Anyában a család parazsa

Jonathan Demme: Ricki and The Flash / Dübörög a szív

Jelenthet többet a kiégés, mint elfogadni azt, hogy egykori vágyaink álma elengedett minket?

Diablo Cody gyakran ír olyan antihősökről, akik környezetük áldozataként vannak bemutatva: így lesznek szerethetőek, s hibáik adtán mélyebben tekintenek befelé, ahol morális tisztaságuk és humánus lelkiismeretük köszönti őket. Írásait (Juno, Pszichoszingli / Young Adult) sajátos self-fashioningje és feminista mitizálásai tették hitelessé az amerikai közönség szemében: egy volt sztriptíztáncos csak tudja! Kétséges, de eredeti meglátásokkal dolgozó szerző. Gondosan megrontott főszereplői önmaguknak gyónnak meg, e mechanizmus fáradhatatlan rugójára írt forgatókönyvét ezúttal egy olyan anya bőrére húzta, aki álmaiért feladta családját, s most újra szembesülnie kell a múlttal, hogy végre elszámolhasson vele.

„Egy igazi amerikai lány vagyok!” – dohos Tom Petty-frázissal indít Meryl Streep egy ismeretlenné kopott lebuj színpadán, ezúttal porlepte rockzenészként. Első arcközelijéről olvasom a történetet: csalódott, de boldog – egy szenny lehet ez a be nem váltott amerikai álom. Azonnal kiderül, hogy fiatalon hagyta ott háromgyerekes családját, s most egy telefonhívással jött érte a múltja. Gyermeke rég felnőtt, épp válni készül, exférje képtelen kezelni a lány szellemi bomlását, ezért a rockert kéri, hogy költözzön fel újra, anyát játszani.

Innentől lesz nagyon izgalmas Meryl Streepet játszani látni, okosan lavírozik az anyai és a rock’n’rollos identitása között, sziporkázó jelenléte és játékos személyének őszinte villanásai csodálatosan illeszkednek a Demme által rendezett családi drámába. Az amerikai overstatement esztétikájához szinte alig illene ez a finom önmegtartóztatás, a különböző szituációk ízléses dramaturgiai sarkítása, a meg nem mutatott részletek hangsúlyozása, és általában véve az egész történet hibátlan elbeszélése. A színészi játékok minősége, a jelenetek ritmusa, és az író-rendező páros részéről felmutatott humoros pedantéria mind ezt filmet dicséri, s az embernek alkalmanként az a benyomása, hogy Amerikát nézi, de ezúttal valahogy a vitrinen belül került. Lehet, hogy ez egy valamikor tündöklő filmes generáció egyik utolsó kacsintása, lehet, benne van az a bizonyos americana nosztalgia, a rock’n’roll, az amerikai család intézményének kritikája, számomra viszont leginkább a szenvedésről szól, ami minden szereplőt szeretetének kifejezésére sarkall.

Legyen szó az elhanyagolt fiáról, szeretőjéről, vagy az idegösszeroppanás határán álló kislányáról, Meryl Streep izgalmasan bipoláris szereplője úgy áll a viszályok kereszttüzében, hogy jeleneteit bolondos, fordított perspektívája teszi érdekessé. Néha bele is roskadna, de az író hamar helyrepofozza. A Diablo Cody-féle forgatókönyv magabiztosan állítja: a nő szenved, a nő anya, és az anya mindennél erősebb.

Az ehhez társuló Jonathan Demme-rendezés van annyira érzéki, hogy fölös szerzői hozzájárulásokkal nem tömködi tele a filmet. Tapasztalt filmes elbeszélése elsőre amolyan biztonságosnak, puhatolózásnak hathat, de tulajdonképpen épp ezzel mutatja fel a történetben játszó család kötelékeinek erősségét. A viszonyok kifejezéséhez egyéb nem szükséges, csak a két személy között rejlő titok megmutatása, és Demme rendezésének hála ez teljesen lejön úgy a párbeszédekből, mint az ezekből közvetett szituációkból. A családon belül feltérképezett konfliktusok ötvözete miatt bárkinek könnyű lesz azonosulni vagy az elutasított gyermek, vagy a kizárt szülő képével – ez egy film a családnak, egy film a családról.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó