Űrsmaci

Steven Soderbergh: Solaris

Ha a Solaris a férfi-nő kapcsolatról szólna – a földön vagy az űrben – nem Solaris lenne a címe.” (Stanislaw Lem)

Steven Soderbergh Solarisát hatalmas érdeklődés és hírverés előlegezte-előzte meg. A cél nemes, valóban: feltámasztani az el nem hunyt sci-fit. Rebesgetik a Stalker újrafilmesítését is, a rossz nyelvek szerint Brad Pitt-el a főszerepben. Ahogy Soderbergh Solarisát elnézem, bárki lesz is a főszereplő, a végén képes lesz arra, hogy felvegye a telefonkagylót.

Lássuk mit mond Soderbergh: „…. a könyvhöz nyúltam vissza. Tarkovszkij filmjében nem látjuk azt a kapcsolatot, azt a házasságot, amely korábban a Földön történt. (…) Ha bárki megnézi a filmet, világosan látni fogja, ez nem egyszerűen a Tarkovszkij-mozi átvétele: valójában semmi köze hozzá.” A filmet Stanislaw Lem Solaris című regényének az adaptációjaként adja el és látszólag mellőzi Tarkovszkij remekművét, a Solaris című filmet (1972), amely a maga során viszonylag híven követi a regény cselekményszálát, de nem átallja értelmezni és fausti dimenziókba helyezni a jellemábrázolást.

Hogy a közönség biztos legyen abban, hogy filmje egyúttal nem a Tarkovszkij-féle Solaris remake-je, Soderbergh már az elején átvágja a nem létező gordiuszi csomót: Kris kivételével (akit, nem tudni miért, Chrisnek hívnak), majdnem minden (Lemtől és Tarkovszkijtól származó) szereplőt átkeresztel. Hareyból Rheya lesz, Snautból Snow. Hogy valamennyire azért emlékeztessen a regényre, meghagyja Gibariant és Sartoriust. Kár is lett volna átnevezni őket, hiszen olyan szép űrnevük van. A remake ellen szól az is, hogy nem nagyon tudni, mit is keres Chris az űrállomáson: a regényhez vagy Tarkovszkij remekéhez kell visszatérni ahhoz, hogy megtudjuk: pszichológus. Az amerikai rendező gondosan kivág minden szolarisztikai vonatkozást, amely tudnivalóan a lelkiismeretet mint olyat veszi vizsgálódás alá, a kasztrált cselekményhez viszont hozzáilleszt egy új elemet: Snowról a végén kiderül, hogy ő egy plazmaizé, aki saját magát találta megölni.

Hollywood óvatos duhaja azért egy kissé lódít is: a szövegkönyv megírásakor még azt nyilatkozta, hogy Tarkovszkij filmje bizony megkerülhetetlen, tehát az ő Solarisa remake is egyben, célja azonban fennköltebb: a filmet az 2001 Űrodüsszeia és Az utolsó tangó Párizsban ötvözetének szánja. A hatás érdekében kölcsönzött egy másik nagy klasszikusból is, a Szárnyas fejvadászból. Tarkovszkij filmje, az 1972-es Solaris természeti képpel indít, a természet és ember azonban két különböző mikrokozmosz, amely csak a film utolsó kockáin – a Solarisban olvadhat össze eggyé megint. Az indítás ugyanaz Soderberghnél is: a Szárnyas fejvadászból kölcsönzött lehangoló, esőverte, sötét városképpel vezeti fel Chris elidegenedését, és valóban, képileg indokolt a misszió vállalása. Tarkovszkij filmjében a kosztümök és díszletek idő- és teremkívüliséget vezetnek fel (később ez csúcsosodik ki a Breughel-képek felidézésében, párhuzamosan a szöveggel: a magára maradt ember a lelkiismeretére és vízióira van utalva). Soderbergh díszletei, vizuális effektusai banálisak, közepesek, a kosztümöket mintha egyenesen a Cosmopolitanból katapultálták volna. Agyő idő- és téren-kívüliség, agyő lelkiismeret.

Akad egyéb apró különbség is: Chris szerette Rheyát. Kris viszont nem szerette Harey-t: a jelenésbe szeretett bele. Soderbergh elég vizuálisan vázolja fel a szerelmet, lásd Clooney utolsótangós jelenetét. De mind Rheya, mind pedig Harey önként választják a megsemmisülést, és itt Soderbergh már nem Lemet követi, hanem Tarkovszkijt. Kínos az is, hogy a főszereplők kiválasztása mintha a Tarkovszkij-film főszereplőivel való hasonlóság alapján történt volna, és talán ezzel magyarázható a gyenge színészi játék is: Clooney nem Kris szerepét játssza el, hanem a Krist alakító Donatasz Banioniszét, Natascha MacElhone pedig Natalja Bondarcsukot alakítja alul. Mást alig várhatni, hiszen nem paródiáról van szó. A plazma-óceán ugyanúgy fortyog mindkét filmben: Tarkovszkijnál felülállásból, baljós agyat idézve, Soderberghnél vöröses-lilás, ablak mögé aggatott díszletként, amolyan ornamentális funkció gyanánt. Nehogy a néző elfelejtse, hogy sci-fit néz.

Érdekes, hogy amilyen vizuális rendező Soderbergh, olyan kevéssé élt a képi megoldásokkal. A történetből (mind a regényből, mind pedig Tarkovszkij filmjéből) csak a lényeget hagyta ki, formai megoldásokat átvesz, de egyiknek sincs funkciója, a cselekményen meg csavarint egyet. Lem regénye nyílt mű, Tarkovszkij filmjében a lelkiismeret meghozza a megváltást, ebben a filmben mindjárt tudni, hogy miért is tért vissza az öngyilkos nej: a vörös plazmába merülve boldogan szeretkeznek, és meg sem halnak.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó