Plájás Erzsébet

/ / /

· írta

Szebeni párbeszédek Beszámoló a 22. Astra Filmfesztiválról Beszámoló

1989 és 2015, ördögűzés és pszichiátria, magyar és román, előítéletek és bizonytalanság, környezetrombolás, kizsákmányolás, háború, profit, idő és bruttó nemzeti összboldogság – e témákkal, az erről zajló párbeszéddel provokált a 22. Astra dokumentumfilm-fesztivál. A versenyprogramokat több mint 1500 nevezés alapján állították össze, így igen színvonalas volt a szemle.

Szebeni párbeszédek – Beszámoló a 22. Astra Filmfesztiválról

A kommunista rendszer elnyomását helyezték a szervezők az idei kiadás egyik fő fókuszpontjává, amelynek képe végül kollázsszerűen rendeződik újra és újra minden friss nézőponttal és személyes történettel. Romániában először mutatták be John Albert Jensen A félelem ábécéje (The Alphabet of Fear) című dokumentumfilmjét, amely Herta Müller irodalmi Nobel-díjas alkotó portréján keresztül hatol a félelem, az elnyomás legsötétebb bugyraiba. A versenyszekciójában a legjobb rendezés díját elnyerő Jensen a zsűri indoklása szerint különös, eredeti filmes nyelven rekonstruálja az író irodalmi univerzumát, meghitt és összetett képet festve az író személyéről, életpályájáról.

A karakter komplexitását értékelte a zsűri Andrei Schwartz Kint (Outside) című alkotásában is, amelynek a romániai filmek versenyszekciója díját ítélte oda. A társadalom perifériájára szorult Gavril 21 évnyi börtön után próbálja élhető mederbe terelni sorsát. A bűntudatról, büntetésről és szégyenről szóló történet a posztkommunista Romániában különös megvilágításba helyezi az önmagát a rendszer áldozataként bemutató főhőst, akit a rendező aztán majdhogynem játékfilmes madzagokkal irányít a leleplezés irányába.

Személyes történettel összefüggésben rekonstruálja Rácz Erzsébet és Anders Østergaard a kommunizmus bukásához vezető eseményeket Németh Miklóssal, a rendszerváltás előtti utolsó magyar miniszterelnökkel való beszélgetései révén. Az 1989 című dokumentumfilm ambiciózus és igen alaposan dokumentált alkotás, amely a magyar, orosz, keletnémet, román politikai erőviszonyok mentén deríti fel a rendszerváltást megelőző hangulatot, játszmákat, összefüggéseket.

Rácz Erzsébet: 1989

Magyarország jelenlegi helyzetéről szándékozott filmet készíteni Benny Brunner és Keno Verseck, de mivel – saját bevallásuk szerint – a budapesti értelmiségiekkel való beszélgetéseik nem bizonyultak „különösebben érdekesnek”, tovább kutakodva bukkantak rá az érpataki polgármester különös történetére. A néhány hete Budapesten „politikától túlfűtött indulatokkal” vetített (miként a hvg.hu írja) és díjazott Érpataki modell című filmet az Astrán is nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. Az excentrikus polgármesterről szóló, groteszk mozzanatokkal tarkított portét akár Caragiale is megirigyelhetné, ám a film végére nagyon erősen átsüt az ideológia, amelynek mentén az alkotók felépítették a filmet: afféle tágabb kontextusba helyezés gyanánt a film végére utóiratként bevágták Orbán Viktornak a 2014-es tusványosi beszédét az „illiberális” államról. Mi több, ha valaki így sem értené az alkotók szándékát, a vetítés utáni beszélgetés során el is mondták, hogy szerintük nagyon veszélyes az az irány, amelybe a „szélsőjobb pártok és az Orbán-kormány” vezeti az országot (a közönség pedig tapssal fejezte ki egyetértését). Szórakoztató és közönségbarát volta ellenére, e dokumentumfilm ékes példája annak, hogy mennyire veszélyes dolog a filmkészítőknek következtetéseket levonni. Bemutatni, amint egy közéleti szereplő önmagát járatja le megnyilvánulásai által, rendben van, ez dokumentumértékű, de általánosító következtetéseket levonni, szentenciát kimondani egy országra nézve egyedi, szenzációs esetből nem méltó a dokumentumfilmes szakmához. Én legalábbis nem ezt várom el egy jó dokumentumfilmtől. Számomra a legértékesebb dokumentumfilmek azok, amelyek elbizonytalanítanak, amelyek leépítik a meglévő előítéleteket és nem újakat generálnak tendenciózus és manipulatív módszerekkel.

