„Drog nélkül ez nem szórakoztató”

Asif Kapadia: Amy – Az Amy Winehouse-sztori

Dokumentumfilmhez képest nagy az érdeklődés az Amy iránt, de a pénzügyi és a kritikai elismerés inkább az énekesnő emlékének, mint a filmnek szólhat.

Amy Winehouse a nullás évek egyik leghíresebb popsztárja volt, egy nagyszerű soul- és jazzénekesnő, aki 2011-ben, alkoholmérgezésben hunyt el. Ő volt az, aki azt énekelte, hogy nem hajlandó rehabra menni, és aki életének utolsó éveiben többet szerepelt a bulvármédiában, mint a színpadon az „egészségügyi okok” miatt lemondott turnéi miatt. Ám ő volt az is, aki mielőtt főállású botrányhős lett, feltornyozott retrófrizurájával és matróztetoválásaival leginkább egy szerethető rajzfilmfigurára, büszkén viselt problémáival és frivol, lezser személyiségével pedig egy autentikus sztárra emlékeztetett.

Kép az Amy című filmből

Mert az is volt. Már a 2003-as Frankkel felkapták, három évvel később, a Back To Blackkel pedig öt Grammy-t kaszált. Ekkor már nyakig benne volt az egész felnőttkorát meghatározó párkapcsolatban Blake Fielder-Civillel, a vele való szakításról írta a lemezt. Később újra összejöttek, összeházasodtak, és együtt hódoltak heroinszenvedélyüknek. Az életvidám lányt egyszerre szippantotta be a bulvármédia, a drog mámora, és a zeneipar sztárcsináló gépezete. Ami utána jött, közismert: erős lejtmenet, ideiglenes nyugvópontokkal, és utólag elkerülhetetlennek tűnő, szomorú befejezéssel.

Asif Kapadia dokumentumfilmje címével azt ígéri, hogy az énekesnő hivatalos története mögé néz, és nem a zenész Ms. Winehouse-ról, hanem az átlagember Amyről mesél. Hogy a 21. században készíthette el a filmjét Kapadia, nagy fórt ad a kezébe. Elsősorban mobiltelefonos, a nagyközönség által nem látott felvételeket a szemtelenül fiatal Amyről, aki a haverjával flörtöl egy buliba menet, vagy születésnapi zsúron bolondozik önfeledten. Jó a válogatás, a távolság centiméteresre szűkül a popikon és a néző között, ráadásul a profil is bővül: Amy egyszerre mutatkozik szeleburdi lánynak és koraérett énekesnek, aki nem szeretne mást, csak füvezni és zenélni.

Kép az Amy című filmből

Elsőre tetszetős tehát a csomagolás, unalmas beszélő fejek helyett archív felvételek peregnek, alatta a családtagok, barátnők, menedzserek, producerek, zenésztársak visszaemlékezései, többször maga a címszereplő is megszólal egy-egy interjúnak köszönhetően. Megcsillan Amy humora (mint amikor kicsúszik a száján, hogy Justin Timberlake tényleg képes volt-e a What Goes Around Comes Around címet adni az egyik számának), a zenészinterjúk közhelyessége (lehetetlen Amy-énél unottabb arcot vágni, amikor egy riporter Didóról és a zenés önvallomásról magyaráz neki), és persze a koncertrészleteken keresztül Winehouse színpadi kisugárzása és zsigeri énekereje is.

Mégis, ahogy halad előre a történet, egyre nehezebb elhessegetni a felgyülemlő rossz érzést, hogy Kapadia filmje, ez az alapvetően jó szándékú dokumentumfilm bántóan reflektálatlan. Mert amint levonja a nyilvánvaló tanulságot a bulvármédia tragédiában betöltött szerepéről, megkerülhetetlenné válik a kérdés: vajon mennyire etikus a magánéletet középpontba állító, a zenét csak felszínesen ismertető dokumentumfilmet készíteni egy énekesnőről, akit részben épp az tett tönkre, hogy mások előtt, nyilvánosan kellett élnie az életét? Mennyit szabad megmutatni az elhunyt sztár privátszférájából, önpusztító szerelmi életéből, vagy az élete vége felé már csontvázszerűre aszott arcából és beszédképtelen delíriumából?

