Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Az igazi szuperhősök

Publicisztika

Akármennyire is úgy tűnik, hogy odafent a szuperhős-képregények ismerői és szeretői azon munkálkodnak, hogy a palástos-köpönyeges igazságtevők szerelmeseinek kedvezzenek, ez ma egy bájosan naiv tévhit.

Még nem zötyög a hype-gépezet

Az ezredforduló elején kilőtte első emlékezetes hálófonatát Sam Raimi Pókembere, a Mátrix meghajlította az emberiség elméjét, és végre méltó feldolgozást kapott A Gyűrűk Ura is. A Mátrix a mai napig nem marja át egyes nézők ingerküszöbét, mégis akkorát robbantott, hogy az azóta is visszhangzik az akciózsánerben. A Gyűrűk Ura szintén termetes rizikófaktorral bírt, ugyanis Tolkien világát azelőtt csak egy elfelejtendő rajzfilm próbálta meg életre kelteni a 90-es években. Raimi pedig ugyancsak nagyot vállalt a Pókemberrel, ugyanis a szuperhősfilmek akkoriban sehol nem voltak, köszönhetően a Batman és Robin filmtörténetbe ivódott traumatikus emlékének. Ezek a filmek – azaz a mögöttük álló stúdiók, írók, rendezők – hazárdíroztak, és bejött nekik. A Mátrix instant kultságáról ezért le kellett húzni a bőröket, A Gyűrűk Ura után meg kellett etetni A hobbit aranytojást tojó tyúkját, és a Pókember sem maradhatott folytatások nélkül.

Sam Raimi Pókembert és Mary Jane-t instruálja

A 2000-es évek elején tehát nem véletlenül tátották el a szájukat a stúdiógórék. Rájöttek, hogy van pénz az eszképista víziókba örömmel elmerülő „egyszeri geek” zsebében. Nekiálltak hát szisztematikusan matatni abban. Ezzel pedig nem is volt gond, ugyanis ezeket a filmeket már olyan írókkal és rendezőkkel álmodták vászonra, akik tisztelték adaptációik forrását. Raimi második Pókember-filmje – akárcsak az első – alapvetően hű volt az ezüstkorszakos Pókember-sztorik képi- és tartalmi világához, az új évezred első X-Men-filmjeinek emlékezetes karakterei szinte csak jelmezükben tértek el képregény-mivoltuktól, Peter Jackson Gyűrű-trilógiájánál részletesebb és jobb feldolgozást csak a nagyon véresszájú Tolkien-rajongók követelhettek, továbbá 2004-ben született meg Guillermo del Toro remek Pokolfajzata is. Mellettük pedig ott munkálkodott Christopher Nolan is, aki lényegében kitörölte a filmemlékezetből a Joel Schumacher fakezei között szétmálló Batman-filmeket. Ekkor még nem zötyögött a hype-gépezet, senki nem tudta, hogy ki az a Christopher Nolan, és hogy mi az a „reboot”. Aztán beütött a Batman: Kezdődik!, arra pedig ráemelt A sötét lovag.

Az alapanyag már másodlagos

A 2000-es években útjára indult szuperhős-éra bátor és esetenként formabontó kezdeményezései pedig, amiktől akkoriban sokan viszolyogtak, kifizetődtek. Az évtizedekig éhkoppon tartott „egyszeri geek” hálás volt, tejelt is. Jó sokat. Olyan sokat, hogy a stúdiók egyből meglátták a képregényfilmekben az új korszak véget nem érő mézesmadzagát.

A kockázatvállalás azonban apránként kockázatkerüléssé korcsosult. A stúdiók már nem dédelgetést igénylő házi kedvenceket láttak a szuperhős-mozikban, hanem a permutációk, folytatások, revideálások melegágyát. Rájöttek, hogy a szuperhősfilmek márkaként működnek, az „egyszeri geek” pedig márkahű és konzumidióta. Mindent kipróbál, amit ismer, és mindent kipróbál, ami hasonlít arra, amit ismer. Épp ezért nem zavarja a sebtében beindult sorozattermelés, melynek hátterében ott állnak a stúdiók profittal megtömött gólemjei, a maguk gyorsan elsatnyult – és legalább olyan gyorsan kőbe vésetett – elváráshorizontjaival. Raimi két tisztességes Pókember után ezért kénytelen volt eltérni a korábbi ezüstkorszakos képregények adaptációitól. A vállalhatatlan harmadik Pókember a 90-es évek komorabb lapjait keltette volna életre – amolyan Nolan-mintára – de Venom, a hős ösztönállati ellenpólusa egyszerűen nem fért bele a Raimi által megkezdett sorozat atmoszférájába.

