A levegőért kapkodó néző

Denis Villeneuve: Sicario – A bérgyilkos


Aki a Felperzselt föld (Incendies), az Enemy, de főleg a Fogságban (Prisoners) után vigyázó szemeit a kanadai Denis Villeneuve-re vetette, amint az büszkén bemasíroz Cannes-ba és Hollywoodba egyaránt, nem csalódhat: a Sicario egy brutális, feszes bűnfilm, logikus folytatása az eddigi életműnek.

A mindig nagyszerű Roger Deakins kamerája Breaking Badből ismerős helyszíneket pásztáz lomhán: sivatagos, gyér növényzet, napszítta, lapos házak. Látszólagos unalom, ami mögött azonban bármikor robbanhat valami. És szokott is: az Egyesült Államok és Mexikó határán vagyunk, ahol egy fiatal FBI-ügynököt, Kate Macert (Emily Blunt) egy minimum gyanús kormányzati megbízott (Josh Brolin) felkér, hogy működjön együtt velük egy mexikói drogkartellhez kötődő ügyben. A nő elvállalja, de hamar rájön, hogy megvezették: a texasi nehézfiúkból álló könnyűlovasság a határ amerikai oldalán lévő El Paso helyett egyenesen a mexikói bűn-fellegvárba, Juárezbe tart, ahonnan különös hatékonysággal és brutalitással hoznak át egy túszul ejtett drogbárót. Az ügyet csak látszólag vezeti Brolin figurája, az igazi mozgatórugó a titokzatos Alejandro (Benicio del Toro), aki ijesztő kegyetlenséggel csikar ki információkat a frissen áthozott gengszterből. A hihetetlen precizitással koreografált akciójelenetek közt már-már a néző is elfelejti a nőt kínzó kerdést: miért pont őt választották ki, hogy ezt a könyörtelen konvojt kísérje?

Villeneuve-ben az az érdekes, hogy úgy őrzi meg egyéniségét – horribile dictu szerzői filmesként –, hogy csak rendező marad. Már-már szinte elfelejtettük, milyen a szó szoros értelmében vett filmrendező, aki csak és kizárólag azzal foglalkozik, hogy egy forgatókönyvet – bárki is írja azt – a lehető legzseniálisabban vászonra vigye. A világ ugyanis mára tele lett hisztis író-rendező-vágó-díszlettervező-auteur-ökkel és a producerek bábjaként működő bérmunkás rendezőcskékkel, s nagyon kevés ilyen jellegű filmes van, mint Villeneuve. Ebben a történetben például – ha jobban megkapirgáljuk – van bizony jópár ismerős bosszú/gengszter/zsarufilmes klisé, sőt, a karakterek jórésze is elnagyolt, jelzésértékű figura, különösebb háttérsztori nélkül, viszont a film két órájának mindegyik perce maximálisan pörög, az összes jelenet tökéletesen fel van építve, s a feszültség nemhogy kézzel tapintható, hanem egy páncélozott tank súlyával nehezedik a levegőért kapkodó szegény nézőre. Ebben a rendező mellett oroszlánrésze van a színészeknek is: Benicio del Torónak például már a szuszogása is olyan kegyetlen és nehéz, mint egy bengáli tigrisé, táskás szeme magában hordozza figurájának minden fájdalmát és vérszomját.

Nem egy sima műfaji filmmel állunk hát szemben, hanem nagyformátumú alkotók nagyformátumú alkotásával. Tanulmány az erőszakot szülő erőszakról; a skrupulsok nélküli amerikai „igazság”szolgáltatásról; a könyörtelen mexikói életről, ahol körülbelül mindenki azon dolgozik, hogy azt a fránya, annyira óhajtott drogot átszállítsa a határ túloldalára, vagy maga is átmeneküljön; egy jellemről, aki egyedüli nőként valamennyire meg tudja őrizni – ha nem is makulátlanságát, de legalább a gerincét egy elvetemült, brutális férfiak által lakott világban, ahol az emberi élet annyit sem ér, mint egy nyamvadt rágcsálóé a National Geographic egyik lelassított felvételén, amint torkát egy unatkozó nagymacska éppen átroppintja. Mert tényleg nem ér annyit, és a Sicarióban ez nem egy üres, elrettentő díszletelem marad, hanem a drogkartellek által uralt véres világ logikájának része és bizonyítéka.

Fontos, hogy nő a főszereplő? Nagyon fontos, és nem azért, hogy a feminista filmelméletírók kapjanak egy rágcsálnivaló koncot. Mert nem a gyengesége (gyöngédsége) működteti az ijedten pislogó figurát, hanem emberiessége, ami nőként még inkább kontrasztba állítja a semmiféle emberi vagy isteni moralitásnak nem engedelmeskedő – pedig deklarációk szintjén látszólag annak nevében ténykedő – férfiakkal. Ugyanakkor zavarbaejtő, hogy Kate figurája csak de jure főszereplő. Ugyan ő biztosítja a szemszöget, amivel a pokolba alámerülünk, már a film címe is (ahogy a magyar fordítás jól szájba is rágja) azt jelzi, hogy a de facto főhős maga a bérgyilkos, a del Toro által megformált szereplő. Kate figurája viszont nemcsak a cselekmény miatt elengedhetetlen (mert egy csavarban persze kiderül majd, hogy miért is van rá szükség a bevetéseken), hanem mert a címszereplővel lehetetlenség teljesen azonosulni, még ha háttérsztorija és a belőle áradó vérengző, lehengerlő erő miatt késztetést is érzünk rá, hogy egy-egy pillanatra behódoljunk neki.

Nagyszerű, letaglózó film a Sicario, s ha durvasága miatt talán nem kacsingathat aranyozott szobrok felé, mindenképpen a most kezdődő szezon egyik legjobbja, a műfajban biztosan.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó