/ / /

· írta

Filmektől megrészegülve 12. CineFest-beszámoló I. Beszámoló

Kevesebb a film, kevesebb a sztárvendég, a nézőktől viszont lassan zavaróan túlcsordulnak a termek. Amire idén sem lehet panasz, az a filmek minősége. A 12. CineFest féltávjához érve megállapíthatjuk, hogy a fesztivál felhozatala ismét erős.

Immáron 12. alkalommal került megrendezésre a Jameson CineFest Nemzetközi Filmfesztivál, és az esemény évről-évről több embert vonz. Olyannyira, hogy a nagy tömeg lassan kezdi túlfeszíteni a Miskolc szívében, a Művészetek házában tartott rendezvény kereteit. Az első hétvégén a látogatók száma az ingyenes fesztivál szinte összes vetítésén túllépte a termek befogadóképességét, és a balszerencséseket, akiknek csak állóhely jutott, biztonsági okokból kitessékelték a helyiségből – gyakran akár sajtósokat is, ugyanis a CineFest filozófiája szerint mindenki egyenlő. Bár a filmfesztivál kultúrmissziója elismerendő, így néha olyanok is betévednek a vetítésekre, akik egy transznemű prostituáltakról szóló film utáni kérdezz-felelek során felelősségre vonják az Amerikából ideutazott producernőt a karácsony ünnepének megszentségtelenítéséért. (Tavaly egy későesti vetítésre részeg fiatalok tévedtek be az utcáról melegedni). Persze a szűretlen közönség kisebb probléma: ha a fesztivál népszerűsége tovább nő, lassan komoly logisztikai gondokat fog okozni a kisférőhelyű művelődési házat ostromló tömeg.

James White

Mindeközben sajnos azzal kell szembesülnünk, hogy – akárcsak a Titanicnál – egyre kevesebb a vetített film és a meghívott alkotó, feltehetően pénzügyi okoknak köszönhetően. Ettől független a CineFest még mindig Magyarország vezető nagyjátékfilm-fesztiválja, főként az alkotások minősége és aktualitása miatt (a konkurens Titanic programjának évről-évre nagyobb százaléka érhető el az internetes csatornákon már a vetítés előtt). Idén is nagyon erősen nyitott a whiskey-márka által szponzorált rendezvény: már az első napon megrészegülhettünk olyan művektől, mint a James White vagy az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl). A nyitónap témája a rák volt, azonban mindkét film ahelyett, hogy a betegségben szenvedő egyénre fókuszált volna (lásd pl. Fifti-fifti [50/50]), egy közeli hozzátartozó, barát szemén keresztül mutatta be a pusztító kór hatását.

A James White címszereplője beteg anyjáról gondoskodik, miközben egyre inkább szétcsúszik saját élete is. Főhősünkkel testközelbe kerülünk: Erdély Mátyás operatőr kézikamerája – mintha csak a Saul fia stratégiáját újrázná – szinte rátapad alanyára. Azonban Röhrig Géza haláltábori közeghez illő apatikus játékával szemben Christopher Abbott arcán érzelmek széles skálája jelenik meg. A Kübler-Ross modell öt lépcsőjén (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás) végighaladó hőst követve a néző is felül egy emocionális hullámvasútra, ám szerencsére a film sosem csap át túl érzelgőssé. Az Én, Earl és csaj… szintén elkerüli a giccset, noha teljesen más taktikát választ: az indie tinivígjátékok különc humorával mossa el a betegség tragédiájának szentimentális töltetét, hogy aztán váratlan pillanatban csapjon le a nézőre szívfacsaró drámával. A Sundance-győztes rendkívül egyedien és kreatívan szól a témához, tinédzser főszereplői ellenére pedig szokatlanul érett.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni / Me and Earl and the Dying Girl

A CineFest persze a második napon se vett vissza a tempóból: az amerikai függetlenek után Törökországba látogattunk. A Mustang öt lánytestvér történetét meséli el, akik szülők híján nagybácsijuk háztartásában élnek, egyre kevesebb szabadságjogot gyakorolva. A film aranyos jelenetekkel indít a tinilányok autoritás elleni lázadásáról, amelyek fokozatosan öltenek egyre borúsabb képet, ahogy a családi otthon szép lassan börtönként kezd el funkcionálni. Egyetlen kilépés a háztartásbeli terror alól a házasság, ám e téren sincs választásuk hőseinknek: mint az a keleti kultúrákban elterjedt, a párválasztás a gyám szintjén zajlik.

Az ártatlan lányok pajkos meséjéből embertelen női sorsok megrázó történetévé kifutó film nem az egyetlen volt vasárnap, amely a „gyengébbik nemet” (pontosabb kifejezéssel elnyomott nemet) állította középpontba. Karl Markovics már visszatérő vendég a fesztiválon: pár éve a fődíjat elnyerő Lélegzéssel (Atmen) erősen bevéste nevét az emlékezetünkbe, mint rendező. Legújabb filmjének, a Superweltnek a főhőse egy középkorú, családos nő, akinek monoton, munka körül forgó élete egy nap megváltozik, amikor különös tüneteket kezd el produkálni. Először azt sejtenénk, hogy ez is egy szívszorító leépülés-történet lesz egy alzheimeres nőről, mint a Megmaradt Alice-nek (Still Alice), azonban Markovics az evidens út helyett a miszticizmust választja, és inkább eltolja az egészet egyfajta szakrális megváltáskrónikává. Az alkotás – bár tartalmaz erős jeleneteket – messze nem ér fel a színész-rendező debütfilmjéhez.

Superwelt

A hétfői nap szintén a női történeteké volt: A tinilány naplója (The Diary of a Teenage Girl) és a Sangaïlé nyara (Sangaïlé) coming-of-age filmek egyaránt egy tinédzserlány szexuális (és érzelmi) felfedezéseiről szóltak. A két mű persze csak témájában közös, míg előbbi egy könnyed, amerikai függetlenfilm, tele humoros jelenettel, utóbbi csúnya kifejezéssel fogalmazva a „szegény ember Adéle élete”. A Sangaïlé nyara szinte egytől-egyig ugyanazokon a cselekménypontokon megy végig, mint a francia film, olyannyira, hogy még zárójelenete is kísértetiesen hasonlít – a különbség, hogy egyrészt kisebbet vállal (erre már a cím is utal, élet helyett mindössze egy nyarat), másrészt sokkal líraiabb. Mindkettő aspektus azt segíti elő, hogy a karakterhez nem kerülünk olyan közel, így a Sangaïlé viszonylag erőtlen próbálkozás marad.

Nem így a már említett A tinilány naplója: a ’70-es évek szexuális forradalmának miliőjében elhelyezett történet rendkívül szókimondó, felszabadult és nem utolsósorban szórakoztató. Mint ahogy arra a cím napló szócskája is utal, teljesen belelátunk főhősünk fejébe és egy tinédzserlány minden abszurd gondolatával és érzelmével szembesülünk. Sangaïlé-el ellentétben Minnie-t nem nehéz megkedvelni, amiben a remek forgatókönyv és a belső narráció használata mellett az őt alakító színésznő (Bel Powley) nagyszerű játéka is nagyban segít. Most az egyszer még amiatt sem kell panaszkodnunk, hogy az amerikai filmekben mindig huszonévesek játszanak gimiseket: bár Powley is 23, hitelesebben néz ki kamaszlányként, mint rengeteg valódi tini, aki az utcán szembejön.

A tinilány naplója / The Diary of a Teenage Girl

A nap zárófilmje, a Gyerekek (Deti) már nem hordoz ennyi pozitívumot. A csehszlovák szkeccsfilm negyedik szegmensében felcsendülő magyar dialógus ugyan üdítően hat – különösen, hogy a fesztiválprogramban az információs vetítésként leadott Saul fián kívül nem szerepel magyar nagyjátékfilm – azonban ez nem menti meg az alkotást attól, hogy az idei felhozatal egyik leglaposabb darabja legyen. A jó szkeccsfilmek trükkje – mint az Eszeveszett mesék (Relatos salvajes) vagy a Péntek Barcelonában (Una pistola en cada mano) – hogy a gyengébb epizódokat sikeresen eldugják pár remek kisfilm közé (a szkeccsfilmekre nem igaz az „olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme” közhely). A gond akkor van, ha minden egyes szegmens középszerű. A Gyerekek esetében ugyan mindegyik történetnek van mondanivalója, ám szimplán erőtlenek és közel sincs bennük elég sztori, hogy fejenként húsz percet számláljanak.

Bár cselekmény Radu Jude filmjében, az Aferim!-ben sincs sok (egy csendőr és fia egy megszökött cigány rabszolgát keres, megtalálják, majd leszállítják), a román film kárpótol minket a látvánnyal és a pergő, ízes párbeszédekkel. Ha létezne a blockbusternek művészfilmes megfelelője, az Aferim! az lenne: története folklorisztikus; 35mm-re forgatott, fekete-fehér, kitartott képei pedig egyszerűen gyönyörűek. Mégsem ennyi az összes érdeme – Radu Jude 19. században játszódó easternje a múlt igazságtalanságainak feltárásával a rasszizmus, szexizmus és a xenofóbia didaktikusságot mellőző kritikájaként funkcionál, melyek napjainkban is releváns témák.

Mustang

Az idei CineFest féltávjához érve, Louis Garrel filmjével, a Két baráttal (Les deux amis) zárult a kedd este, mely kapcsán felmerülhet a kérdés: mi a helyzet a fiatal frankofón színész-rendezőkkel és az abszurd romantikus történetekkel? Garrel rendezői debütje leginkább Xavier Dolan Képzelt szerelmekjére rímel – egy nonszensz szerelmi háromszög, életidegen karakterekkel és értelmetlen fordulatokkal, mely mégis működik, a remek színészi játéknak és a humoros, kiszámíthatatlan szituációknak köszönhetően. Ám hiába szórakoztató mű, nem igazán fut ki sehova, így nemhogy nem meríti ki a felejthetetlen film fogalmát, kimondottan elsikkad az erős felhozatalban.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Aferim!

Aferim!

Román–bolgár–cseh–francia filmdráma, történelmi, 2015. Rendező: Radu Jude. Szereplők: Teodor Corban, Mihai Comanoiu, Toma Cuzin, Alexandru Dabija, Luminiţa Gheorghiu, Şerban Pavlu, Gabriel Spahiu.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    8 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , cikk