Zack Snyder a Watchment böngészi

Közben a 2000-es évek friss trendjének meglovagolásával próbálkozott az idegméregként jól működő Fantasztikus négyes, és A szövetség (The League of Extraordinary Gentlemen) is, rávilágítva arra, hogy a tehetségtelenek is egyből ugrottak a dudvaszagra. Később pedig 2009-ben jött egy másik Alan Moore-feldolgozás, a Watchmen: Az őrzők. Moore kísérletező, mély, több síkon értelmezhető műfaji- és műformai bravúrjai legalább olyan kemény diónak tűnnek, mint amilyenből A sötét lovag, a Pokolfajzat, vagy a második X-Men táplálkozott. Az alapanyag ekkor azonban már másodlagos volt, a lényeg a képregény-adaptációk képregény-adaptációsága lett. Az már senkit nem érdekelt, hogy A szövetség debilizálta az alapmű 19. századi próza-rájátszásait vagy, hogy a steril Watchmenből hiányzott a könyveken végigvonuló morózus reflexióhegy, a nemi erőszak boncolgatása, és persze a masszív morális összetettség. A kreatív sirám jelentéktelen probléma, ha már a képregény-adaptációk híre is pénzszagot hord szét a stúdiók folyosóin. Hasonló példaként lehetne említeni a Brett Ratner rendezte harmadik – elődeihez képest agyontrivializált – X-Men filmet is, ami bebizonyította, hogy a geek-rendezőknek egy időre leáldozott.

Bejött ez az Alkonyatnak is

Beköszöntött az instant szuperhősfilmek kora. Végy egy pohár kézmeleg vizet, önts bele pár milliárd dollárt, próbáld meg soha le nem zárni a történeteket, és kész is. A vászonra szórt szuperhősfilmek sorozatosításával azonban több gond is van, s egyik a másikból ered. Ami most zajlik, az egy trend, egy egyre csak puffadó financiális lufi. A lufik pedig vagy leeresztenek, vagy kipukkasztják őket, vagy a sztratoszférához megállíthatatlanul közelítve enyésznek el. A milliárdokat csak addig lapátolják ezekbe a filmekbe, amíg azokra beülnek emberek.

Bryan Singer Magneto sisakjával

Egy idő után feltűnik a jegyvásárlónak, hogy valami nem stimmel. Például, ha Tolkien ujjnyi vastag A hobbitjából kilencórás filmregényt akar valaki csinálni. A New Line 5 milliárdos adósságban volt, mikor Peter Jacksonnak adott egy rahedli pénzt azért, hogy az húzza ki őket a szarból A hobbittal. Először egy filmet terveztek, aztán rájöttek, hogy a könyvet el lehetne felezni, aztán végül a harmadolás mellett döntöttek, hisz úgy még jövedelmezőbb lenne a dolog, és hát bejött ez az Alkonyat sorozatnak is. Ezért néz ki úgy a filmek összképe, mintha Tolkien rommá ópiumozott jegyzettömbjét szigszalagozták volna össze forgatókönyv címszó alatt. Az viszont komolyságra ad okot, hogy a trilógia annyira nem volt sikeres a kasszáknál, amennyire azt várták. Kissé rémisztő az is, hogy Raimi utolsó fiaskója után pár évvel már jött is egy Pókember-újraélesztés Marc Webb kezéből, amivel a remek első rész után egyből falnak is mentek. De semmi pánik, jövőre jön egy újabb Pókember, hátha majd az.

A szuperhős-opuszok határtalan fialtatásában pedig egyértelműen a Marvel az alfahím. A képregénymogul filmmogullá nőtte ki magát, megalkotta füzetbirodalmának filmes megfelelőjét, egy soha nem látott, többszintű moziuniverzumot (Marvel Cinematic Universe). Ez a képregények történetkapcsolatait és részben publikálásuk metódusát is gyöngyvásznon visszhangzó megoldás első ránézésre becsülendő egy olyan mozikorban, melyben a filmek tisztességes narratívák és emberi dramaturgia hiányában gügyögni kezdenek a nézőkhöz.

A Marvel moziuniverzuma bámulatos marketingötlet. Legjobb filmjeik azonban azok, melyek nem a márkanévvé válás útját kövezik ki két és fél órás kvázi-átvezető filmekkel. Az első Vasember, a harmadik Vasember, a második Amerika kapitány. Önmagukban is helytálló művek ezek, ellentétben az olyan inkonzisztens darabokkal, mint a második Vasember, melyben a készítők annyira küszködtek azon, hogy összeboronáljanak különböző Bosszúállókat, hogy abból egy kaotikus, széteső, tipikus középfilm vált.

Shane Black, a hármas Vasember rendezője

Abból kifolyólag pedig, hogy szinte minden Marvel-film valamiféle délibábszerű nagy egész részeleme, a moziuniverzum egy összefüggő film képét próbálja nyújtani. Ennek azonban az eredménye az, hogy a Marvel kigazolta filmkozmoszából az egyik legfontosabb dramaturgiai eszközt, a befejezést. A stáblisták után megjelenő új szereplők közjátékká, végtelenített teaser-kampánnyá alacsonyítják a jobb és a rosszabb filmeket egyaránt.