Kép az Amy című filmből

Bár a film nem teszi fel ezeket a kérdéseket, az alkotók valószínűleg tanakodtak rajta – majd a középutas megoldás mellett döntöttek. A bulvármédiánál is intimebb közelségbe hozzák az énekesnőt, de közben próbálnak igazodni valamiféle jó ízléshez. Esetükben ez azt jelenti, hogy sehol nem ásnak túl mélyre. Maradnak inkább a könnyen emészthető bulvárpszichológiánál: a gyerekkori traumák, a szülők válása, a sokáig diagnosztizálatlan bulimia, és a nyilvánvaló apakomplexus is előkerül, de csak említés szintjén. Felvonulnak azok a személyek is, akiknek akarva-akaratlanul, de komoly felelősségük lehet az énekesnő halálában: a nagy szerelem, Blake, aki rákapatta a heroinra Winehouse-t, és az apa, aki 9 éves korában elhagyta, sztárkorában pedig agyonhajtotta afféle önjelölt menedzserként. Nekik csak az antagonista szerepe jut: hiába szólalnak meg a filmben, érdemben nem reflektálnak a felelősségükre. Talán nem tudnak, mert ilyen egyszerű az élet, és Blake tényleg egy nárcisztikus drogos, az apa pedig egy pénzhajhász egoista, akit nem igazán érdekelt a lánya. De az is lehet, hogy csak nem volt lehetőségük rá – ez nem derül ki a filmből.

Mivel az Amy nem néz a sorsfordító pontok és az énekesnő emberi viszonyai mögé, és csak a karrier főbb állomásait veszi végig, végül egy olyan panelbe illeszti be a történetét, ami megfosztja azt az egyéniségétől. És itt nemcsak arról van szó, hogy egy ponton túl ugyanúgy darálja be a zeneipar a sztárjelöltjeit, hanem arról, hogy milyen történetet mond el a dokumentumfilm. Az Amy az elpazarolt tehetségről, a sztárság és a drog által megölt átlagemberről mesél, aki belül mélyen olyan volt, mint bárki más. Pedig a film töredékeiben egy sokkal érdekesebb sztori is felvillan egy énekesnőről, akinek talán lételeme volt a függés, legyen az drog, alkohol, vagy párkapcsolat, akiben tagadhatatlanul munkált valami önpusztító hajlam, és aki mindebből egyszer olyan bizsergetően melankolikus slágert írt, mint a Back To Black, másszor viszont csak a drogfüggés szomorú igazságát tárta fel, miután megnyerte a Grammy-t, és csüggedten jegyezte meg a WC-ben a barátnőjének: „Drog nélkül ez egyszerűen nem szórakoztató”.

Kép az Amy című filmből

A legnagyobb hiányérzetet az keltheti, hogy miközben a film azzal van elfoglalva, hogy lehozza a földre a popsztárt, maga a zene, az alkotás folyamata a partvonalra szorul. Vagyis az Amy épp arról feledkezik el, ami Amy-t különlegessé tette, ami megkülönböztette őt az átlagembertől. Egy zseniális pillanat azért akad benne, és ez részben a rendező érdeme: a Back To Blacket énekli Winehouse a stúdióban, először csak magában, majd kiterebélyesedik a szám, bejönnek a vonósok és azok a szomorú westerndallamok, hogy a fináléra hirtelen eltűnjön a kíséret, és rászakadjon az énekesre a dalban is megénekelt magány. Mikor csak az elhalkuló, de erős hang marad, és Winehouse szólóban énekel a szerelmi bánatáról, a film elismeri azt, amiről egyébként keveset beszél: hogy a dalait mindig magáról író Amy a zenéjében már elmondta a történetét, és ennél jobban senki nem tudja összefoglalni, ki volt és mit érzett ez az egyszerű londoni lány, aki túl gyorsan vált túl nagy sztárrá.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó