Humorista a magasban

Robert Zemeckis: Kötéltánc / The Walk

Philippe Petit 1974 augusztusában egy drótkötélen átsétált a World Trade Center ikertornyai között. Most IMAX-vásznon mutatják meg, mit érezhetett 417 méter magasban.

Petit akrobata előadásáról több könyv és egy remek dokumentumfilm is készült, az Ember a magasban (Man on Wire) Oscart is kapott, megérdemelten, most pedig itt a 3D-s IMAX-verzió Robert Zemeckis rendezésében. Azt tippelnénk, a Kötéltánc lesz a tökéletes látványfilm, de az emberi drámáért a dokumentumfilmhez kell fordulnunk. Pedig a Kötéltánc is meglehetősen hűen követi az eseményeket, tartalma szinte egy az egyben megegyezik James Marsh díjnyertes filmjével, csak éppen pátoszos amerikai hangon adják elő azokat a mondatokat, amik hitelesebbnek hangzottak a francia résztvevők tört angoljával.

A sztori ismert: Philippe Petit egy újságban meglátta az épülő ikertornyok képét, és elhatározta, hogy átmegy köztük egy drótkötélen. Nem volt szokatlan nála az ilyen felbuzdulás. Mire ’74-ben gondos előkészületek és krimibe illő felderítések után kifeszíti kötelét az egymástól több mint 61 méterre lévő felhőkarcolók közé, már átegyensúlyozott a párizsi Notre-Dame tornyai és a sydney-i Harbour Bridge északi tartóoszlopai között is. Petit afféle szent őrült, lelkes megszállott, aki semmi mást nem ismer a kötéltáncon kívül. Egy végtelenül szabad ember, akivel ennek megfelelően nehéz vagy nem is lehet együtt élni. „Soha nem érdeklődött, hogy van-e nekem is valamilyen végzetem vagy célom. Elég világos volt, hogy az övét kell követnem” – mondja az egykori barátnő, Anne a dokumentumfilmben, és a végén látjuk is a felzaklatott arcokat, akiket megtört, hogy New York-i akciója után Petit olyan légiesen lépett át rajtuk is, ahogy a kötélen szokott közlekedni.

Zemeckis olvasatában a konok, önfejű kötéltáncosból jófej bolond válik, aki a Szabadság-szobor tetejéről meséli a történetet. Ez megadja az alaphangot, a Kötéltánc ugyanis mese, a nyolcvanas évekbeli Spielberg–Lucas-filmeket idéző régi vágású, humoros pátoszmozi, amely nem titkolja és nem is szégyelli, hogy hatásra – nevetésre, áhítatra – vadászik. Kellemes film, nem is rossz, de nem is kiemelkedő, az unalom elől rendre ellép egy jól irányzott poénnal. Szerethető is attól lesz, hogy karikatúrának mutatkozik és egy pillanatra sem veszi komolyan magát.

Zemeckis részéről kifejezetten okos döntés volt, hogy ironikusan adja elő magát. Két okból is. Az egyik, hogy a történet már eredetileg is olyan volt, mint egy hollywoodi sztori. Egy megszállott álmodozó, aki kitűz maga elé egy lehetetlen célt és azt képtelen fordulatok során megvalósítja (címszavakban: álruha, rajzszög, ponyva, nyíl, tetőperem). Ha ezt hollywoodi stílusban viszik filmre – márpedig a Kötéltáncnál amerikaiabb filmet nehéz elképzelni –, az már sok lesz, nehezen hihető túlzás, émelyítő giccs. Olyan, mintha egy versadaptációban szó szerint filmeznének le minden metaforát, ahogy azt Zemeckis a kötéltáncos koporsós rémálmával meg is teszi.

A másik ok, hogy a digitális technika fejlődése magabiztosan halad afelé, hogy hiteltelenítse a filmes fizikai mutatványokat. Mióta bármi megvalósítható számítógépes effekttel, nem számít, hogy Tom Cruise tényleg felkapaszkodott-e a felszálló repülő oldalára az új Mission Impossible-ben, mert ezt csak akkor hiszem el, ha olvasok róla – a filmet nézve azt gondolom, trükköztek. Mivel Hollywood még a legegyszerűbb helyzetekben is inkább a digitális technikára szavaz, kétkedés alakul ki mindenféle kaszkadőrteljesítménnyel szemben. A Kötéltáncban sem születik meg a veszélyérzet, mert eleve képtelen a szituáció: mindenki tudja, hogy a World Trade Center tornyai már nem állnak, és Joseph Gordon-Levitt csak zöld háttér előtt mászkál a kötélen. Ráadásul a kamera sem csak „meglesi” a magasban egyensúlyozó embert, hanem maga is bravúrokat ad elő. Zemeckis a mai trendnek megfelelően akrobatikusan mozgatja a kamerát, hogy minél több és látványosabb szemszögből mutassa be Petit produkcióját, és ezzel felhívja a figyelmet a pusztán digitális kamerával filmezhető perspektívák lehetetlenségére. A Gravitáció azért lehetett karfakaparósan feszült, mert egy idő után el tudta feledtetni, hogy az egész film egy mesterségesen (digitálisan) teremtett környezetben játszódik, és beleringatta a nézőt a fikció valóságába. A Kötéltánc viszont folyton ütközteti az utcáról figyelő, hús-vér emberek nézőpontját a fenti, digitális technikával filmezett jelenetekkel, így pedig nem érződik valósnak a mutatvány.

Épp ezért üdítő, hogy Zemeckis a humorra, és nem a feszültségre épít. Amikor Petit a két torony között grasszál, akkor is inkább csodálatot és nevetést akar kiváltani a nézőből a bohóckodó társak, a már-már idióta rendőrök és a lassítások segítségével. És bár a hangnemből fakadóan a karakterek karikatúrák lesznek, a jellemábrázolás pedig kimerül abban, hogy Petitről tízszer ismétlik el, mennyire őrült, cserébe a Kötéltánc azokat is el tudja szórakoztatni két órán keresztül, akik már ismerik a kaland fordulatait és végkimenetelét.

Zemeckis láthatóan élvezettel próbálgatja az új technológia nyújtotta lehetőségeket, kihasználja a 3D-t, és az Everestnél sokkal körültekintőbben hozza létre az IMAX-teremben hangsúlyosan érvényesülő térérzetet. Nem kerüli el teljesen az IMAX-filmek buktatóját, miszerint a történetet élményszimulációként, a repülés, az űrben lebegés, vagy épp a hegymászás érzéki átélésére használják, de kedélyes(kedő) hangnemével többnyire feledtetni tudja, hogy a fél kilométeres magasságban „készült” képek feszültséget nem, csak tériszonyt váltanak ki a nézőből.

A finálé pedig, a könnyfakasztó monológgal, az örökké álló tornyokkal: giccs, de működik. Ahogy az egész film is.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó