Testen kívüli thriller

Tarsem Singh: Self/Less / Önkívület

Ötletes és találó koncepciója alapján Tarsem Singh filmje az év thrillere lehetett volna, ehelyett sokkal inkább egy elszalasztott lehetőség, beváltatlan ígéret.

Hősünk egy milliárdos és legendás karrierrel büszkélkedő, de hajlott korú és rákban haldokló építész (Ben Kingsley), akinek egy titokzatos orvos felajánlja, hogy egy tetemes összegért és a teljes diszkrécióért cserébe egy fiatal és egészséges testbe (Ryan Reynolds) költözteti. A végét járó építész gyarló emberként igent mond a visszautasíthatatlan ajánlatra, ami azonban nem sokáig bizonyul olyan jó befektetésnek. Spéci pirulákat kell szednie, különben hallucinál, és ezzel sem az a fő problémája, hogy orvosa így pórázon tartja: hamar rájön, hogy valójában emlékeket lát, új testét ugyanis mégsem céges laborban alkották meg, hanem „használtan” kapta. Hősünk nem veszi jó néven, hogy hazudtak neki, és nyomozni kezd teste előző tulaja után.

Mindez esszenciális és metaforikus alapkoncepció egy thrillerhez, hisz mi, nézők is már-már új testet öltünk, amikor azonosulunk egy színész által életre keltett protagonistával. A főhős a mi avatárunk, akár valami videójátékban. A moziterem sötétjében szinte mi is magunk mögött hagyjuk testi valónkat, sőt mindennapi problémáinkkal együtt saját életünkről, kvázi személyiségünkről is megfeledkezünk. Amikor hősünknek emlékképek villannak be egy másik személy életéből, tökéletes az azonosulás, hisz mi is ugyanazt látjuk és kvázi éljük meg, mint ő, ugyancsak teljes passzivitásban. A karakterrel közösen ismerkedünk meg az új testtel és vele együtt azonosulunk az előző tulajdonos személyiségével. Ha hősünk szedi a gyógyszerét, idővel végleg kitörli az előző tulaj személyiségét testéből, ha viszont leáll a pirulával, akkor ő maga lesz az enyészeté. Mindezt summázza a találó eredeti és magyarországi cím is.

Mindez ráadásul még szerzői koncepcióként is tételezhető Singh részéről, aki mindig is ilyesmivel kísérletezett. Minden mozija mutat személyes jegyeket, de elég A sejt (The Cell) című filmjére gondolni, melynek főhőse hátrahagyja testét, hogy alámerüljön egy kómában fekvő sorozatgyilkos beteg elméjébe, aki pedig a direktor alteregójának is beillik, hisz a protagonistával együtt a néző is az extravagáns látványvilágáról híres Tarsem élénk képzeletében találja magát. A rendező akkor a sorozatgyilkosos horrorthrillert használta műfajnak, az új gazdatest pedig a Frankenstein-filmekből ismerős „őrült tudós”- és „félresikerült kísérlet”-sci-fi.

Ha ez még nem lenne elég ígéretes, filmünk nem csak zsánerei, de a drámaírás szabályainak is megfelel. Az építész anyagias mágnásként vérbeli antihős, aki elhanyagolta egyetlen lányát, ezzel a saját tökéletes ellentétét alkotta meg örököse személyében, azaz egy baloldali aktivistát. Eleinte követné az „őrült tudós” antagonistát a halhatatlanságba, de amikor gazdateste személyiségében a kiköpött ellenpólusát ismeri fel, meghasonlik önmagával. A porhüvely előző tulaja családos és családszerető ember, aki épp az ellenkezőjét tette annak, amit hősünk: feláldozta életét, hogy a testéért kapott pénzből kezeltethesse halálosan beteg lányát. E mű tehát egy jellemfejlődésre építő megváltástörténet is egyben, melyben az teremt drámai feszültséget, hogy hősünk morális döntést kénytelen hozni. Szedi a gyógyszert és él, vagy lemond róla és feláldozza életét, feltámasztva a családapát?

Azt gondolhatnánk, nincs az az Isten, hogy ezt a koncepciót pont Tarsem hagyja majd parlagon, pedig ez történt. Nyoma sincs már A sejt fantáziadús, vizionárius látványvilágának, részben azért, mert a főhős által bebarangolt test és elme immár tökéletesen hétköznapi. E film kifullad, még mielőtt istenigazából elkezdődhetne. Az Ál/arc (Face/Off) például akkor kezdett csak igazán érdekessé válni, miután Cage és Travolta karakterei testet cseréltek, Singh és írói viszont ezzel szemben egyetlen izgalmas szituációt sem találtak az alapkoncepcióban. Hogy a főhős passzívból egyre inkább aktívvá válik a cselekmény során, az megkönnyíti a nézői azonosulást, az alkotók azonban épp ellenkezőleg cselekedtek. Ahelyett, hogy egyre emelnék a tétet és fokoznák az izgalmakat, a bonyodalom után hátradőlnek, robotpilótára kapcsolnak, és hagyják, hogy a koncepció vigye a hátán a filmet, a cselekmény pedig kifussa magát pontosan abba az irányba, amire a néző számít. Kínosan alulírt és alulrendezett munkáról van szó, melyben az alapszituációt leszámítva egyetlen kreatív ötlet sincs. E történetet inkább egy akciófilm- vagy thrillerspecialista direktorra kellett volna bízni, aki tud is kezdeni valamit a nézői azonosulással és az eszképizmussal, amit a koncepció garantál. A sejt egotripjéhez képest ez egy lélektelen iparosmunka.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó