/ / /

· írta

Hollywood egy gyönyörűen becsomagolt hazugság

Sean Baker: Tangerine

Kritika

Sean Baker New York-i filmes az ezredforduló óta dolgozik az iparban. Bár már ötödik nagyjátékfilmjén van túl, eddig többnyire a peremvidéken tevékenykedett – jóllehet filmjei is perifériára szorult emberekről szólnak. A Tangerine egy újabb lépés az integráció, az elfogadás felé.

Hiába a függetlenfilmes fesztiválokon elért sikerek, Sean Baker rendező művei nem igazán jutottak el tömegekhez idáig, amiről valószínűleg nem a témájuk, sokkal inkább tálalásuk tehet. Első rendezése, a Four Letter Words még egy Linklater korai műveit – főként a Tökéletlen időket (Dazed and Confused) és a Naplopókat (SubUrbia) – idéző, cselekmény nélküli, sokszereplős, improvizált párbeszédes film volt lézengő fiatalok egy éjszakájáról. Ezt követően Baker fókuszát a felnőtté válás szélén álló karakterekről a társadalom peremvidékén táborozó emberek felé fordította. A Take Out és a Prince of Broadway neorealista érzékenységű művei kínai bevándorlók és a New York-i szegénynegyed négereinek életébe nyújtottak betekintést, melyek ugyan továbbörökítették Baker dokumentarista hozzáállását, már a klasszikus elbeszélések szabályai szerint szerveződtek. A Starlettel a rendező újabb lépést tett meg a főáramlatbeli fogalmazásmód felé: a keleti parti helyszínt nyugatira cserélte, képi világa, kameramunkája már sokkal játékfilmesebb lett.

Sean Baker: Tangerine

A Tangerine ezt a folyamatot viszi tovább. Sean Baker először stilizál látványosan: expresszív zenehasználattal és kameramozgásokkal töri meg korábbi művei naturalizmusát. Ám nem csak ez az egyetlen érdekes dolog a film kapcsán, ugyanis a Tangerine az egyike az első nagyjátékfilmeknek, amelyet teljes egészében iPhone-nal forgattak (az okostelefonok fejlődésével valószínűleg ez egyre gyakoribb jelenség lesz). Ennek ugyan elsősorban pénzügyi okai voltak, ám a film végeredményét is erősen meghatározta – hiába az expresszivitás, Baker még így is őriz meg bőven a cinéma verités attitűdből, ugyanis a nagyrészt utcán forgatott jelenetek statisztái egyszerű járókelők, akik maximum a belógatott mikrofonból sejthették, hogy filmkészítés zajlik. A történet transznemű főhősei is amatőrök, akiknek mindössze szituációkat adott a rendező, dialógusaik azonban improvizáltságuknak köszönhetően teljesen autentikusak, valódi utcaszlenggel és „transznyelvjárással”.

Sean Baker: Tangerine (2)

Témájában sem nyúl radikálisan máshoz Baker: ismét marginális, perifériára szorult, ám jelentős társadalmi rétegek felé irányítja figyelmét. Ezúttal – a már említett transzgender szexuális munkások mellett – a nagyrészt taxizásból élő amerikai-örmény közösség jelenik meg főszerepben. A Tangerine főhőse Sin-Dee Rella, egy néger transzszexuális prostituált, aki mindössze 28-napos börtönbüntetését letöltve arról értesül, hogy míg bent volt, stricije és egyben pasija (James Ransone) megcsalta egy repedtsarkú, ciszgender bigével. Sin-Dee nem hagyja annyiban a dolgot, és elkezdi felkutatni a szeretőt, mielőtt még kérdőre vonná szerelmét, Chestert. A cselekmény másik két, párhuzamos szála a szintén transznemű Alexandrát követi, aki énekesi karrierjét szeretné beindítani (reménytelenül), valamint az örmény taxist, Razmikot, akit a Robert de Niro-hasonmás és egyben Sean Baker filmjeinek visszatérő színésze, Karren Karagulian alakít. A három szál rendszeresen keresztezi egymást, majd a fináléban összefut egy nagy, komikus konfrontációba, ahol aztán mindenki ordibál mindenkivel és minden a felszínre kerül.

Sean Baker: Tangerine (3)

De a Tangerine erős pontja nem a narratíva (Baker korábbi filmjeiben is majdhogynem a történet a leggyengébb aspektus). A rendező munkái a hitelességük miatt remekművek, a 2004-es Take Out például a migránskérdés kapcsán napjainkban is elővehető alkotás, mely rendkívül érzékenyen ábrázolja a bevándorlók rétegzett problémakörét. Ez az autentikusság annak köszönhető, hogy Baker etnológiai alapossággal vizsgálja alanyait, vagyis nem avatkozik közbe, csak megfigyel, jegyzetel, a tálalásnál pedig kerüli a manipulatív megoldásokat. A Tangerine ugyan már alkalmaz expresszivitást, ám azokat hangulatkeltő elemként használja, nem pedig a néző érzelmeinek befolyásolására: nincs hegedűszó a szomorú részeknél – a zene, ami felcsendül, mindig hű a közeghez, és nem az elbeszélés konvencióit követi.

Sean Baker: Tangerine (4)

A karácsonykor, Los Angelesben játszódó történet során egy ponton egy karakter szájából elhangzik, hogy a város csak egy „gyönyörűen becsomagolt hazugság” – ünnepi díszítés van mindenhol, miközben egy darab hó nincs az utcákon és mindenki rövidnadrágban flangál. Ez a kis árulkodó mondat pontosan elárulja, mit gondol Sean Baker Hollywoodról, mely hamis dolgokat közvetít csábító kiszerelésben. A csomagolás márpedig rendkívül fontos: ez az, ami eljuttatja az Álomgyár hazugságait a tömegekhez. Erre Baker is rájött, ugyanis ahogy egyre távolodik el a keleti parttól, a dokumentarizmustól és filmjeinek nyers formájától, hogy stilizáltabb, hangulatosabb és pörgősebb műveket készítsen, úgy ér el egyre több nézőt is. Bár a Tangerine még mindig messze van egy populáris alkotás könnyedségétől, sokkal kommerszebb, mint korábbi művei. Amitől azonban Baker – Hollywooddal ellentétben – nem tágít, az az igazság: legyen bármilyen csillogó-villogó a csomagolás, ha lehámozzuk a bevonatot, nála  továbbra is a valóságot kapjuk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Tangerine

Tangerine

Amerikai filmdráma, vígjáték, 2015. Rendező: Sean Baker. Szereplők: Kitana Kiki Rodriguez, Mya Taylor, Karren Karagulian, Mickey O'Hagan, James Ransone, Ana Foxx.

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film