Pont jók arra, amire használjuk őket

További következménye az univerzumosításnak, hogy a filmek uniformizálódnak. Mindegyik Marvel-film pontosan ugyanúgy néz ki, hiába próbálja meggyőzni magát ennek ellenkezőjéről a filmkritikus és a filmrajongó. Az egész ott kezdődik, hogy ezekre a filmekre egy-másfél évet mindig várni kell, a felszopó-periódus orbitális előzetesáradata pedig a bemutatókig – nézzünk szembe a tényekkel – bebutítja a népet. Erre találták ki.

Láttátok a legújabb Bosszúállók három másodperces előzetesét? Nem azt, ami tegnap jelent meg, hanem azt, ami ma! Tök durva, már majdnem ki lehet belőle venni valamit! Már alig várom a holnapi előzetest!

Így megy ez addig, amíg a filmre betódul az így kiéheztetett és rajongóvá idomított tömeg. A Marvel (és nyomában a Warner/DC Comics párosa) szempontjából pedig itt ér véget a küzdelem, a pénz befolyt. Az meg senkit nem izgat, hogy másnap már senki nem emlékszik arra, hogy ki volt A galaxis őrzőinek antagonistája vagy, hogy mégis mik azok a böszme űrférgek a Bosszúállók végén vagy, hogy mégis mi a halál ez az Ultron.

Joss Whedon néhány Bosszúállóval a Nagy Zöld Vászon előtt

Annyi viszont mindig megmarad a nézőkben – jelen sorok írójában is – hogy ezek a filmek alapvetően nem rosszak. Pont jók arra, amire használjuk őket. PIN-kód és zöld gomb, beülünk, sötét, két és fél óra jobb-rosszabb pusztításpornó és CGI-imádság, néhány értékelhető és frappáns párbeszéd, egy bántóan menetrendszerű Stan Lee-vendégszereplés, aztán vége, az üres gallonos kóla megy a kukába, jöhet a következő film – mert biztos az is ilyesmi lesz. Mert ilyesminek kell lennie, különben összedől a moziuniverzum. Edgar Wright nem akart beilleszkedni saját A hangya-filmjével, ezért le is lépett.

A nagy képregény-sorozatban – mint a tévésorozatokban – a showrunner az úr, ő formálja és formáltatja egységessé a szériát. A showrunner pedig a Marvel. Az, hogy ezeket a kötelezően nagyszabású, eszméletlen mértékben elővezetett filmeket olyan sajátos hangú író-rendezők kalapálják össze, mint James Gunn, Joss Whedon, vagy Shane Black, ezért sem jelent túl sok mindent. A kritikusok hajlamosak körbedicsérni az alkotók felbukkanó kézjegyeit, de ezek a filmek ettől még nem válnak a szerzők életművének veretes darabjaivá, mivel a Marvel könyvelői fogják a kezüket. Ezért akármilyen eredetinek is tűnik egy Vasember-filmben Shane Black kitűnő párbeszédeit visszahallani, végignézni egy érzékeny karakterépítő jelenetet Whedon tollából, Gunn remek zenéire bugizni a moziszékben, filmjeik végül mégis összeérnek a Marvel-univerzum egy szegletében, és a képzeletbeli teljesség hozzávalóivá válnak. Hiába válik remek – Ed Brubaker alapművéhez képest viszont butább – politikai thrillerré az Amerika kapitány második része, ettől még pontosan ugyanolyan mértéktelenül monumentális pusztításjelenetek szaggatják szét a becsülendőbb jeleneteket, mint amilyeneket az első Bosszúállókban, vagy A galaxis őrzőiben láthattunk. A Marvel diktálta alapritmust a rendezőknek le kell dobolniuk, és kész.

James Gunn a Galaxis őrzőit készíti. Zöld minden már.

Épp ezért nem tévedhet nagyot az „egyszeri geek”, és a laikus filmnéző sem, ha ezeket a filmeket választja. Olyanok, mint egy-egy új termék a McDonald’s polcán. Kicsit ugyan eltér az ízük az előző burgertől, de mégis hasonlók, és legalább annyira addiktívak. Ha kajásak vagyunk, és nincs más, ezekkel tuti jól járunk.

Az igazi szuperhősök nem azok a görög mítoszokból lepattant, kortárs félelmekre és vágyakra reflektáló köpenyes igazságosztók, akik minden második hónapban ott virítanak a plázamozik mérföldes molinóin. Nem a rendezők, akik a vállalati villanypásztor határain belül kisebb-nagyobb sikerrel megpróbálnak életet lehelni a cég márkatermékeibe. Főként pedig nem azok a kritikusok, akik azt hiszik, hogy ha egy ilyen filmben akad némi egyéniség, az valamiféle személyiségre vall. Nem, a héroszok azok, akik elérték, hogy mindannyian ott fogunk állni a sokadik ugyanolyan filmjük előtt kígyózó sorban, nem gondolva arra, hogy ez a milliárdos szuperhős-buborék egyszer talán kidurran. Arra viszont még egy darabig valószínűleg várni kell, hogy kijöjjön az első veszteséges Bosszúállók-mozi. 

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , cikk