Csiger Ádám

/ / /

· írta

A horrorsztár magányossága Christopher Lee-portré Tanulmány

Úgy tűnhet, Christopher Lee a beskatulyázás áldozatává vált (hasonlóan Lugosi Bélához), de valójában e horrorikon alakításai személyesebbek voltak, mint gondolnánk.

Mark Kermode a The Guardian honlapján olvasható nekrológjában igyekszik cáfolni, hogy Christopher Lee pusztán örök antagonistaként, horrorsztárként és Drakula megformálójaként lett volna figyelemre méltó jelenség. Ez természetes, és Lee is így gondolta, de úgy vélem, a színész nem volt különösebben sokoldalú művész, sokkal inkább specialista, és ezt nagyobb dicséretnek szánom. Ugyanis nem csak rendezők lehetnek auteurök, de forgatókönyvírók, producerek, sőt színészek is. Pláne, ha épp sztárnak számítanak: teljesen mindegy, ki írja és rendezi az aktuális Schwarzenegger-mozit, úgyis a híresség a főnök. A szerzői elmélet fő hirdetői, a francia kritikusok ráadásul imádják, ha egy filmes specializálódik egy zsánerre, elég olyanokra gondolni, mint Hitchcock, Carpenter vagy Argento. Ahogy az Osztrák Tölgy akciófilmben, úgy Lee horrorban volt sikeres, noha számtalan más zsánerű filmben is szerepelt. Ha ezerarcú művész lett volna, és mégis csupán főellenségként vitte volna sokra páratlanul termékeny és hosszú színészi pályája során, az nem sok jót mondana el a tehetségéről, pedig az volt neki.

A horrorsztár magányossága  – Christopher Lee-portré

Horrorisztikus felnövés

Neve összefonódott a Hammer aranykorával és gótikus horrorjaival. Első szerepe a brit stúdiónál a Frankenstein átkában volt (The Curse of Frankenstein, 1957). E film bemutatásakor színészi pályája már a tizedik évében járt, ennek ellenére pusztán Frankenstein szörnyének sok tehetséget nem igénylő karakterét játszhatta el. Még horrormonstrumok viszonylatában is kicsi ez a szerep, hisz e filmet főleg a címszereplő doktor karakterére hegyezték ki (akit Peter Cushing alakít), a szörny csak félidőtájt kapcsolódik be a történetbe, ráadásul egy szót sem szól, arcát pedig elmaszkírozták. Lee főleg majd’ kétméteres magasságával érdemelte ki a demoralizáló termetű szörny szerepét.

Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein, 1957)

1958-ban mutatták be a Drakulát Cushing és Lee főszereplésével. A protagonista-antagonista felállás ugyanaz, mint a Frankenstein átkában, de utóbbinak immár jóval nagyobb lehetősége volt észrevétetni magát, és nem csak azért, mert immár ő a címszereplő. Magassága ezúttal is jól jött neki, hisz a vámpír nem pusztán horrormonstrum, de természetfeletti képességei okán kvázi übermensch is az őt körülvevő emberek közt. Drakula ősöreg vámpírja és a modelljéül szolgáló„karóbahúzó” Țepes vajda egyaránt a sötét középkor barbaritását testesítik meg, a horror műfajában – pláne a kosztümös és természetfeletti gótikában – pedig gyakran az erőszakos, bűnös múlt kísértése a bonyodalom. Lee-re így tökéletesen illett a szerepe, hisz harcolt a II. világháborúban a nácik ellen, ahol kaphatott némi kóstolót az emberi faj vadságából. Ahogy Drakula, Lee is egy roppant sokat látott lélek volt egy fiatal testben, hisz mikor huszonöt évesen a színészet felé fordult, már egy rendkívüli és kalandos élet állt mögötte. Számos hihetetlen és borzongató történetet hallani róla és tőle, és ha igazságtartalmukban nem is lehetünk holtbiztosak, az imázsának részét képezik. Látta például (a fáma szerint) az utolsó nyilvános, guillotine-nal való kivégzést Franciaországban, valamint szenvedélyesen érdekelte a hóhérok történelme.