Szebeni párbeszédek – Beszámoló a 22. Astra Filmfesztiválról (2)

Ilyen például a versenyprogramon kívül az Elképesztő történetek (Mind Boggling Stories) kategóriában bemutatott Angyalokkal alászálló (Descending with Angels) című antropológiai film, amely az iszlám vallás és a nyugati pszichiátria módszereit leltározza egy adott problémára. Egy Dániában élő palesztin menekült indulatos, romboló viselkedését az imám egy dzsinnek (gonosz szellemnek) tulajdonítja, amelyet hagyományos ördögűzési rítusokkal és ráolvasásokkal űz ki a megszállott emberből, ugyanakkor a nyugati jóléti állam pszichiáterei gyógyszeres kezelést írnak ki a skizofrén páciensnek. Filmben bemutatott történetek több rétegű tartalommal is telítődnek, amelyben benne van a bevándorló közösség elszigetelődése, a különböző kultúrák és vallások ütközése, a gyógymódba vetett hit kérdésének fontossága, miközben valódi párbeszéd alakul ki a problémára megoldást kereső szereplők között. Ez is volt a célja Christian Suhr rendezőnek, aki a vetítést követően elmondta, hogy míg a sajtó a legtöbbször a legextrémebb kijelentésre vagy mozzanatra építi fel a beszámolóját, amit aztán a közszereplők politikai érdekek mentén önkényesen használnak fel, addig a dokumentumfilmesekre hárul a feladat, hogy mélyebbre hatóbb, minden felet megszólaltató valós és árnyalt képet alkossanak.   

A másik fókuszpontja a fesztiválnak a magyar-román párbeszéd volt, elsősorban a marosvásárhelyi viszonyok tükrében. Idén először a fesztivált nem dokumentumfilm nyitotta, hanem Kincses Réka és Alina Nelega rendezőpáros Kettős kötés (Double Bind) című dokumentum-színházi előadása. Magyar sérelmek, közösségeket elválasztó láthatatlan falak, félénk ismerkedési szándékok a románok részéről, családi örökségként hordozott előítéletek bukkannak felszínre párbeszédek, jelenetek formájában. A magyar mindig szenved, a román nem érti, hogy miért, hiszen neki semmi baja a magyarokkal (kivéve, ha anyuka megmondta: nem szabad felednie, hogy a nagymama haláláért a magyarok a felelősek), ugyanakkor a magyarnak sincs semmi baja a románokkal (kivéve, hogy elvették, mindazt, ami az övé, amit ő épített és hála nélkül használják azt a mai napig). Ott lenne még a nyelvi akadály, de hát, ha a magyarok mind tudnak románul, akkor tulajdonképpen nincs is probléma, ugye? De közben a magyarok a gébe (G. Café), a románok a zsébe (J’ai Bistro) járnak, a magyarok az utca baloldalán, s románok a jobb oldalán közlekednek. A fesztivál közönségének körülbelül fele állva tapsolta az előadást, ami azt bizonyítja, szükség van az ilyen tematikájú alkotásokra. Ez az előadás ihlette Kós Anna Erdélyi (Szerelmi) Történetek (Transylvanian (Love) Stories) című filmjét, amely magyar-román vegyes házasságokban élőket kérdez meg, és amely egyébként szerethető személyes történetek füzére lenne, ha kimaradnának a filmben megszólaltatott politikusok üres szólamai.

Kós Anna: Erdélyi (Szerelmi) Történetek

Ami a fő tematikákat illeti, a nagyszámú film a munkáról, otthonról, családról talán az alapvető emberi szükségletek és értékek újraértelmezésének aktualitását jelzi. Az agyag jövője (Future of Clay) című francia diákfilm például az argentinai FaSinPat (FAbrica SIN PATrones, azaz „főnökök nélküli gyár”) működését mutatja be, ahol a 2001-es válsággal kezdődően az alkalmazottak saját kézbe vették a gyár irányítását (amely másként bezárt volna), és immár 14 éve sikeresen működtetik a Zanon-padlócsempét gyártó létesítményt. A döntéseket szavazással hozzák, és még akkor is, ha a 450 alkalmazottból nem mindenki teljesen elégedett, a jelenlegi helyzetet mindenki jobbnak tartja az igen szigorú és embertelen elvárásokkal irányított, főnöki korszaknál.

A nemzetközi kategóriában versenyző, Egyszer volt, hol nem volt (Once Upon A Time) című, török dokumentumfilm a kurd szezonmunkások kihasználását mutatja be, miközben annak jár utána, hogy a szupermarketekben vásárolható salátát kik termesztik és hány kézen keresztül jut el a bevásárlóközpont pultjaira. A rendező egy soktagú kurd család történetét megfigyelőként követi végig, amint Batmanból Ankarába utaznak, ahol a termőföldek mellett sátorokban élve, kétkezi munkával termesztik a salátát. A felnőttek és gyermekek egész nap dolgoznak (a gyerekmunka egyébként törvénytelen Törökországban), miközben az őket felügyelőt is felügyelik, kioktatják, kirúgják, ha kell. Munkás, gazda, viszonteladó és minden érintett fél elpanaszolja, milyen keveset keres az üzleten – és közben kiderül, miért is olyan olcsó európai viszonylatban a török saláta ára: egyik oka valószínűleg a gyermekek és napszámosok kizsákmányolásában rejlik.

Hazai tájakon pedig az ország erdeit vásárolja fel az osztrák Holzindustrie Schweighofer mamutvállalat, hatalmas hasznot húzva a természeti értékeink kiszipolyozásából. Ezt járja körül Alexandru Iacob és Răzvan Leucea Schweighofer Effect című filmje. A alkotók több szempontot is bemutatnak kommentár nélkül, és több felet is megszólaltatnak – rétyi polgármester, Kovászna megyei tanácselnök, egyházi vezető, környékbeli panziótulajodos, helyi fafeldolgozók képviselője, továbbá bevágnak egy részletet egy vitáról, amelyen felszólal az osztrák cég képviselője és az erdőkért felelős tárca nélküli miniszter –, ennek ellenére az ügynek számos vetülete felderítetlen marad. A film azt a benyomást kelti, hogy a helyi közösség elfogadta a helyzetet, ám az nem derül ki, hogy számos civil megmozdulás alkalmával tiltakozott a sepsiszentgyörgyi lakosság (ennek alig volt sajtóvisszhangja országos szinten) – minderre a közönség soraiból érkező pontosítás világított rá. Nagy felelősség terheli tehát az alkotót, ha hely- és helyzetismeret, alapos dokumentáció nélkül áll neki filmet készíteni, igen rövid idő alatt, mert alkotása végül hiányos képet festhet a helyzetről. Mégis rendkívül fontos ezekről a ügyekről párbeszédet indítani, dokumentumfilmet, tényfeltáró anyagokat készíteni, úgyhogy várjuk a folytatásokat!

Plájás Ildikó Zonga: Mocsári párbeszédek

Kissé délkeletebbre, a Duna-Deltába vezet Plájás Ildikó Zonga Mocsári párbeszédek (Swamp Dialogues) című, a diákfilmek versenyszekciójának fődíját elnyerő alkotása. Mint azt sokan kiemelték, meghitt, bizalmas, családias hangulatú a film, amely talán annak is köszönhető, hogy a marosvásárhelyi születésű, tanulmányait Hollandiában folyató alkotó egymaga rendezte, filmezte, vágta az anyagot, és heteken keresztül a filmben megjelenő családok otthonában élt. Hiteles történet, amelyet átsző a hétköznapi emberek párbeszéde, és amely így újszerű megközelítésben, átfogóan elemzi a Duna-delta sorsának bonyolult kérdéskörét – írja értékelésében a zsűri. Az értékelő bizottság arra is rámutat: a rendező kiválóan választja ki az alanyokat, a megszólalókat, és igen találékonyan magát a természetet is az alkotás szereplőjévé, részévé emeli. A film tulajdonképpen egy valós párbeszéd, amelyet a rendező folytat a szereplőkkel odafigyeléssel, törődéssel és humorral, de mindvégig ügyelve arra, hogy ne próbálja a maga véleményét érvényesíteni, közvetíteni.

Szebeni párbeszédek – Beszámoló a 22. Astra Filmfesztiválról (3)

Mindez természetesen csak töredéke annak több mint 140 vetített dokumentumfilmnek, amelyek 7 napon keresztül betöltötték a város életét és tereit, arra törekedve, hogy lebontsák az előítéletek falait, hogy megmutassák a média által beszűkített, elferdített valóságot, hogy párbeszédet indítsanak egymással szembenálló vagy csak különböző felek között, amelyekre máshol, másképp soha nincs idő, energia vagy akarat. A mindennek helyet adó Astra Fesztivál ettől válik Kelet-Európa legjelentősebb dokumentumfilm- és valóság-szemléjévé.

A szerző fotói

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , , , cikk