ezek a részletek afféle fejezetkezdő elemek, felhasználtunk egyfajta képzeletbeli világot, amivel együtt élünk, egy bizonyos fajta valóság bizonyos típusú percepcióját… Mindezen részletek változása előremutat a fináléra, ezek a képek elvezetnek a meséktől a banki betétekig, átvisznek egy másfajta területre, és mi néha azt mondhatjuk, szimbolikus értelemben: „az arany nem más, mint a földben elrejtett nap”. Épp ezért az arany egyfajta fényforrást képvisel, s az erről szóló képeket elszórtuk a filmben, hogy az fejezetre tagolódjon.

Érdekes, hogy a gyerek a kincsről az aranyra, ezüstre, kristályokra asszociál, de ezt a kincset sosem fogjuk megpillantani.

Meglátjuk a szétszóródó ékszerek formájában.

De a fémdobozban nem tűnnek olyan értékeseknek, mint az ékszerész kirakatában, meleg fényben. Ott egyszerű tárgyaknak tűnnek. Hogy akartad bemutatni őket?

Azt akartam, hogy tűnjenek játékoknak, valamilyen kelléknek, ami elbűvölhet.

Az imént említett fejezeteknek van címük? A forgatókönyvben volt még cím fölöttük?

Nem, nem. Ez a szerkezet akkor alakult ki, amikor a filmet átfaragtuk, amikor a ritmus kialakult. Írásban csak a Robin Hood-történet volt meg, és aztán, a forgatás és az utómunka során szép lassan megjelent ez a szerkezet, mint egy szükséglet. Újrarajzoltuk a Robin Hoodot és a televíziót ábrázoló képeket is.

Szinte sokkolt, hogy a számítógép képernyője egyszercsak megjelent teljes mozivászonnyi méretben.

Van ebben némi irónia. A számok folyamatos jelenlétének is a megszállott aprólékossághoz van köze. A szereplők átlagosok, a hétköznapok jelentős része pedig: mit mondanak a számok, mi történik a bankban?

Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével (4)

Egymással ellentétbe állítottad a számokat és a legendát? Főképp a történelemben tudod összehozni a kettőt: éveket és adatokat emlegetsz, ezek felgyűlnek és egy adott pillanatban elveszíted a fonalat.

Igen, mert az számított, hogy legyen egy kaotikus múlt a hátam mögött, legyen rengeteg referenciám, de valahogy ne jöjj rá, hogy mi és hol történik;mindez az abszurd benyomását kelti. Ott a  bejárt út mögöttünk, de az volt a cél, hogy a filmben kialakuljon egy nagyon zsúfolt, valahogy logikátlan érzékelési mód.

Mi a legkedvesebb számodra a filmből?

Ez a tapasztalat, tokkal-vonóval. Nagyon szerettem együtt dolgozni Adriannal, Corneliuval és a többiekkel. A film nagyon könnyű volt, ezek a találkozások csodálatosak, egyenként is fontosak voltak. Tényleg hol volt, hol nem volt: egy film volt, ami könnyen készült. Még az idő is kedvezett nekünk. Jó két órát fogattuk például az éjszakai jelenetet, amelyikben erős szél fúj – a szél akkor csendesült el, amikor befejeztük a forgatást. Olyan nyugodtak voltunk, pedig siettünk, hogy „hamar végezzük, legyen meg még ez a snitt is”.

Interjú Corneliu Porumboiuval, A kincs (Comoara) rendezőjével (5)

Mindenki az ihletforrásokról faggat téged. Vannak ilyen emberek, filmek?

Minden egyes filmhez megnézek több másikat, dokumentálódom az illető témában;megnéztem például az Idegen a tónál című filmet a fények és a digitális világ miatt, látni akartam, hogy néz ki a zöld és a természet a digitális képen. Újranéztem néhány régebbi filmet is, westerneket, köztük A Sierra Madre kincsét, de van egy film, amelyiket mindegyre előveszünk a kreatív csapatommal és az operatőrrel együtt, ez pedig a Les nuits de la pleine lune Rohmertől. Az operatőr már csak nevet, amikor ismét előkerül ugyanaz a cím, de ha összeírsz magadnak egy filmlistát, és azt végignézed, az segít, főképp a technikai vonatkozásokban: megnézed, hogyan dolgoztak mások ugyanazzal a technikával, hogy használták a fényt, hogy alakították ki a teret vagy egy bizonyos teret, és az mitől lett filmes tér.

És végül: mit szeretnél, mi maradjon meg azokban, akik megnézik A kincset?

Remélem, hogy tapasztalatként fogják felfogni. Mindvégig arra törekedtem, a forgatás közben is, hogy megmaradjon a film kalandjellege, érzelmekkel teli tapasztalatot nyújtson. Nagyjából ez.

Akkor te magad a kalandnál és a kaland feldolgozásával maradtál.

Igen, átéltem és újra átéltem a kalandot. [Nevet.]


Fordította: Buzogány Klára
Az interjú eredeti, román nyelvű változata az Istoriafilmului.ro-n

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A kincs (The Treasure)

A kincs (The Treasure)

Francia–román vígjáték, kalandfilm, 2015. Rendező: Corneliu Porumboiu. Szereplők: Cuzin Toma, Adrian Purcărescu, Cristina Toma, Nicodim Toma, Corneliu Cozmei, Florin Kevorkian, Laurențiu Lazăr, Ciprian Mistreanu, Marius Coandă, Dan Chiriac, Clémence Valleteau, Iulia Ciochină, Radu Bânzaru, Nadia Turincev, Julie Gayet.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    10/10
  • A látogatók szerint
    8 · 1 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , , cikk