Drakula (Dracula, 1958)

Drakula gróf nemesember volt, Lee pedig egy ősi európai család sarja: anyja egy olasz grófnő, aki pedig Nagy Károlyig tudta visszavezetni származását. Ebből is látszik, hogy Lee egy átlagos britnél szorosabb szálakkal kötődött az öreg kontinenshez, ami szintén alkalmassá tette az erdélyi gróf megformálására. Alighanem Lugosi Béla sem kaphatta volna meg ugyanezt a szerepet, ha nem lett volna autentikus a származása okán. Lee-t egyébként korábban nem csak azért tartották alkalmatlannak arra, hogy színész legyen belőle, mert túl magas volt, hangja pedig túl mély, hanem mert külföldinek nézett ki vonásai alapján. Régi vágású úriember hírében állt, Drakula pedig halhatatlan vámpírként nyilván nem is lehet más, mint régimódi. És persze a filmbeli Drakula és Nagy Károly közt is találni hasonlóságokat, mindketten csakis keménykezű elöljárók lehettek.

Horrorsztár születik

Lee ekkoriban szerepelt egy amerikai horrorban is, mégpedig a szintén 1958-ra datált Corridors of Blood című opuszban. Ebben nem horrormonstrumot, sokkal inkább egy tipikus minion- és henchman-karaktert alakított, azaz az antagonista jobbkezét a nehézfiúk közül. A protagonistát nem más játszotta, mint Boris Karloff, és ahogy ő meg Lugosi, Lee is egy szegénysori horrorfilmes stúdió – immár nem a Universal, hanem a Hammer – arcává vált, valamint később már ő is főhősszerepeket kapott főellenség helyett. Ő és Cushing játszottak egy harmadik Universal-horror remake-jében, A múmiában is (The Mummy). Lee-nek itt sem volt nehéz dolga, hisz a címszereplő rothadó arcát pólya fedi, kivéve a karakter előtörténetét felvázoló flashbacket.

A múmia (The Mummy, 1959)

Amiből kiderül, hogy Lee eme karaktere is sokban hasonlít arra a figurára, akit Drakulaként játszott, hisz egy több ezer év után életre kelő múmiáról van szó. Mivel azonban a múmiát egy egyiptomi okkultista kelti életre, a címszereplő ezúttal éppúgy csak egy leláncolt teremtmény, mint a Frankenstein átka alkalmával. Ez tehát visszalépés Lee pályáján, de megkockáztatható, hogy szerzőisége e filmből sem hiányzik. Karaktere néma ugyan, de mestere helyette is beszél, néhány sora pedig akár egy Lee-től való kiszólásnak is beillik. Az egyiptomi férfi a történelmi korok vallásos spiritualizmusát és ezotériáját képviseli, szemben Cushing tudósának materialista, felvilágosult, progresszív világnézetével, és kettejük közül – e film világában legalábbis – az előbbinek lesz igaza, hisz a múmiát életre keltő mágia működik.

A sátán kutyája (The Hound of the Baskervilles, 1959)

1959-ben feltűnt egy másik angol irodalmi klasszikus Hammer-féle filmváltozatában (sokadjára is Cushing oldalán). A Sátán kutyája / The Hound of the Baskervilles alkalmával kivételesen nem monstrumot alakít, viszont karaktere, Sir Henry Baskerville ezúttal is nemesúr. E filmet számos klasszikus brit és európai prózán alapuló műfajdarab (Sherlock Holmes, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, A három testőr) és persze horrorok követték, nem csak a Hammer színeiben. Újabb filmjei azonban nem arattak akkora sikert, mint a Drakula, így 1966-tól kénytelen volt újra felölteni a vámpírkosztümöt, még hatszor. Bevallása szerint egyiket sem akarta elvállalni, de ez nem kisebbíti a szerzői minőségét, csupán természetes reakció a beskatulyázásra. Egyre rosszabbul sikerülő Drakula-filmjei inkább szégyent jelentettek neki, mint kihívást, így igyekezett szabadulni a karaktertől és – megkockáztatható – több személyességet csempészni munkáiba. A fáma szerint szerepet játszott abban, hogy a Hammer az okkult regényíró Dennis Wheatley munkáiból készítette el az elismert The Devil Rides Out és a kevésbé sikeres To the Devil a Daughter című filmeket. Előbbiben Lee ráadásul már protagonistát játszik.

Drakula A.D.

Lee a 70-es években szakított a hanyatló Hammerrel, de a stúdióhorrorjának fénykorában is vállalt szerepeket más cégeknél, sőt más országokban. Az olasz filmjei a legemlékezetesebbek, például a címszereplő nemezisét játszotta a Hercules in the Haunted World alkalmával, valamint szadista uraságot a The Whip and the Body-ban. Mindkettőt a neves Mario Bava rendezte és Lee egyaránt arisztokratikus antagonistákat alakított bennük. Ötször bújt Fu Manchu bőrébe, ez a szerep pedig szintén illett rá, hisz külhoni (sőt keleti) és becsvágyó főellenséget játszott, aki éppoly sátáni és elnyűhetetlen, mint Drakula. Az utolsó Fu Manchu-filmjét már nem más rendezte, mint Jess Franco, akivel – mint Bavához hasonló műfajfilmessel, azon belül B-horror specialistával – szintén többször is dolgozott. Személyiségét jól jellemzi, hogy a Franco rendezte Count Draculát tartja a kedvenc vámpírfilmjének, mert ez a leghűségesebb adaptációja Stoker könyvének. Cushing oldalán játszott egy szintén kis büdzsés, de hatásos spanyol horrorban is (Horror Express). E kosztümös rémfilmben ráadásul főhőst alakít, karaktere pedig ezúttal sem áll távol személyiségétől (például bocsánatot kér benne egy lengyel bárónőtől múltbeli háborúik miatt). Ezúttal ugyan britet alakít, aki viszont így is kívülálló, hisz a helyszín Mandzsúria.

A vesszőből font ember (The Wicker Man, 1973)

Kedvenc horrorjának A vesszőből font embert (The Wicker Man, 1973) tartotta. Ezúttal is vezéregyéniséget és főellenséget játszik, de e mozi világképe már nem olyan fekete-fehér, mint korábbi rémfilmjeiben. Ezúttal is modernitás ütközik meg a múlt erőivel, de minden eddiginél nagyobb vereséget szenved. Addigi filmjeiben a materialista gondolkodást általában meghazudtolta a természetfeletti létezése vagy a vallások és tradicionális praktikák ereje – lásd Drakula viszonyát a feszülettel és a szenteltvízzel vagy a mágiát A múmiában –, ezúttal viszont a rém már legyőzhetetlennek is bizonyul. Kivételesen – és a modernista, szerzői horrorok mintájára – a sötét oldal nyer. E film Lee számára minden értelemben győzelem volt, hisz képes volt vitathatatlant alkotni egy rossz hírű zsánerben. A hívő keresztény főhős a modern világot képviseli, ahogy pedig áthajózik a film helyszínéül szolgáló izolált és peremvidéki szigetre, gyakorlatilag az időben utazik vissza. Modern emberként azt hiszi, ő irányít, ura a helyzetnek, de rá kell döbbennie, hogy csak porszem, hisz a helyi pogányok képében a természet nyeli el. Robin Hardy rendező és Anthony Shaffer író mindezt szokatlanul könyörtelen végső revelációval és unhappy enddel mesélik el. Lee karaktere tökéletes ellentéte a túlcivilizált, elidegenedett, önmegtartóztató protagonistának: egyszerre földhözragadt és spirituális hedonista. A filmnek létezett egy hosszabb vágása is, ami megsemmisült. Lee-ről sokat elmond, hogy szerinte valahol megvannak még azok a szalagok.

Az aranypisztolyos férfi (The Man with the Golden Gun, 1974)

A sziget pogány elöljáróját, szellemi vezérét alakítja, aki éppoly kevéssé rajong a kereszténységért, mint a vámpír, akivel Lee neve összeforrt. Utazzunk egy kicsit mi is vissza az időben: aThe Wicker Man tükrében szerzőibb darabnak tűnnek a Hammer-horrorjai is, főleg A múmia és az 1966-os Rasputin, the Mad Monk. A The Wicker Man rendhagyó horror, utóbbi viszont még a zsánerbe is bajosan sorolható, Lee részéről pedig már csak azért is személyes lehetett, mert bevallása szerint gyermekkorában bemutatták a neves misztikus elleni összeesküvés két kitervelőjének. Karaktere immár nem antagonista, hanem inkább antihős, de még annak is csupa ellentmondás, ahogy arról már az alcím (őrült szerzetes) is árulkodik. Gyógyerejű szerzetes, aki viszont meglehetősen hedonista életet él: iszákos, szoknyavadász, erőszakos. Az Egyház úgy véli, ha Istentől nem kaphatta gyógyítóerejét, akkor bizonyára a Sátán szolgája, ezért hősünk renegáttá válik. Messianisztikus képességeit kihasználva hatalomra tör, ám végül „sok lúd disznót győz” taktikával meggyilkolják, pont mint Lee többi monstrumát. Számos hőséhez, de főleg a The Wicker Man szektavezéréhez hasonlóan a letűnt, régi világ hírmondója, akinek sorsa a törvényszerű pusztulás.

1974-ben egy Bond-film, Az aranypisztolyos férfi (The Man with the Golden Gun) címszereplőjeként és antagonistájaként tűnt fel. Ez a szerep is nevezhető személyesnek a részéről, hisz Ian Fleming a mostoha-unokatestvére volt. Karaktere egyszerre illik a Bond-filmek horrorba illő, deformált főgonoszainak sorába és önnön életművébe. Legyőzhetetlennek tűnő nemezist alakít: méregdrága, ismeretlen identitású, sosem hibázó bérgyilkos, aki végül világuralomra tör. Külhoni, mint Fu Manchu: Fransisco Scaramangának hívják. Régimódi úriember, például végül halálig tartó párbajt kér Bondtól, noha egyszerűbben is megölhetné.

Jinnah (1998)

Ezt követően Hollywoodban próbálta lerázni a horror skatulyáját, ami nem sikerült maradéktalanul: továbbra is főleg mellékszerepekben láthattuk, bár korosodásával nehézfiúból felküzdötte magát a tiszteletet parancsoló, domináns és régi vágású vezetők szerepére, alakított királyt, főpapot, fáraót, és még sorolhatnánk.

Modernből posztmodernbe

Bár Lee már az 1959-es, Steno rendezte Uncle was a Vampire alkalmával eljátszott egy parodisztikus, vígjátéki szerepet, a 80-as években már több önironikus és múltidéző alakítást is vállalt. A horrorműfaj The Expendables – A feláldozhatókjaként is jellemezhető House of the Long Shadows alkalmával Cushing mellett együtt játszhatott Vincent Price-szal is. E mozi egy önreflektív, retró metahorror, melyben a rémfilm-ikonok szószerint kísértetekként és önmaguk árnyékaként jelennek meg.

Az Álmosvölgy legendája (Sleepy Hollow, 1999)

Ezek után gyermeki horrorkomédiában utazó, Hammer-filmeken felnőtt rendezőknél is kapott szerzői szerepeket, amilyen Joe Dante (Szörnyecskék 2.: Az új falka / Gremlins 2: The New Batch) és Tim Burton (Az Álmosvölgy legendája /Sleepy Hollow-tól az Éjsötét árnyék / Dark Shadows-ig). A kis mellékszerepek (pl. Az arany iránytű / The Golden Compass, A leleményes Hugo) mellett nem hanyagolta az antagonistákat sem, így a fiatalok körében elsősorban A Gyűrűk Ura- és A hobbit-trilógia Szarumánjaként, valamint a Star Wars II. rész – A klónok támadása Dooku grófjaként ismert. A fáma szerint Lee-nek magától Tolkientől volt rá felhatalmazása, hogy eljátssza Gandalf szerepét, de hiába lobbizott érte, ezúttal is be kellett érnie a rosszfiú karakterével. A Dooku gróf csengése nem áll messze a Drakula gróftól, ráadásul mindkét saga epikus, mitikus, múltidéző fantasy, még akkor is, ha a Star Wars tele van sci-fi elemekkel („egy messzi-messzi galaxisban” játszódik ugyan, de „réges-régen”). Lee eljátszott egy kis szerepet az újjáéledő Hammer első filmjében (The Resident), valamint aThe Wicker Man folytatásában (The Wicker Tree). Ami az örökségét illeti, a klasszikusai által ihletett filmek főgonoszai mind hajaznak rá, de egyikük sem ér a nyomába, legyen az Arnold Vosloo a '99-es A múmiából, Gary Oldman a Coppola-féle Drakulából vagy az olasz származású Nicolas Cage a Rejtélyek szigete című The Wicker Man-remake-ből.

Az utóbbi években metálzenészként és -énekesként keltett feltűnést: vendégszereplései mellett maga is jelentetett meg albumokat e zsánerben. E műfaj is perfektül illik hozzá: a metál a horror és a fantasy zenei megfelelője, a rémfilmekhez hasonlóan gyakran (és jobbára igaztalanul) vádolják erőszakossággal és okkultizmussal. E zsánernek ráadásul hasonlóan nagy hagyományai vannak Nagy-Britanniában, mint a rém- és fantasy irodalomnak. Olyan bandák, mint a Black Sabbath és az Iron Maiden gyakran boncolgatnak rémtörténetbe illő vagy hátborzongató történelmi témákat. Lee két lemezével is őséről, Nagy Károlyról mesélt, azaz zenészként épp annyira szerző volt, mint színészként.

A Gyűrűk Ura: A gyűrű szövetsége (The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring, 2001)

Kedvenc munkája nem egy horror, hanem a Jinnah, mely életrajzi-történelmi film Pakisztán alapítójáról. A műfajt leszámítva viszont ez sem lóg ki az életműből, ellenkezőleg. Jinnah Gandhi politikai ellenfele volt, és Lee is a tökéletes ellentétét készítette el egy Gandhi-biopicnek. Egy rossz hírű, ellentmondásos, ugyanakkor rendíthetetlen és jelentős személyiségnek ad emberi arcot (aki akár neves őse is lehetne). Lee viszont ezúttal is kudarcra kárhoztatta magát: ez pályája kétségkívül legmeggyőzőbb alakítása és legérettebb filmje (ha nem is a legjobb), ami viszont hiába kapott jó kritikákat, éppoly ismeretlen maradt a Nyugaton, mint alanya. A pakisztániaknak azzal volt problémájuk, hogy prófétájukat egy horrorsztár alakítja, a Nyugatnak pedig az iszlám tematikával járó kockázat volt ellenére.

A rémtörténet műfaja illik Lee régimódi imázsához: Stephen King szerint „a horror olyan konzervatív, mint egy hajszálcsíkos öltönyt viselő illinois-i republikánus”. King állítása persze csak részben igaz: a horror tartalmait illetően a legprogresszívebb zsáner, gyakran ábrázol például szociális problémákat vagy tabukat a fősodorban szokatlan nyíltsággal. Ami viszont a narratíváit illeti, King nem téved. Ami egy horrorban elromolhat, az el is romlik. Megkockáztatom, a horrorban épp azért jön a múltból a bonyodalom, hogy nehezebb legyen felmérni a rend kizökkenésének pusztítását és „visszacsinálni”, megoldani a problémát. A sejtetés hatásosabb, mint a megmutatás, ennek megfelelően a történelmi múlt hiedelmei is borzongatóbbak a tudománynál.

Csillagok háborúja II. rész - A klónok támadása (Star Wars: Episode II - Attack of the Clones)

Hogy Lee formálta a szerepeit vagy a skatulya alakította őt, nem tudjuk, de maga is beismerte, hogy nem állt jól neki a „szőke herceg fehér lovon” klasszikus „jófiú” hőskaraktere, és soha nem is fűlött hozzá a foga. A Hammer horrorjában éppoly fontos volt a hitelesség, mint pl. az akciófilmben, ahol nem színészekből, hanem atlétákból és harcművészekből lesznek sztárok. A B-kategóriában azért is könnyű szerzői zsánerfilmeket készíteni, mert a kis büdzsé alkotói szabadságot garantál. Lee-t régimódi imázsa is predesztinálhatta arra, hogy antagonista és horrorfilmes szerepekbe kényszerült, hisz romantizálta a múltat, világképe a letűnt óvilágból származott (és talán ezért is tartotta kedvencének épp a Jinnah-t, mely egy tradicionalista-spiritualista Keletet állít szembe a progresszív-materialista Nyugattal). Lee tehát korántsem meg nem értett művész volt, sokkal inkább a tökéletes horrorsztár és főellenség.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , cikk